Ez az Index Világjátszma című geopolitikai rovata, amelyben hétről hétre elemzésekkel jelentkezünk a nemzetközi politika és a konfliktusok legfontosabb fejleményeiről. Állandó külpolitikai szakértőnk Kosztur András, a XXI. Század Intézet vezető kutatója, aki segít értelmezni a globális folyamatokat, a nagyhatalmi érdekeket és azok világpolitikára gyakorolt hatásait.

A XXI. Század Intézet vezető kutatója lapunknak értékelte az amerikai–orosz tárgyalások friss eredményeit, továbbá azt kérdeztük tőle:

• Milyen katonai célokat követ mostanra Oroszország az ukrajnai háborúban?
• Hogyan változott az orosz katonai doktrína az ukrajnai konfliktus kezdete óta?
• Moszkva milyen stratégiát követhet a térségben a jövőben?
• Milyen gazdasági és energetikai célokat tűzhet ki Oroszország Európában a háború után?
• Hogyan kezelheti a jövőben Oroszország a Finnország és Svédország NATO-csatlakozásából eredő kihívásokat?
• Milyen szerepe lehet a fekete-tengeri régiónak Oroszország geopolitikai céljaiban?
• Mennyire tekinti Oroszország a Baltikum térségét katonai szempontból stratégiai prioritásnak?
• Kell-e tartaniuk a balti államoknak attól, hogy rájuk is sor kerül?

Béke vagy időhúzás?

Donald Trump amerikai elnök és Vlagyimir Putyin orosz államfő telefonbeszélgetésével kapcsolatban a XXI. Század Intézet vezető kutatója úgy vélekedett, hogy a részleges fegyverszünet a béketárgyalásokhoz vezető út első lépése lehet, egy olyan kezdeti kompromisszum, amely egyik fél számára sem jelent súlyos áldozatot.

Kosztur András rámutatott, hogy az ukránok többet szenvedtek az energetikai csapásoktól, és nem tudtak megfelelő, arányos választ adni, így nem veszítenek ezek szüneteltetésével, sőt csak nyernek vele. Az oroszok számára a 30 nap nem túl jelentős időveszteség akkor sem, ha végül nem vezetnek sikerre a tárgyalások, mert a nagyszabású légicsapásaik között ezelőtt is rendszeresen eltelt egy-másfél hónap. Így ezzel a gesztussal a kutató szerint az oroszok is jelentős áldozatvállalás nélkül kerülhették el, hogy ők legyenek azok, akik borítják az asztalt, és akik a tárgyalások akadályozóiként tűnhetnek fel a nemzetközi közvélemény – nem a nyugati elitek, hanem a globális többség számára.

Az amerikaiak pedig részeredményként könyvelhetik el a megállapodást, nem kellett üres kézzel távozniuk, miközben az oroszok feltételeit sem fogadták el azonnal. Kosztur András szerint a tárgyalások így is nehéznek ígérkeznek, a felek álláspontja a legtöbb kérdésben még mindig távoli, azonban most először látszik némi nyitottság arra, legalábbis amerikai–orosz viszonylatban, hogy megértsék a másik fél szempontjait is.

Hogy ehhez a kompromisszumkereséshez az ukránok is csatlakoznak majd, vagy megpróbálják megakadályozni a folyamatot, abban bízva, hogy a tárgyalások csődje esetén az amerikaiak fokoznák Ukrajna támogatását és az Oroszországgal szembeni szankciós nyomást, azt jelenleg nem tudhatjuk biztosan. Úgy tűnik azonban, hogy az amerikaiak képesek kordában tartani az ukránokat, ha arra van szükség. Erre utalnak az emlékezetes, félresikerült washingtoni Trump–Zelenszkij-találkozót követő események

– fejtette ki a XXI. Század Intézet vezető kutatója.

Volodimir Zelenszkij először egyáltalán nem volt lelkes az amerikai–orosz megállapodás miatt, az ukrán elnök nem tartotta elegendőnek Vlagyimir Putyin szóbeli ígéretét, miszerint Oroszország befejezi az energiaszektor elleni támadásokat. Szerdán aztán az ukrán elnök szintén telefonon egyeztetett Donald Trumppal, és megerősítette neki, hogy Kijev támogatja az amerikai javaslatot a 30 napos tűzszünetről.

A háború teljes befejezése felé tett első lépések egyike az energetikai és egyéb polgári infrastruktúrák elleni csapások beszüntetése lehet. Támogattam ezt a lépést, és megerősítettem, hogy Ukrajna készen áll a végrehajtására

– írta Volodimir Zelenszkij az X-en.

