Táncosként végeztél a Magyar Táncművészeti Főiskolán, mégis legtöbbször színészként látni téged. Apukád, Sztarenki Pál színész, rendező, a zalaegerszegi színház művészeti vezetője – ő fertőzött meg a színészettel?

Biztos, hogy van szerepe a fertőzésben, mert a színházban nőttem fel, sőt, valószínűleg a tánc is onnan fakadt. Amikor elvégeztem a Táncművészetit, eszembe sem jutott, hogy én majd prózai szerepeket fogok játszani, jól elvoltam a táncegyüttesben – a Terápia miatt kerültem be ebbe a körbe, és utána is annak a visszhangja miatt kaptam színészi munkákat.

Apukád nem is mondta, hogy azért jó lenne a színészkedést is kipróbálnod?

Nem, sőt, teljesen ki volt akadva miatta, egyáltalán nem akarta ezt: óvott és féltett tőle. De most már nem tud mit csinálni. Ő már a táncra is azt mondta, „Jajj, lányom, mibe vágtad a fejszéd?”.

Miért?

A kiszolgáltatottság, a kevés pénz, a nagyon sok és megterhelő munka miatt – szóval a szokásos színházi dolgok miatt. Miközben persze ott vannak ugyanennek a szép részei is, amik miatt végig tudtam csinálni a sulit.

És apukád tényleg le akart beszélni az egészről, vagy ez csak az atyai féltés volt?

Csak atyai féltés volt. Aztán egyszer csak már nem mondott ilyeneket, és azt vettem észre, hogy már büszke rám, és inkább arról kérdez, mikor jön a következő munkám.

És igaza lett, ami a kevés pénzt, kiszolgáltatottságot és a többit illeti?

Minden szakmának megvannak az árnyoldalai, de én egyelőre nagyon szerencsésnek tartom magamat, aztán majd kiderül, meddig lesz ez így. A Terápia óta egyik munkámból jött a másik, ami egy kincs a mai világban, főleg látva, mennyire nehéz elhelyezkednie a kortársaimnak. Ha nem így lett volna, talán nem is indulok el erre, hanem visszatérek a táncoslétbe a sorozat után.

Persze, látom a negatívumokat: mindig külső megerősítésre van szükségünk, sosem tudjuk, mi lesz a következő hónapban, ki tudjuk-e még fizetni a lakbért három hónap múlva – ez iszonyú idegőrlő tud lenni. De ha elmennék mondjuk egy boltba eladónak, a második napon megőrülnék, mert nem azt csinálnám, amit szeretek, mint most. Meg így legalább magam osztom be az időmet – nagyjából. Mert persze ha munka van, mindent elvállal az ember, és dolgozik reggel héttől éjfélig, ha meg nincs, akkor csak várja, hogy mikor lesz már valami.

Mondtad, hogy a Terápiával szippantott be a színészet – mi volt az, ami ennyire magával ragadott benne?

Egyszerűen azt éreztem, hogy nem dolgozom – miközben baromira dolgoztam, sokszor annyira izzadtam, mintha táncoltam volna, és hajszárítóval szárítgatták a ruhámat. Fizikailag volt jele annak, hogy valamin dolgozom, de mégis úgy éreztem, hogy ugyanúgy játszom, mint gyerekként a húgommal a szobánkban. És közben azt gondoltam:

Ja, hogy ezért fizetnek is? Hát ez kurva jó!”

Szóval baromi jól éreztem magam. Zsigeri szinten volt jó úgy csinálni, mintha másvalaki lennék.

És ezt a táncban nem érezted?

Nem. Ott mindig olyan, mintha egy lépéssel kevesebbet tudnék meglépni. Én igazából balett-táncos szerettem volna lenni, az volt a mindenem, de korán kiderült, hogy nem elég jó hozzá a fizikumom. Úgyhogy néptánc és színházi tánc szakon végeztem. Néptáncolni nem mentem volna el, de ott amúgy is olyanokra volt szükség, akik autentikusan, régóta azt tanulták, és engem nem is szerettek a suliban. Modern, kortárs táncot meg nem tanultunk annyit, hogy igazán jó legyek, így mindig a közepesek közé tartoztam. De emellett mindig azt emelték ki, hogy ha a lépéseim nem is tökéletesek, jó rám nézni a színpadon, mert élvezem, amit csinálok. De a táncban nagyobb volt bennem a küzdelem, mint a prózai színházban, ahol sokkal könnyebben el tudok érni egy olyan állapotot, amit ott nem.

