A színész nemrég mutatta be a Hallgatni akartam című Márai Sándor-monológot a Vígszínház Házi Színpadán. Hegedűs D. Gézával két bemutatója között, a gyulai Shakespeare Fesztiválon beszélgettünk a III. Richárd premierje után.

Mitől aktuális ma a hatalommániás, véreskezű, ravasz politikusról szóló III. Richárd? Mennyiben jelent mást, mint öt vagy ötven éve?

Ha egy tehetséges társaság hozzányúl egy drámához, azt nem teheti másként, csak úgy, mintha kortárs darabot olvasna. Rengeteg olyan momentum volt a próbafolyamat során, amikor hirtelen magunk mögé néztünk, és megláttuk a saját életünket. Mivel rendkívül politikus darabról van szó, amiből pontosan kitapintható a hatalom anatómiája, fennáll a veszélye a leegyszerűsítésnek, a vulgarizálásnak. A híres kezdőmonológban Shakespeare valójában nem pontosan azt írta, hogy Richárd „úgy döntött”, gazember lesz, hanem azt: ez egy olyan kor, amibe belépve csak gazembernek lehet lenni. Nagy különbség, hogy individuális döntésről van szó, vagy a korszellemről. Persze mindig van lehetőség kiszállni, de akkor kívülállóként ne minősítsd a történelmet. 

Ez ma olyan kor, ami gazemberségre sarkall?

Szerintem minden korban ahány ember, annyi emberi minőséggel találkozunk. Személyiségfüggő. De nem gondolkodhatunk csak a saját, szűk geográfiai környezetünkben: minden válságjelenség azonnal beszűrődik az életünkbe. Amikor maga egyetemre járt, úgy érezte, a lehetőségei és az ambíciói találkoznak? Ami a pályaválasztáskor még tág perspektívának tűnt, arról kiderült, csak sokszoros kerülőutakon lehet megközelíteni. Ha nyitottabbak lennének a keretek, talán minden könnyebben elérhető lenne. Ez talán a társadalom függvénye is: a te ambíciódon múlik, hogyan tudod a határokat, rácsokat áttörni és elérni a célodat.

Az ön pályakezdésekor még könnyebb volt áttörni a rácsokat?

Inkább azt mondanám, akkor a tehetséges ember eljuthatott oda, ahová el akart jutni, és az elég volt ahhoz, hogy megteremtsük a magunk egzisztenciális feltételeit. Akkor a tehetség volt az elsődleges, míg ma ez kevés helyen elég: egy ponton túl minden anyagi kérdés. A színészképzésen szerencsére még csak egyetlen dolog számít:

az kerül be, aki tehetséges, nem az, akinek gazdagabbak a szülei.

Örülünk, ha egy szikrázó tehetség elénk vetődik egy rossz szociológiai környezetből, mégis sajog a szívem, mert megjelent a kulturális szegénység: hány meg hány potenciális tehetség ragad meg valahol úgy, hogy soha nem fog tudni kiteljesedni, mert nem jut információhoz, vagy módja sincs eljutni a felvételiig! Mennyi segítő gesztus kell ahhoz, hogy egyszer csak virágba boruljon egy tehetség!

Itt beszélgetünk Gyulán, úgyhogy elmondok egy történetet. Itt élt Ivános Illés, a Román Kollégium vezetője a hatvanas-hetvenes években. Édesapám a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Ibrányban született, ott volt pedagógus. 1948 nyarán, miután hazajött a hadifogságból, kerékpárral hajtott ki a Tisza-partra, és látta, hogy a töltés oldalában hever egy juhász egy nyájjal, a kezében könyvvel, és elmélyülten olvas. Apám nem akarta elhinni; leszállt a kerékpárról, és odament hozzá, hogy megkérdezze, ki fia-borja. Bemutatkozott, törve a magyart: Ivános Illés volt, a helyi földbirtokos törvénytelen gyereke, aki egy erdélyi vadászaton fogant. Illés bácsi fiatalemberként, a háború alatt jött el megkeresni az apját. A földbirtokos befogadta, velük élt, de a háború után az apa szőrén-szálán eltűnt, mivel megszűnt a földbirtokrendszer. Illés bácsi viszont maradt, nagy hasznát is látták a faluban, amikor a szovjet csapatok részeként a románok megszállták Ibrányt: a település befogadta, ő tolmácsolt. És mivel korábban sokat járt az apja könyvtárában, olvasott ember volt.

