2000 kibontott banán, 4000 megrágott alma,
600 000 eladott jegy és percenként minimum két Geszti Péter-féle szóvicc: 17 éve megy teltházzal Hegedűs D. Géza rendezésében a Dzsungel könyve musical a Vígszínház Váci utcai fiókszínpadán, a Pesti Színházban. Április 19-én, péntek este került sor a jubileumi, ezredik előadásra, amit annak ellenére állva tapsolt meg a közönség, hogy ez már régen nem az a klasszikus, 1996-os felállás, amiben Szervét Tibor volt a sántikáló Sir Kán és Mézga Géza hangja, Harkányi Endre a fogatlan kobra.

Azért voltak, akik együtt öregedtek a szerepükkel. Például 17 éven át mindig Méhes László volt a sziszegve hipnotizáló Ká, és Borbiczki Ferenc is pénteken bújt ezredjére Akela farkasbőrébe. A legelső szereposztás Bagirája, Kútvölgyi Erzsébet is visszatért a jubileumra, Reviczky pedig saját számítása szerint kilencszázadik alkalommal dörmögte el a közönségnek Maugli gödörbe pofozása után: „Nem gondoltam volna, hogy egy verembe verem be".

A faviccekkel felturbózott dzsungeltörténetet mindenki ismeri. Az árvaságra jutott Mauglit (ezúttal: Józan László) egy farkasfalka neveli fel az erdőben, ő leginkább mégis egy Balu nevű medvéhez (Reviczky Gábor) és egy Bagira nevű fekete párduchoz (Kútvölgyi Erzsébet) ragaszkodik. Igazi szülei gyilkosa, a Sir Kán nevű, sánta tigris (Molnár Áron) azonban betegesen féltékeny a vadon csupasz bőrű urára, ezért ellene fordítja a vezér nélkül maradt farkasfalkát. Balu halála után Maugli úgy dönt, megkeresi inkább övéit, az embereket, de hiába tanulja meg a beszédet egy fiatal lánytól (Bata Éva), a falusiak szemében csak egy veszedelmes vadember marad. Legyőzi ugyan Sir Kánt és a falu fővadászát is, így ő lesz a dzsungel teljes jogú ura, de már az állatok és az emberek is elfordulnak tőle, így teljesen magára marad új asszonykájával.

Ha beindul a nagy pofonofon

Bár Balu a Dés-Geszti-féle változatban inkább néz ki egy makarenkói módszerekkel tanítványokat nevelő, ápolatlan és alkoholista bokszedzőnek, mint medvének, évek óta ő gyerekek kedvence. Abszolút jogosan: a színészveterán Reviczky még a kilencszázadik fellépésén is ugyanolyan lelkesedéssel alakította a pofonosztó mackót, mint 17 évvel ezelőtt. Sőt, az ezredeik előadás után a színpadra szervezett, nosztalgikus werkfilmvetítéssel egybekötött fényképnézegetés szünetében ő maga mesélte el Hegedűs D. Géza rendezőnek: a kicsik az első felvonás végén annyira aggódnak a haldokló Baluért, hogy a szünetben sokszor csapatostul rohannak Reviczky öltözőjébe megnézni, minden rendben van-e az öreg mackóval.

Fülbe mászó fülbemászó

Geszti szóviccei ugyan ma már fájnak (lásd a Gesztivált a 2011-es Szigeten), mégis sokan szeretik a Rapülőkkel ránk szabadított kínrímeit, mert ezek is ugyanúgy hozzátartoznak a nosztalgikus 90-es évekhez, mint a másolt Guns N' Roses-kazetták, a Szomszédok vagy a Kaland-Játék-Kockázat könyvek. A Némber one-nal és a Piti wumennel ellentétben viszont Geszti 96-ban összerakott Dzsungel könyve-dalszövegei még ma is teljesen vállalhatók, Békés Pál dramaturg pedig olyan szinten magáévá tette a wannabe rapperből lett tévés haknikirály stílusát, hogy szóviccrajongó legyen a talpán, aki kitalálja, melyik agysejtgyilkos poén melyikük bűne.

Igaz, a nézőközönség kétharmadát kitevő gyerekek egy mukkot sem értenek abból, hogy „A lány öle illatos erdő / ahol  a gyönyörök ligete nő”, de mindegyikük jókat nevet a táncikáló hiphop-majmokon, akik olyan marhaságokat kiabálnak, mint a „gyere orángutánam" vagy „a kakadu kampec és a gém is over". Szerencsére Geszti 17 évvel ezelőtt még nem volt olyan mániákus popslágergyártó, mint manapság, így a Dzsungel könyvében csak egyetlen dal, a büntető című Egy majomban őrlünk hangzik úgy, mint egy szóvicckényszeres Rapülők-nóta (lásd a keretest írást).

A Dzsungel könyve 17 éve tartó sikertörténetében persze legalább ilyen fontos szerepe van Dés László fülbemászó dallamainak, amit ha egy Disney-rajzfilmhez szerződve komponált volna meg, biztosan Oscart kap érte. Nem véletlen a hasonlat: még a magamfajta botfülűek számára is egyértelmű, hogy a magyar Dzsungel könyve tudatosan meríthetett az azonos című, 1967-es rajzfilm vicces-jazzes dalbetéteiből. A 94-es Oroszlánkirály félig zulu nyelvű főcímdalát másoló Folyam istene-nyitány, és az újrahasznosított napfelkeltés logó pedig még úgy sem lógnak ki Gesztiék színdarabjából, hogy az köztudottan nem Afrikában, hanem az indiai szubkontinensen játszódik.

Dés László kicsit nyálas, de kellemesen szívmelengető, hol zúzós rockoperába (Száz kérdés), hol fűszoknyás karibi táncba (A mi emberünk) átcsapó dzsesszes dzsungeldallamain egyszerűen nem fog az idő. Az ezredik előadás után is ugyanúgy napokig dúdolgatja az ember, mint 17 éve, amikor végre megszerezte másolt cédén. Ez a színdarab tényleg akkorát üt, hogy a fa adja a másikat. (Index-ítélet: 7/10)