Lehúzni még egy bőrt a Harry Potter-univerzumról. Ez volt sokak első gondolata, amikor kiderült, hogy – bár korábban leszögezte, erre sosem fog sor kerülni – J. K. Rowling mégis megírja a sorozat nyolcadik részét, bár nem regényben, hanem egy kétrészes színdarabként, egy londoni színház számára. Hiszen a történet véget ért, Voldemortot legyőzték, sőt, az epilógusban azt is láthattuk, hogy Harry decens, polgári életet él, három gyerek, három szoba, négy repülő seprű. Akkor meg mit lehet még mindebből kihozni?

De az az igazság, hogy J. K. Rowling nem véletlenül és nem a sztárcsináló média miatt lett világhírű, hanem mert jól tud írni, és erre a borzasztóan unalmas hatodik kötet (Harry Potter és a Félvér Herceg) meg a sok ponton billegő zárórész (Harry Potter és a Halál ereklyéi) után most újra rá lehet döbbenni. Mert bár nem tökéletes, bele lehet kötni, sőt, azt sem lehet tudni – és nyilván nem is fog soha kiderülni –, hogy a színdarabíróként megjelölt két társszerző mellett egyáltalán mennyi köze van Rowlingnak a Harry Potter és az elátkozott gyermekhez, azért az biztos, hogy

Elsősorban pont azért, mert a tizenkilenc évvel a roxforti csata után játszódó, Harry Potter, Ginny és Ron Weasley, Hermione Granger és Draco Malfoy gyerekeinek generációjáról szóló könyvön egy másodpercig sem érződik az, hogy tényleg csak egy újabb bőrt akarna lehúzni a jól bevált és még annál is jobban fizető brandről. A sztori az elsőtől az utolsó oldalig halál komoly dolgokról szól, amelyek miatt tényleg van értelme drámát írni: saját magát megbukott, rossz szülőnek tartó apáról, az apjával kijönni sehogyan sem képes fiúról, a múlt megmásíthatatlan tragédiáival és az azokban vállalt felelősséggel való szembenézésről, a gyereknevelés, a kamaszkor és általában az emberek közötti kapcsolatok nehézségéről. És ez a témalista nemcsak a blockbusterekhez viszonyítva tűnik erősnek és súlyosnak, de a legnagyobb művészek is megnyalnák utána az ujjaikat.

Ráadásul az egész olyan élvezetesen van megírva, hogy tényleg igaz rá a közhely: nagyon nehéz letenni. De nem a lektűrösség miatt, nem úgy, ahogy Dan Brownnál minden fejezet úgy végződik, hogy „és akkor meglátta, de nem tudta elhinni, hogy tényleg azt látja”. Hanem mert a szerzők – az „eredeti történet” gazdájaként feltüntetett Rowling, meg Jack Thorne író és John Tiffany rendező – valódi, izgalmas jellemeket alkottak, olyan problémákkal és sorsokkal, amelyek a legelső találkozáskor máris felkeltik a karakterek iránt az érdeklődést. Van, aki az iskolai kiközösítéstől szenved, van, aki a túlzott megfelelni akarástól, van, aki úgy érzi, folyamatosan csalódást kelt a teljesítményével, eközben pedig finoman, de folyamatosan formálódnak a szereplők közötti kapcsolatok, legyen szó akár barátokról, akár házaspárokról, akár ellenségekről. 

És ez a folyamatos változás már önmagában, a tényleges történettől eltekintve is izgalmas, pláne, hogy a szerzők gyakorlatilag minden jelenetet arra használnak, hogy egyre mélyebbre vigyenek a szereplők lelkébe. Minden megúszás vagy túlzott könnyedség nélkül: jellemző, hogy a Harry Potter és fia közötti konfliktust a dráma legvégén nem valami sablonos revelációval és egymás nyakába borulással zárják le, hanem

Rowling, Thorne és Tiffany emellett végig ügyelnek a szöveg igényességére is: a dráma tele van okos, legtöbbször a jellemrajzokra épülő poénokkal, amelyek csak a legritkább esetben erőltetettek. De persze nemcsak az apróságok vannak következetesen végigvíve, az egész dráma szerkezete olyan feszes, mint a pergődobon a bőr, és mindennek jelentősége van – ami az első felvonásban csak egy hangulatfestő semmiségnek tűnik, abból végül az egyik legnagyobb konfliktus megoldásának eszköze lesz.

