Az első ember. Néz ki egy alacsony ablakon, komoran mered az udvarra.
Még soha nem látott Tarr Béla-filmet, sőt egy képkockát se? Látott, de nem élvezte vagy értette? Mi elvégezzünk ön helyett a nehezét, tartson velünk a reménytelenség sárral megágyazott útján, isten és szeretet nélkül, rengeteg szél- és esőgéppel. Készüljenek fel, mert ez bizony egy munkanap Tarr Bélával.
Az elmúlt hét perc jegyzőkönyve:
– Megjött Irimiás, leteremtette a telepieket.
– Bejelentette, hogy el kell halasztani a majorral kapcsolatos terveket, mert bizonyos körök nem vennék jó néven.
– Azt javasolta, hogy a telepiek szóródjanak szét a megyében, aztán majd ha eljön az idő, megcsinálják a gazdaságot.
– Irimiás színpadiasan visszaadta volna a többieknek a pénzt, de azok rátukmálták.
Woody Allen aszerint forgatná Párizsban, Londonban vagy Barcelonában, hogy melyik város ad neki nagyobb támogatást, de legalább Irimiást, a hamis prófétát alakíthatná Scarlett Johansson, Petrinát pedig Penelopé Cruz. Lennének benne zsidó viccek, a rendező pedig bölcs, de vicces kocsmárosként szorítaná ki Kamondi Zoltánt.
Goretity Milán nagyon helyesen kijavít minket, hogy "a város főtere, következetesség kedvéért, ahol a lovak kószálnak az a Szentháromság tér, Baján. Ugyanaz a tér, ahol az óriás bálna is állt."
Érkezik az orvos, aki szerintünk a Pauer Gyula, aki képzőművészeti konzultánsa volt ennek a filmnek. Nem pontosan érteni, hogy miről szól a jelenet, vagy csak fáradunk, de a szöveg sem segít: „Rendben van – mosolygott Irimiás, s elnyomta cigarettáját az asztal alsó lapján. – A helyzet a következő. Némi… nyersanyaggal nagy hálára kötelezne. Minél változatosabb, annál jobb.” Páyer lehunyta szemeit. „Pusztán elvi szinten érdeklődik, vagy bizonyos összeggel máris hozzá tudna járulni ahhoz, hogy könnyebben viseljem el azt a megaláztatást, amit maga a puszta élet számomra jelent?” „Természetesen.” A vendég elismerően bólintott. „Ismét csak megerősíthetem, hogy maga egy talpig úriember, kolléga. Sajnos egyre kevesebb hasonló modorú társával van szerencsém megismerkedni.” „Velünk vacsorázik?” – kérdezte hervadhatatlan mosollyal Irimiás, amikor Steigerwald megjelent az asztaluk mellett a bablevesekkel. „Mit tud ajánlani?” „Semmit” – felelte tömören a kocsmáros. „Úgy érti, hogy amit maga ide tudna hozni, az ehetetlen?” – tudakolta fáradtan Páyer. „Úgy.” „Akkor nem kérek semmit. – Felkelt, kissé meghajtotta magát, a »kölyök« felé külön biccentett. – Uraim, ajánlom magamat. A részleteket majd később, ha jól értettem.” Irimiás is felállt, s kezet nyújtott. „Valóban. A hétvégén megkeresem. Jó pihenést.” „Kolléga, én utoljára pontosan huszonhat évvel ezelőtt aludtam egyfolytában öt és fél óra hosszat, azóta félálomban forgolódom. Mindenesetre köszönöm.”
Irimiás elosztotta a telepieket, szétküldte őket a városban. Most megint hárman mennek Sanyival a városban, a szél úgy viszi őket, mint amikor korábban erre jártak (csak akkor Sanyi nélkül).
Megint lendületesen gyalogolnak, fejük felett esik az eső, ez lehetne vmi balkáni westernfilm is. De az easternt már koábban kitalálták.
...már megnézhettük volna az eredeti Star Wars-trilógiát.
Csak a gond, a munka – egy önálló kisfilm lehetne ez a rész. Nagyon pontos a két kis hivatalnok karakterrajza, akik csámcsogva gépelik le Irimiásék kézzel írt jelentéseit. Nagyon erős, nagyon jó jelenet, nézzük is meg.