Apámban ezt a történetet hallva felágaskodott a pedagógus: „Akkor neked tanulnod kell!” Úgyhogy Illés bácsi apám mentorálásával eljutott a diplomáig, és itt, Gyulán talált magának olyan munkát, ahol ki tudta használni a kétnyelvűségét. Ezt csak azért mondom, mert ha nincs egy ember – történetesen az apám, akire büszke vagyok ezért –, akkor lehet, hogy Illés bácsira ma csak úgy emlékeznék, ő volt az, aki a gyerekkoromban kihajtotta a legelőre az állatokat.

Apámmal megmaradt a szoros, közeli barátsága, én is sokszor meglátogattam Gyulán, még előadást is néztünk együtt a Várszínházban – akkor még nem gondoltam, hogy egyszer én is a színpadon fogok állni. Aztán a hetvenes évek második felében én is itt játszottam a Várjátékokon. A Protestánsok című előadás úgy kezdődött, hogy mi négyen Tahi-Tóth Lászlóval, Lukács Sándorral és Gálffi Lászlóval már a színpadon voltunk, és miközben jött be a közönség, mi már a darab szerinti börtöncellában éltük az életünket. Ahogy szállingóztak a nézők, egyszer csak bejött Ivános Illés bácsi. Ahogy meglátott, kiabálva odaszaladt hozzám: „Gézá, szévász, Gézá! Hogy ván ápád? Mi újság Ibránybán?” – enyhe akcentussal beszélte a magyart. Én a szerepemben maradtam, nem foglalkoztam vele, folytattam a játékot, végül Illés bácsi is feladta a próbálkozást. Aztán pár nap múlva kaptam egy levelet apukámtól:

Hát, kisfiam, írja Illés bácsi, hogy milyen nagyképű vagy, és úgy teszel, mintha nem ismernéd meg, hogy lehet ez?”

Úgy kellett magyarázkodnom, hogy „jajj, édesapám, ne tessék haragudni, ez és ez történt...”

A III. Richárd egyik központi jelenete, amikor már-már parodisztikusan az ég adta világon mindenki kibékül mindenkivel, miközben ön ellenőrzi, elég őszinték-e a gesztusok. Miért volt olyan fontos ez a jelenet?

Ifj. Vidnyánszky Attila rendező és Vecsei H. Miklós dramaturg érzékenyen és élesen rálátnak erre a világra, és felmerült bennük a kérdés: hol van itt a helye az ő nemzedéküknek? Nem véletlen, hogy az összes, a hatalom közelében lévő szereplőt úgynevezett jeles színészek játszották – Eszenyi Enikő, Szűcs Nelli, Trokán Nóra, Trill Zsolt és én –, mindenki mást pedig az ő nemzedékük tagjai, budapesti és kaposvári egyetemisták. Komoly és fájdalmas felvetés, hogy van-e egyáltalán lehetőség arra, hogy a felnövekvő generáció meghaladja a megörökölt, egészen rettenetes, többosztatú világot, és vajon nekiindulhatnak-e az életnek valami más fókuszponttal, hogy ne kelljen részt venniük ebben az általuk nem akart közegben. Ez legyen, ami most van, vagy valami természetesebb, inkább a tehetségekre épülő jövő? (Látja, megint ide jutunk vissza.) És ők nem optimisták, de a színházban az a szép, hogy egy lépéssel már attól előrébb vagyunk, hogy kimondjuk az ilyen dolgokat. És a színház akkor jó, ha minél végletesebb, mert úgy tud mélyre hatolni és sok mindenkihez eljutni.