Nem lehet, hogy ez csak azért volt így, mert a legjobb táncosok mellett nem próbáltad ki magad? Az ExperiDance-t, ahová diploma után szerződtél, a szakma nem tartja olyan nagyra, mint mondjuk Frenák Pált.

Lehet, hogy így van, de az is lehet, hogy azért nem táncoltam Frenák Pállal, mert hozzá nem lettem volna elég jó. Nem tudom.

És szeretnéd még kideríteni, vagy már csak a színészet érdekel?

Nem, nagyon szívesen táncolnék, mit nem adnék, ha jönne egy ilyen felkérés! De azt már nem bírnám ki, hogy csak tánc legyen az életemben, és színház ne. Színházban bármit eljátszanék, vagyis bármit, ami olyan értéket képvisel, amivel szimpatizálok. Pintér Bélánál egy mozgó bambuszt is eljátszanék, vagy akár a Katona József Színházban. De oda a büdös életben nem fogok bekerülni.

Miért nem?

Mert szerintem oda más út vezet. Oda a Színművészeti Egyetemről lehet bekerülni. Azt szoktam mondani magamról, hogy színészként is dolgozom, de képmutatásnak érezném színésznek nevezni magam: amikor belecsöppentem ebbe az egészbe, azt láttam, hogy színész az, aki elvégezte a Színművészetit.

De a saját példád, vagy akár Döbrösi Lauráé (Félvilág, Aranyélet) is azt bizonyítja, egyetem nélkül is egy csomó jó szerepet meg lehet kapni.

Igen, de nem a Katonában vagy az Örkényben. Ha Máté Gábor azt mondaná, van egy hárommondatos szerep, amit sehogy sem tud leegyeztetni a társulatán belül, ingyen is rohannék. Valóban érzek egy nyitottságot a szakmában, hogy aki jó, azt hívják játszani – ez az én szerencsém is, különben nem lennék sehol.

Azt mondtad, bármit eljátszanál, ami értéket képvisel. Az értékes mondanivaló a fontosabb a számodra, vagy a művészi színvonal?

Azt hiszem, nem vagyok abban a helyzetben, hogy finnyáskodjak. Amikor Tom Hanks tartott egy mesterkurzust Budapesten, azt mondta: az elején nem baj, ha olyat is elvállalsz, ami nem tűnik annyira jónak, mert abból is rengeteget lehet tanulni, és aztán, később eljön az a pont, amikor meg kell tanulni nemet mondani, és megválogatni, mi fér bele az értékrendedbe vagy az idődbe. Bár én életemben először Bodzsár Márknak mondtam nemet egy felkérésre: az egyik topless fodrász szerepére hívott az Isteni műszakba, amit végül playmate-ek játszottak el. Azt mondtam neki, akár szívesen statisztálok is, ha kell, de nem tartok még ott, hogy ezt elvállalhassam.

A politika szerepet játszhat a döntéseidben? A művészek egyre többször kerülnek ilyen helyzetbe, pont most akadt ki a Quimby rajongóinak fele, amiért az együttes fellépett a Fidesz tusványosi fesztiválján.

Igen, a politika eggyel kényesebb téma, ott hatványozottan többet kell gondolkodni azon, elmész-e a nemzeti ünnepen szavalni valahová, mert azzal akarva-akaratlanul is képviselsz valakit. Nekem még nem kellett ilyesmiről döntenem – bár a Táncművészetivel rendszeresen felléptünk március 15-én a Nemzeti Múzeumnál, de az sokkal egyértelműbb helyzet volt, az egész csoport ott volt. Olyan volt már velem, hogy a Terápia kapcsán megkeresett egy szélsőjobbos újság, de nem adtam nekik interjút. Arra kategorikusan nemet tudtam mondani.

Miért?

Nem vagyok hajlandó semmit sem mondani egy szélsőjobboldali újságnak, mert abszolút nem értek egyet az ő elveikkel.

Nem is tudom, tudnék-e úgy beszélgetni az újságírójukkal, hogy ne fajuljon el a dolog.

De bizonyos színészek erre azt mondják, ők csak színészek, nem értenek a politikához, és amúgy is, a művészet felette áll az ilyesminek.

Persze, de ez nem egy szerep, ez én vagyok, Sztarenki Dóra, és nekem nem fér bele, hogy szélsőjobboldali újságban szerepeljek.

És szakmailag mennyire kell finnyásnak lenned? Szerepeltél például a Barátok köztben is.