Az Index kérdésére, hogy lehetséges-e bármilyen biztonsági garancia Oroszország számára az amerikaiakkal való tárgyalások során a NATO-val kapcsolatban (Ukrajna megtámadása előtt a NATO keleti bővítése miatt tiltakozott Moszkva), a kutató azt válaszolta, nem valószínű, hogy ez felmerülne a felek között, mivel az Egyesült Államok feltehetően a lehető legkevesebbet kívánja engedni Moszkvának.

Kosztur András azt mondta, más kérdés, hogy a NATO-országok közötti viszonyok miként alakulnak, és miként hatnak majd a térség biztonságpolitikai helyzetére. Valószínűnek tűnik, hogy a háború végén kimondják majd:

Amerikai–orosz viszonylatban a stratégiai fegyverrendszerek terén is születhetnek megállapodások, Washington azonban feltehetően Kínát is bevonná ezekbe.

Oroszország jövője: konfliktus vagy kompromisszum?

Kosztur András szerint nehéz megmondani, hogy jelenleg pontosan mik Oroszország katonai céljai, hiszen a háborút elsősorban politikai céljai elérésének eszközeként használja, most pedig úgy tűnik, hatékonyabb lehetőségként tekintenek a tárgyalásos megoldásra.

Katonai szempontból az oroszok a háború kezdetén vélhetően az erőfölény puszta tényével próbálták elrettenteni és megadásra bírni az ukrán haderőt. Miután ez nem sikerült, a potenciális erőfölényt gyakorlati fölénnyé alakítva felőrlő hadviselésre rendezkedtek be. Ez a mai napig nem változott

– jelentette ki a kutató, hozzátéve, hogy az oroszokon jelenleg nincs olyan kényszer, amely fokozottabb hadműveletekre kényszerítené őket, sőt úgy tűnik, hogy lassítottak is bizonyos területeken, miközben a nyomást továbbra is fenntartják.

Ha a tárgyalások megakadnának, akkor alakulhatna ki Kosztur András szerint olyan helyzet, amelyben az oroszoknak a fronton is erőt kellene demonstrálniuk, hogy üzenetet küldjenek: nincs értelme folytatni és főleg fokozni Ukrajna támogatását, mivel a háború menetét már nem lehet megfordítani.

Ahogyan egyelőre nem látni, milyen feltételekkel érhet véget a háború, azt sem lehet még tudni, hogy a jövőben milyen stratégiát követ majd Moszkva a térségben, pedig ez egyáltalán nem elhanyagolható kérdés. A XXI. Század Intézet vezető kutatója rámutatott, hogy az orosz stratégia nagyban függ a háború folytatásának és végének körülményeitől.

A nagyobb fokú eszkaláció – akár az európai államok vagy az USA részvételével – továbbra sem zárható ki teljesen. Az is kérdés, hogy a megmaradt Ukrajna valamennyire stabil államként kerül-e ki a háborúból, vagy megmarad konfliktuszónának, akár súlyos belpolitikai zavarokkal, amelyek átterjedhetnek a szomszédos államokra, és így érinthetik Oroszországot is. Szintén kérdés, hogyan alakul az amerikai–európai viszony, miközben az amerikai–orosz kapcsolatok normalizálása terén is még csak az első lépések történtek meg.

Amit biztosan állíthatunk, hogy Oroszország várhatóan igyekszik stabilizálni vezető szerepét a volt Szovjetunió térségében, új háborúba azonban vélhetően nem bonyolódik majd, és inkább Kínával és az Egyesült Államokkal valamennyire együttműködve gyakorolná nagyhatalmi szerepét, mintsem bármelyikükkel konfrontálódva

– fogalmazott Kosztur András.

Visszatérés a világpiacra – szankciók nélkül?

Gazdasági szempontból is számos kérdés vetődik fel azzal kapcsolatban, hogy Oroszország és Európa miként viszonyulhat egymáshoz a jövőben. A XXI. Század Intézet vezető kutatója szerint Oroszország elsődleges gazdasági célja, hogy teljes jogú szereplőként térhessen vissza a világpiacokra, azaz szankciós nyomás nélkül, közvetlenül kereskedhessen mind a nyugati államokkal, mind a keleti és déli partnereivel.

A gazdasági kapcsolatok bizonyos mértékben minden bizonnyal helyreállnak majd az európai országok és Moszkva között, már csak azért is, mert tulajdonképpen sosem szűntek meg: Európa az orosz LNG legnagyobb felvásárlója maradt a háború alatt is, sőt kőolajat is vásároltak Oroszországból. Nemcsak a sokat támadott Barátság kőolajvezetéken keresztül, hanem közvetve, India közvetítésével is. Ez azonban csupán a jéghegy csúcsa. Így, ha a szankciók megszűnnek, a gazdasági kapcsolatok több területen is helyreállhatnak. A háború előtti állapotok azonban már nem állnak helyre, az orosz gazdaság egyre határozottabban Kelet és Dél felé fordult, az új partnereiket pedig vélhetően megbízhatóbbnak tekintik az európaiaknál

– fejtette ki Kosztur András.