Szeptember 10-én mutatom be a Hallgatni akartam című monodrámát Márai Sándor írásaiból. Ő írt arról, „hogy milyen szánalmasan és nevetségesen tudatlan a kortárs a maga sorsát illetően” – Márai számára ez éppen az anschluss pillanata volt, folyamatosan oda kanyarodott vissza, hogy akkor még nem lehetett tudni, hová vezet majd az, amikor Hitler 1938. március 12-én bevonult a Habsburgok egykori fővárosába, Bécsbe. És tényleg, honnan tudjuk mi most, hová fog gurulni az a gombolyag tíz év alatt, ami most indult el, hogy egy példát mondjak, a brexittel?

Mit gondol, meg tudja haladni a következő generáció a mai színházi szakma széthúzását, átpolitizáltságát?

Nem biztos, hogy meg kell haladni, lehet, hogy csak valami teljesen mást kell csinálni, ezzel pedig egyáltalán nem törődni. Nem erre születtünk. Senki nem akar eszköz lenni: a dolgunkat kell kiteljesítenünk. És nekünk az a dolgunk, hogy színházat csináljunk, a megfelelő emberekkel magunk körül. Az emberi szellem természetét szerencsére nem lehet határok közé szorítani, nem lehet provinciálissá tenni: a tehetség úgyis ki fog törni. Cromwell Angliában betiltotta a színházat két évtizedre – hát virágba borult a regényirodalom. Ami határt akar szabni az áradó kultúrának, az inspirál, az megtermékenyítően hat, mert az emberi szellem nem hagyja magát megerőszakolni. Ellenmérget termel, és megteremti a maga új valóságát.

Ki a felelős azért, hogy ma határok közé kerül a színház?

Csak intézményeket vagy intézmények által átszőtt struktúrákat lehet irányítani. A hivatalosság csak a formát határozza meg, a valóságos történetek más irányokban indulnak el. Az igazi művészetet nem lehet intézményesíteni. A Nemzeti Kulturális Alap eredeti küldetése épp az volt, hogy a hivatalosan, törvényben rögzítetten működtetett kulturális intézményeken és csoportosulásokon, az állami mecenatúrával életben tartott folyamatokon kívül eső jelenségeket támogassa a szerencsejáték-adóból. Mert volt olyan pillanat, amikor átlátták, sokkal gazdagabb a kultúránk, mint amit egy eszme mentén a hivatalos adminisztráció a magáénak vall. Belátták, hogy ezekben a folyamatokban rengeteg ember találja meg önmagát.

Nagyon sajnálom, hogy ez a szemlélet most kiiktatódik. És már nem olyan fontos támogatni mondjuk egy független táncegyüttest vagy egy független színházi csoportot, vagy éppen egy kritikákat közlő újságot, mint korábban. A két háború közt és a második világháború után a szlovákiai Stószon élt író, esszéista Fábry Zoltán – akit egyszer elítéltek egy kritikájáért – írta:

ahol a kritikust deresre húzzák és szabadságában korlátozzák, ott nagyobb bajok is léteznek, ott a társadalomban van nagy probléma.

Vagy még korábban: Vörösmarty a Pesti Magyar Színház megalakulása után minden előadásról írt színikritikát, aztán másfél év után annyi ellensége lett, hogy hatalmi szóval betömték a száját, és megakadályozták, hogy papírra vesse az igazságot. Maradt is a színház olyan fejletlen, provinciális és szűk látókörű, mint amilyen volt, amiben mindenki baromi jól érezte magát, és amit Vörösmarty ostorozott.