Arra azért mondtam igent, mert izgatott, hogyan lehet ilyen rövid idő felvenni a fonalat, és ráhangolódni valakire, akivel soha nem találkoztál azelőtt: összesen tizennyolc forgatási napom volt, és minden másnap más volt a rendező. De rájöttem, hogy ilyen gyorsan nem lehet; ez gyár, futószalagon megírt szövegekkel. Nagyon befogadó és kedves volt a társaság, de ebben a fajta munkában – egyszer összemondjuk, aztán rögtön felvesszük – én nem éreztem jól magam.

Cikinek érzed?

Először szégyelltem, aztán úgy döntöttem, felvállalom, de most, hogy lement, megint nehezebben beszélek róla. Miközben a szakmában bárkivel beszélek erről, mindenki azt mondja, ne vicceljek már, hát a pénz mindenkinek kell. De én inkább táncot tanítok egy óvodában, mint hogy ezt csináljam. Valószínűleg azért, mert nem tudok vele azonosulni. A Barátok köztöt vagy az Éjjel-nappal Budapestet hihetetlenül sokan nézik, én is jóban lettem utána a parkban a közmunkásokkal meg a bolti eladóval. Az emberek azt nézik, amit a tévé mutat nekik, és ez gond.

De azért volt pozitívuma is a Barátok köztnek. A Mentőcsónak Egységgel az Újvilág című, színházi nevelési előadással – ami arról szól, hogyan csatlakozik egy liberális családból érkező lány egy szélsőjobbos mozgalomhoz – voltunk egy vidéki iskolában, ahol a gyerekek rögtön azt kérdezték, „Hú, te nem a Barátok köztben szerepelsz?”. És onnantól figyeltek ránk, eggyel könnyebb volt eljutni hozzájuk.

A szegedi Thealter Fesztiválon mutattátok be az Orlando című előadást, amelynek férfi főszereplője egy ponton úgy dönt, nőként folytatja az életét. Ma azért ez máshogy szólal meg, mint kilencven éve, Virginia Woolf idején.

Igen, bejön a nemi identitáskeresés kérdése. De én ebben a darabban egy embert látok: Petrik Andrea játssza Orlandót, akinek szerelmei vannak, és aki küzd az életben bizonyos emberekkel és bizonyos helyzetekkel. Az elején női partnerei vannak, aztán meg férfiak, de én nem látok egy férfit, akiből aztán nő lesz, csak egy egységes embert, aki nem férfiakkal vagy nőkkel, hanem a szerelmeivel találkozik. Nem arról van szó, hogy „Fogadjuk el a transzneműeket!” vagy „Fogadjuk el a melegeket!”, hanem egy emberi sorsról.

Soha életemben nem értettem, mi a baj azzal, ha valaki mást szeret – miért számít az, hogy az a valaki nő vagy férfi?

Engem az érdekel, miért szereti valaki a másikat, mit szeret benne, és nem az, hogy mi a neme. Igen, olyan modellben nőttünk fel, hogy egy nő meg egy férfi kell egy gyerek születéséhez – de ma már ez sem feltétlenül így van. És hála istennek, hogy nem! Ha nem haladunk előre, akkor csak helyben toporgunk.

Ez a vélemény kilencven évvel Virginia Woolf után is felháborít több millió embert.

Korlátolt emberekkel nem tudok mit kezdeni, sem azzal, aki képtelen a kommunikációra, és nyomatja a süket dumát arról, hogy ez istentelen vagy mittudomén.

Kötelessége szerinted a színháznak társadalmilag kényes témákról beszélnie?

Szerintem igen, és az is nagyon fontos, amit például a Mentőcsónak Egység is csinál, hogy elviszi az iskolákba az előadásait, mert nagyon kevesen járnak színházba. Nem lehet csak tévéműsorokon és számítógépes játékokon felnőni, mert belőlük lesznek a korlátolt, tudatlan felnőttek. Muszáj ezekkel a generációkkal foglalkoznunk; pont azért, mert én is tanítottam, úgy érzem, iszonyatos felelősségünk van abban, hogy mi lesz belőlük. Ők már máshogy nőnek fel, úgyhogy muszáj nekünk átadnunk mindazt, amibe mi beleszülettünk vagy beletanultunk.