Egyenes idézettel zárul: Még egyszer kezet ráztak, elváltak egymástól, s amikor hazaértek végre, mindkettejüket ugyanaz a kérdés fogadta az előszobában. „Nehéz napod volt, apukám?” Mire ők, fáradtan, a melegben megborzongva mit is mondhattak volna mást, mint hogy: „Semmi különös. Csak a szokásos, anyukám…”
"Mert hát mit akar az jelenteni, hogy a "primitív érzéketlenség kereszteződése a hideglelősen jelentéktelen ürességgel az irányíthatatlan sötétség szakadékában"?!... A nyelvnek micsoda bemocskolása, a találomra alkalmazott képeknek miféle zűrzavara ez?! Hol van itten az emberi szellemet - állítólag! - jellemző tisztaságra, világosságra, pontosságra törekvésnek akár csak a leghalványabb nyoma is?!" – hangzik el a rendőrségi jelenetnél.
...már megnézhettük volna A Gyűrűk Ura: A Gyűrű szövetsége rendezői változatát és még a folytatását is, A Gyűrűk Ura: A két toronyt.
Negyedórán keresztül azt néztük, ahogy két rendőrségi fogalmazó legépeli Irimiásék jelentését. Egyik gépelt, másik átfogalmazott ezt-azt. Közben szünetet tartottak, ettek. A jelentés becsmérlő jelzőkkel illeti a telepieket, de különösebb konkrétumok nem hangzanak el.
Az utolsó rész kezdődik a tizenkettőből, természetesen egy pálesszel, amit régi barátunk, a doktor dönt magába. Ezek szerint visszatért a telepre. Talán felesleges mondanunk, de kint szemetel az eső.
"Tudtuk, hogy kurva nagy kihívás, hogy botrány és cirkusz lesz belőle, amiből egy alapvetően jó kedvű forgatás kerekedett. Mindenki számára örök emlék volt ez a forgatás, mintha egy család lennénk, úgy éltük meg."
Látványos világvégével, robbanásokkal, robotokká váló házakkal dobná fel Michael Bay a tangót, mert a cselekményben sok üres hely vár kitöltésre. Nyilván akcióval.
A doki jegyzetel kicsit, azt hiszi, hogy a telepiek még a tanyán vannak, csak elbújtak. Aztán rájön, hogy valami nem stimmel, és kimozdul a házból, mert harangszót hall. A doktor követi a harangszót a telep melletti földekre.
Messziről érkezünk a doktor lépteinek ritmusában. A nagy büdös semmiben áll és harangozik a templom, hangos és vészjósló, az apokalipszisnek kongatnak. Szép, talán már túl szép megoldás ez.
A templomban egy ember harangozik. Hogy kicsoda ő és miért tesz így, nem tudni, de azt kiabálja harangozás közben, hogy „jön a török.”
A doki hazatért, percekig matatott otthon a sötétben, de most elkezdett megint jegyzetelni. Komótosan, a szavakat egyenként megrágva elkezdi írni a kezdőmondatokat, amiket a film elején a narrátor mondott.
A doktor bedeszkázza a falakat, elkezdi a regényt írni. Így végre kiderül, hogy a Sátántagót ki írja, és hogy a dokumentarista részletességgel megírt történet valójában a doktor fikciója. Egyáltalán nem lehet tudni, mit lehet elhinni és mit nem, az elbeszélt történetek sajátja ez.
Ez már a stáblista, ugyanolyan semmilyen tipóval, fekete alapon fehér betűkkel, mint amilyen a főcím volt.
Ha nyolc percig istenien veszitek fel az anyagot, majd ott történik valami hiba, akkor megtartod a nyolc percet és kidobsz kettőt, vagy mindent veszel újra?
"Természetesen fel kell venni újra. A tekercs tíz perc hosszú, ha nem tökéletes az egész, akkor újravesszük. Százezer métert forgattunk, a maradék nyersanyagot megkapta a főiskola. Nálunk mindig az volt a főiskolán, hogy nem volt elég tekercs, mot jó pár ezer métert kaptak. Kaptál két tekercset, de rohadtul négyre volt szükségem."