Oroszország ukrajnai háborújának egyik fontos következménye Finnország és Svédország csatlakozása a NATO-hoz. A kutató szerint Moszkva és Washington kapcsolatának javulása azonban ezt a problémát – orosz szemszögből – ellensúlyozhatja. A háború alatt ráadásul az orosz hadiipar és maga a hadsereg is számos saját hibáját ismerhette fel és javíthatta ki, így Oroszország egy nagyobb és hatékonyabb haderővel kerülhet ki a háborúból, amely az ukrajnai konfliktus rendeződése után már nem lesz teljes egészében lekötve, ahogyan jelenleg.

Kosztur András úgy véli, hogy az oroszok helyi biztonsági intézkedéseket hozhatnak a svédek és a finnek miatt, de Moszkva számára valódi kockázat a két ország NATO-tagságában csak akkor lehet, ha az Egyesült Államok ismét változtat a külpolitikáján, ami az amerikai politikai rendszer jellegét tekintve egyáltalán nem zárható ki a jövőben.

Baltikum és Fekete-tenger: mit lép Moszkva?

A Fekete-tenger mindig nagy jelentőséggel bírt Oroszország számára, hiszen ez biztosít az ország európai része számára egész éven át hajózható kijáratot a világtengerekre. Ezt a kijáratot azonban mások ellenőrzik: a Boszporusz és a Dardanellák évszázadok óta török kézen vannak, a Földközi-tengeren pedig hagyományosan erős a brit jelenlét, a hidegháború kezdete óta az amerikai is.

A XXI. Század Intézet vezető kutatója kiemelte, hogy a Fekete-tenger jelentőségét mutatja az is, hogy az ukrajnai konfliktus egyik első lépése a Krím félsziget annektálása volt, részben éppen amiatt, mert az oroszok attól tartottak, hogy az új, Nyugat-barát ukrán vezetés megpróbálhatja felmondani a Szevasztopolban állomásozó orosz hadiflottával kapcsolatos megállapodást. Kereskedelmi és logisztikai szempontból azonban szintén fontos a tenger, nem véletlen, hogy a béketárgyalások során az odesszai kikötői infrastruktúra kérdése is felmerült.

Odessza nemcsak az ukrán, de az orosz mezőgazdasági termékek világpiacokra való eljutásában is fontos szerepet játszott, és nem kizárt, hogy a jövőben is betöltheti ezt a szerepet, az oroszoknak legalábbis ez semmiképp nem lenne ellenére. A teljes északi part bekebelezése, azaz Ukrajna elzárása a tengertől azonban kevéssé valószínű: Oroszország eddig nem mozgósított elegendő katonai erőt ehhez, ráadásul ennek a nemzetközi megítélése is rosszabb lehetne az eddigi területszerzéseknél is, hiszen ilyen előnyhöz vélhetően nemcsak az Egyesült Államok, hanem például Törökország vagy Kína sem szívesen juttatná Oroszországot

– magyarázta Kosztur András.

Állandó kérdés, amelyet az ukrajnai háború kirobbanása csak tovább erősített, hogy mekkora veszélyt jelent Oroszország a balti államok szuverenitására. A kutató szerint kétséges, hogy az elhúzódó ukrajnai háború után Oroszország újabb katonai kalandokba kezdene a közeljövőben. A balti államok nyíltan oroszellenes politikájának azonban megvannak a maga kockázatai, főleg, ha az európai országok is ezt a politikát követik majd.

Oroszország baltikumi jelenlétét Kalinyingrád térsége biztosítja, amelyhez ugyan nincs közvetlen szárazföldi kapcsolat, ugyanakkor Belarusz területétől csupán a háború alatt hírhedtté vált Suwałki-folyosó választja el a térségtől. Ezt figyelembe véve Kosztur András úgy véli, a jelenleg stabilnak tűnő orosz–belarusz szövetség miatt Oroszország számára indokolatlan lenne, hogy pusztán azért, hogy egy feltételezett fenyegetéssel szemben biztosítsa magát, nagy kockázatokkal járó katonai műveletekbe kezdjen NATO-tagállamok ellen, amely fenyegetés ráadásul jelenleg enyhülőben van.

Kosztur Andrást, a XXI. Század Intézet vezető kutatóját a Facebookon itt, a Telegramon pedig itt tudja követni. Legutóbb az amerikai–orosz kapcsolatokról beszélgettünk.