A Táncművészeti Főiskolán a gyerekek egy szigorúan szabályozott rendszerben nőnek fel. Miután elvégeztem a pedagógusképzőt, és ott sok pszichológiát olvastam, úgy érzem, az egy korlátolt és abszolút nem gyerekbarát rendszer: nem lehet ilyen kicsi gyerekeket ilyen rövid idő alatt lelkileg megnyomorítani. De simán megcsinálják tizenhárom kilencévessel. Terror van, poroszos rendszer, fanatizmus és nulla testtudatosság: az ötvenkilós embertől is azt várják, hogy fogyjon még többet, és ugyanúgy dolgoztatnak sérüléssel, pedig óvniuk kéne a testedet, amivel egész életedben dolgoznod kéne. Van ismerősöm, aki már nem tudja használni a lábát, mert fontosabb volt, hogy részt vegyen egy előadásban, mint a gyógyulása. És a próba sokkal előbbre való, mint a tanulás, pedig kell, hogy egy táncosnak legyen esze is, ha kimegy a színpadra, mert látszik rajta, hogy gondol-e valamit arról, amit csinál.

És nem kéne úgy hozzáérni a gyerekekhez, ahogyan ott hozzáérnek,

böködve, lökdösve, taszigálva, mert ez is agresszió akkor is, ha nem ütöd meg a gyereket, ahogyan agresszió az üvöltözés is. Hatalmas feszültség van az emberekben, és ezt mindig azokon vezetik le, akikkel megtehetik, mert megvan hozzá a hatalmuk.

Ez jelen van a színházban is?

Igen.

Van ennek köze ahhoz, hogy a szakmát megosztja a politika?

Nem, az emberi feszültség mindenhol jelen van. Nincs olyan ember, aki soha nem kapja fel a vizet. Én egy dolgot nem tudok elviselni: az igazságtalanságot. Valószínűleg ez is a Táncművészeti miatt van – amióta rájöttem, hogy elnyomás nélkül is lehet tanítani, menekülök az ilyen helyzetektől, különben nem tudom megállni, hogy bele ne szóljak. Valószínűleg azért, mert én is sokat nyeltem azért, mert szerintem igazságtalanul bántottak. És ettől elég haragtartó lettem, egy-egy ilyen indokolatlan tüske évekig megmarad bennem.

Hiszel abban, hogy a színház tud változtatni a világ igazságtalanságain?

Abban hiszek, hogy el tud gondolkodtatni róla. Az a jó, ha a nézőkben megfogalmazódik valami egy előadás közben, amin utána is tud gondolkodni. A TÁP Színházzal van az Egyperces színház-projektünk, ahol ötven másodperc után egy néző beállhat a színészek mellé. A Bánkitón a Ligetvédők volt a téma; az egyik színész tiltakozott, a másik meg a kötekedő kopaszt játszotta. Aztán a kopasz azt hazudta, hogy a másik megütötte, akit ezért elkezdtek gyepálni. Megállítottuk a jelenetet, és a néző kezébe adtuk ugyanazt a habszivacs botot, amivel verekedtek, és azt mondtuk neki, itt van, aki az indulatokat gerjesztette, és aki miatt megvertek egy ártatlan embert, most azt csinálhatsz vele, amit akarsz. Megvered vagy nem? Volt, aki egyből gyepálni kezdte, de sokan mondták, hogy utána még hosszasan gondolkoztak ezen az egészen. Nagyon fontos, hogy legyen kétszer ötven ember, akit ez alatt a két óra alatt el tudunk gondolkodtatni.

Hogyan fogadod a kudarcokat? Például, hogy nem te kaptad a Félvilág egyik főszerepét, vagy hogy az Oscar-díjas Nemes-Jeles László csak a következő filmje pilotját forgatta veled, a filmet már nem.

A szereptől függ, hogy mennyire visel meg, de ma már hiszek abban, hogy azok a szerepek, amiknek kell, meg fognak találni, amit meg nem kell eljátszanom, azok meg nem. Lehet, hogy ez csak önvédelmi mechanizmus, de a tapasztalat ezt igazolja. Szász Attilánál például nem kaptam meg a főszerepet a Félvilágban, de segítettem castingolni, így láthattam, mi alapján választanak ki valakit egy-egy filmszerepre – és nem csak az alapján, hogy ki a legjobb. Ez egyfajta megnyugvást is jelentett, így sokkal egyszerűbb is elmenni egy castingra. Persze, Nemes-Jeles László filmjét nagyon sajnálom, de nincs az embernek ideje arra, hogy ezen egy-két napnál többet rágódjon. Most például szeptember elsejétől egy olyan színházi rendezővel fogok dolgozni, hogy az egészen hihetetlen számomra. Iszonyatosan hálás vagyok a lehetőségért. Mindig jön más ahelyett, ami nem sikerül.