A dráma magját jelentő, véresen komoly létkérdések persze folyamatos jellemfejlődéshez vezetnek: hogyan oldódik meg a Harry Potter és fia közötti rossz viszony kérdése? Elfogadják-e a kamaszok, hogy nem olyan menők és/vagy ügyesek a Roxfortban, mint a többiek? Hogyan befolyásolja Harry és felesége, Ginny Weasley kapcsolatát a gyereknevelés miatti feszültség? Ehhez, meg az irodalmi igényességhez képest tulajdonképpen csalódás, amikor kiderül, hogy a Harry Potter és az elátkozott gyermek elsősorban mégsem ezekről, hanem az időutazásról szól, meg azokról a dilemmákról, amiket a témáról szóló filmek (Pillangó-hatás, Hurok) szoktak körüljárni: hogyha nem tudjuk elfogadni a múltat, és változtatnánk rajta, azzal a jelent is alaposan megbolygatjuk.

Eleinte csak egy egészen kis rosszindulat kell ahhoz, hogy feltételezzük: ez az egész időutazósdi csak azért van, hogy a közönség minél több kedvence felbukkanhasson, függetlenül olyan apróságoktól, hogy az illető él-e még egyáltalán a történet idején – hiszen így tényleg felbukkan lényegében mindenki, alig találni valakit, akit még be lehetett volna zsúfolni a szereplők közé. De aztán a sztori vége felé, ha az ember leteszi a rosszindulatát az éjjeli szekrényre, azért belátható, hogy az időutazás akár metaforaként is érthető, olyasmikről, mint a múltunkkal, az elhibázott döntéseinkkel való szembenézés, vagy a traumák feldolgozásának nehézsége.

A történet egyébként azért is annyira érdekes, mert kicsiben megvan benne minden, ami miatt a Harry Potter-regények szerethetőek voltak, de mégis elkerüli az önismétlés vagy a saját magától való lopás csapdáját. Egy ilyen, a jól ismert szereplők leszármazottairól szóló sztoriban nyilván két lehetőség adott az új szereplők jellemét illetően: vagy ugyanolyanok lesznek, mint a szüleik, vagy a szöges ellentétük – de mindkettőnek megvan az a veszélye, hogy a különbségek vagy a hasonlóságok erőltetettnek fognak tűnni. Rowlingék viszont ügyesen vegyítik a kettőt: például az a szereplő, amelyiknek olyan nagy a lexikális tudása, mint anno Hermionénak, semmi másban nem hasonlít rá. És egyébként se nagyon jut az ember eszébe a hasonlítgatás, mert minden tulajdonság valódi, életszerű jellemekből fakad.

A drámaformátum pedig nagyobbrészt egyáltalán nem fogja vissza a fantáziát, sőt, a szöveg tele van olyasmikkel, amiket eléggé lehetetlennek tűnik színházban kivitelezni, a fürdőmedencéből egy csatornán át a tó fenekére jutástól kezdve robbanásokkal és röpködéssel járó varázslatokon át a nyílt színi testcseréig – elég meglepő lenne, ha nem készülne hamarosan film is belőle. Inkább a rövidség zavaró néha, részben azért, mert akármilyen érthető is a jellemfejlődés, azért mégiscsak jobb lenne hosszabban olvasni egy-egy érdekes dilemmáról, részben pedig azért, mert így egyszer-egyszer idegesítően gyorsan, egy-két mondat alatt oldanak meg a szereplők amúgy izgalmas rejtélyeket.

Ennek ellenére mégis az időutazásos sztori az Elátkozott gyermek leggyengébb pontja, mivel a többszörösen összetett cselekmény végül olyan nehéz szituációkat eredményez, amelyeknek csak egyetlen megoldása lehet, de az egy hatalmas dramaturgiai csalás, másrészt könnyen ki is található. Ez pedig ennyi pozitívum után elég nagy csalódás, bár a már említett, gyomorszorító nagyjelenet azért kárpótol valamennyire.

Szóval tulajdonképpen mindegy, mennyire tekinthető a Harry Potter és az elátkozott gyermek a nyolcadik résznek, mennyire Rowling saját műve vagy mennyire nem, meg hogy akkor most szüksége van-e még a világnak több Harry Poterre. Mert egy ennyire igényes, jól és okosan kidolgozott, valós problémákról beszélő könyvet egyszerűen csak jó olvasni, minden körülménytől függetlenül.