Fasiszta diktátorok, pszichopata gyilkosok, nemzetvesztő politikusok és éppen aktuális miniszterelnökök mind beleférnek III. Richárd köpönyegébe, nem csoda, hogy olyan sokszor veszik elő Shakespeare-nek ezt a darabját a színházigazgatók és rendezők. A királyi udvar egyik nemes ura eldönti, hogy gazember lesz, mindenkit egymás ellen fordít vagy lemészárol, és végül királlyá válik – a hatalom birtoklásának legmetszőbb kritikája ez a darab. Általában.

De ifj. Vidnyánszky Attilát és alkotótársát, a szöveget a Gyulai Várszínház bemutatójára átdolgozó Vecsei Miklós Hasit, akivel mi is interjúztunk, részben a színdarabról, úgy tűnik, nem elsősorban az érdekli a III. Richárdban, ami a legtöbb rendezőt foglalkoztatni szokta. Már a szereposztás is gyanús: a hatalmon lévőket elismert, neves színészek játsszák, mindenki mást – azaz azokat, akik még maguk dönthetik el, mi lesz belőlük, hová állnak – csupa fiatal, egyetemista vagy frissen végzett színész. Akik hol félmeztelenül táncolnak, hol rapben mondják el az életüket, egyszóval folyamatosan a dühöngő ifjúság képét mutatják, szemben a veretes szövegeket mondó királyokkal és nemesekkel. És még az előadás plakátjára is rákerült egy, az eredeti szövegben nem szereplő, rengetegszer elismételt mondat arról, hogy „az ő fia, és annak a fia, és annak a fia” is majd ugyanazokat a bűnöket fogja megismételni, amiket az apák nemzedéke olyan lelkesen követett el.

Ifj. Vidnyánszky III. Richárdjában nem az a fő kérdés, lehet-e uralkodni anélkül, hogy az ember be ne mocskolná magát. Ez az előadás – egyébként összhangban a gyulai Shakespeare Fesztivál előző napi Szeget szeggel-jével – már van annyira kiábrándult, hogy egyértelműnek vegye: nem lehet. Itt a kérdés már az: ha a fiatalok egy ilyen korba születtek bele, akkor legalább arra van-e esély, hogy előbb-utóbb azért megtörjük ezt a szégyenteljes hagyományt.

És az, hogy ifj. Vidnyánszky ehhez pont a III. Richárdot választotta, már előrevetíti azt is, hogy semmilyen optimista válasz nem fog itt születni. És tényleg nem, de a kérdésfeltevés már magában esély arra, hogy ráébresszen arra, talán máshogy kéne.

Trill Zsolt mindig is ideális Richárdnak tűnt, most kiderült, hogy tényleg az. A híres kezdőmonológban Vecsei újrafordított verziójában nem hangzik el, hogy „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”, ahogy egyébként az  angol szövegben  sem (ahol inkább valami olyasmi a szöveg, hogy „Arra vagyok hivatott, hogy gazember legyek”). Trill Zsolt itt azt mondja: úgy döntöttem, hogy játszani fogok. És tényleg: játékból sántít, játékból tart műpúpot a hátához, amikor eljátssza, hogy szánalomra méltó figura, és nem a saját okosságával mindenki más fölé emelkedő manipulátor.

Bár mintha a második felvonásra elveszne a lelkesedése: ekkor már többször nyúl vissza olyan gesztusokhoz, amiket más előadásokban láttunk tőle, a kiégést már tudja olyan emlékezetesen megmutatni, mint a felemelkedést.

Hegedűs D. Géza több, kis szerepében egészen lenyűgöző, ahogyan hihetetlen koncentrációval teremt pár percek erejéig önálló, érezhetően sorssal és történettel bíró figurákat, szelíd, naiv, de okos halálraítéltet, vagy gátlástalanságában még Richárdot is leköröző bérgyilkost. Trokán Nóra Lady Annaként szintén csak pár percet kap tehetsége bizonyítására, de ennyi is elég neki: játékában az a legemlékezetesebb, ahogyan keze elárulja. A magabiztos, dühös, erős nő, miközben Richárd próbálja megtörni, látszólag szilárd marad, de mégis elhagyja az erő, és ez a színésznőnek csak a kezén látszik – szép pillanatok ezek. Eszenyi Enikő királynéja női vonzerőnek álcázza a nem nélküli erőt, amit a hatalom biztosít neki, és pontosan érzékeltetni tudja a folyamatot, ahogyan a kettő egyszerre hagyja el.

Az erős kérdésfeltevésen és a jó színészeken kívül viszont mégis sok az előadás problémája. A lényeg, a generációs összeütközés a háromórás előadásnak csak kis részében kerül előtérbe. A formavilág is kettészakad: a rappelős, táncos részek mellett a játékidő legnagyobb részében nem kerül elő a fiatalság és az energikusság ilyen kifejezése, ahogyan az is eléggé kettéválik, hol dolgozta át jobban és hol kevésbé Vecsei az eredeti szöveget.

Ráadásul sok ötlet esetlegesnek tűnik. A díszletben persze könnyen érthető, miért lebeg a színpad fölött magasan egy világító korona, de az már nem, miért válik egy ponton homokká a központi dobogó talaja, vagy hogy miért dobálnak be ide egy csomó széket. A közönség bevonása is megmarad jelzésértékűnek:

de ez a gesztus nem tud többet adni a nézőnek, mint amit azért magától is tud: hogy hozzá, róla szól az előadás. És felbukkan sok hasonlóan megmagyarázatlan, önmagáért való ötlet, mint például hogy a színészek a mikroportokkal iszonyúan összegerjedő, ezüstszínű szigetelő szalagot tekernek magukra páncél gyanánt.

Mintha ifj. Vidnyánszky Attila kevésbé aprólékosan foglalkozott volna az előadás kisebb részleteivel, pedig egy egységesebben kitalált, olyan szabad szellemű előadás, amilyenné ez a III. Richárd néha tud válni, a mondandót is olyan erővel tudta volna átvinni, amit egy minden férfit meggyilkoló, minden nőt maga alá gyűrő, vértől csöpögő diktátor is megirigyelt volna.