Most, hogy utánaszámolok, csak hétórás volt a film. Pedig az IMDB is 450 percet ír és Esterházy is hét és fél órát írt híres cikkében. Lehet, hogy mi nem a rendezői változatot szereztük meg? Valószínűbb, hogy Esterházy és az IMDB a mozis vetítés közbeni szüneteket is beleszámolta. Ezt erősíti az is, hogy a Port.hu 421 percet ír – nagyjából ennyit mértünk mi is.
Hét óra tizenöt perc, pontosan - árulta el Tarr. Huszonnégy képkoca per szekundummal forgattak, tette hozzá.
Itt mondanánk hatalmas köszönetet Amerika becenevű kollégánknak, Martiskó Gábornak. Amerika az Index egyik képszerkesztője, ő vállalta a feladatot, hogy felképezi a posztjainkat, egész nap égett a keze alatt a vágólap.
Tarr Bélának tulajdonítják a mondatot, hogy a Sátántangó megtekintése egy dolgos munkanap élményével ér fel. Nekem furcsa volt azt megtapasztalni, hogy milyen sokféle ez a film, hogy az egyes epizódok milyen sok mindenben eltérnek egymástól. Sőt, hogy néha még humora is van, néha teljesen hagyományos, néha nagyon radikális, nagyon más volt, mint amire számítottam. De nagyon sok erőt ad ez most nekem, hogy végig tudtam nézni a Sátántangót, olyan érzésem van most, hogy mindenre képes vagyok!
Bár nehezen bírtam a végéig, nem tudom azt mondani, hogy a Sátántangó rossz film, sőt. A kulcsjelenetek egészen kivételesek és megkapóak, Estike pedig örökre beleégett az agyamba. Előítéleteimből kiindulva rosszabbra számítottam, úgy álltam fel a kanapéról, hogy nem bántam meg a mai napot. De még egyszer nem nézném meg (legalábbis egy szuszra az egészet), a Sátántangó nagyon sokat, talán túl sokat kíván a nézőtől. Viszont meghozta a kedvem a rövidebb Tarr-filmekhez.
Lenyűgözött a Sátántangó. Megfoghatatlan hosszú (telik, de nem múlik - Krasznahorkai szép szavai), értelmezhetetlenül nagy és feldolgozhatatlanul sokszínű élmény hét és fél órán át ülni és nézni. A tempója, ritmusa és stílusa elkapott. Tarr szuper nézőt faragott belőlem, aki mostantól minden Tarr-filmre jó lesz. Persze vannak laposabb részek, de végre megértettem, miért hagyja abba Tarr: egyszerűen ezt így nemcsak nem lehet, de nem is érdemes csinálni. Mostantól nem tartom büntetésnek leülni megnézni a Sátántangót, mint a Mechanikus narancsban: kipeckelve a szemek, és vetíteni összeesésig.
MiceElfAgin fedőnevű olvasónknak köszönjük, hogy megfejtette a nagy titkot: "A Tarr által megadott 435 perc és a dvd-vel mért 421 perc közti különbség a filmről PAL rendszerű videóra konvertálásból adódik: előbbi 24 fps, az utóbbi 25 fps. Tehát DVD-n ennyivel gyorsabb a film, mint amilyennek azt a rendező leforgatta. (Mellesleg ezért szól kb. fél hanggal magasabb fekvésben minden zene is a filmben)"
Mire végignéztük a filmet, több mint 160 követőt gyűjtöttünk a Sátántangót végignézők Facebook-csoportjának. A csoportban kisebb flém is kibontakozott arról, hogy a vállalásunk lábszagú poénkodás vagy volt értelme. Bár a ripacskodás nem áll tőlünk távol, azért annyit leszögeznénk, hogy egyáltalán nem tiszteletlenség volt a célunk (ha tiszteletlenek akarnánk lenni, abba nem feccölnénk ennyi melót). Ezt a percről percre követést egyrészt búcsúnak szántuk, másrészt Tarr életműve előtti tisztelgésnek. Ha pár emberben felkeltettük a kíváncsiságot a filmjei iránt, már megérte lábszagúan poénkodni. (Egyébként a Werckmeister-harmóniák megtekinthető nálunk is az Indavideón.)