A kritikátlanság azért ostobaság, mert minden alkotás és minden emberi cselekvés eleve feltételezi a kritikát. A kritika elhallgattathatatlan. Nincs jövő, ha nincs állandó, korrekcióra inspiráló, hozzáértő kritika; és nincs emlékezet, ha nem rögzítik a színházi előadásokat. Nem lehetne minden héten egy este megmutatni egy-egy előadást a köztévében? Megérdemelné a közönség, hogy tudja, mi reprezentálja a magyar kultúrát. Így enyhíteni lehetne a kulturális szegénységet is. Szívből sajnálom, hogy nem kerül sor a legtermészetesebb dolgokra.

Mindez mennyiben a politika felelőssége, hibája?

Ha olyan döntéshozó pozícióban lennék, amilyenben nem vagyok és nem is leszek, akkor teljesen a szakmákra bíznám az őket érintő kérdéseket. Egy-egy közösség, egy-egy szakma belül pontosan ismeri a saját értékrendjét, ebben lehet bízni. Rájuk bíznám, hogy ők alakítsák ki a maguk preferenciáit, és természetesen létezhessenek; inkább csak a lehetőségét teremteném meg, hogy mindez meg is történhessen.

De a szakmák természetében, úgy tűnik, benne van a hatalomhoz való dörgölőzés is.

Csak akkor, ha megint az intézmények szintjére szűkítjük a kérdést. Be lehet avatkozni mesterségesen, de a tehetségek természetes kiválasztódása ezt mindig legyűri. Lehet, hogy valakinek erre évtizedei rámennek; azzal egyetértek, hogy számtalan ember lehetetlenül el időlegesen. De van, aki nem hagyja magát, és független terepen teremt magának világot.

Volt már, hogy politikai ajánlattal kerestek meg?

Az elmúlt majd három évtizedben nem, én tökéletes szabadsággal rendelkezem. Tisztában vagyok a felelősségemmel, mert tudom, hogy hosszútávon van dolgom. Nézzük meg, hol vannak most azok a percemberek – bármelyik oldalról –, akiknek kiszolgáltatott volt a mi kulturális létünk? Sorolhatnám a névsort, hányakat láttam pályám több mint negyven éve alatt, akik azt hitték, ők valakik, de neked kellett megtanítani nekik, mi is az valójában, amiért felelősek. Demonstrálták, hogy itt vannak, de többnyire többet rontottak, mint javítottak – aztán mentek is a levesbe. Mi ez? Pünkösdi királyság, belefulladás az önhittségbe. Csinálni kell a te talpalatnyi helyeden, és kibírni mindent, a napfényes és az árnyékos időszakokat is.

Látva ennyi önhitt percembert, sosem érezte úgy, hogy elege van?

Ismerjük a miskolci rendőrkapitány és a kurva esetét:

Maga már rég nem lesz rendőrkapitány, amikor én még mindig kurva leszek.” Ez az alapállásom.

Láttam, mit kellett kiállni az én mestereimnek, akik a munkaszolgálatból, a koncentrációs táborokból, a halál torkából is visszajöttek, és nem a gyűlölködésre, hanem a legmélyebb humanizmusra esküdtek fel. Kérdezi, hogyhogy nem ábrándulok ki: sokszor van, hogy akármilyen gondterhelten fekszem le, reggel már – fogalmam sincs, miért – úgy ébredek, hogy menjetek mind a fenébe, akkor is hozzunk létre valami jót!

A következő generáció – az egyetemi tanítványai – körében mit lát általánosnak: be akarnak állni valamelyik oldalra, vagy ki akarnak maradni az egészből?

Ez nagyon személyiségfüggő. Ez a nemzedék már beleszületett egy korba, amit természetesnek vesz; az én tízéves kislányom megkérdezte a feleségemet az egyik előadásom alatt, Szigeti András Kegyelem című darabját látva: „Mama, ki az a bácsi, akinek a képe ott lóg a falon?” Lenin volt. Mindenki számára az jelenti a világot, amibe beleszületett. Én már ilyen és olyan arcát is láttam a világnak, és hiába tekintek én szorongva a következő generációkra, mondván, „jaj, hogy lehet így élni?” – lehet, hogy nekik ez eszükbe se jut. Pályám elején én is bamba, megvezethető gyerek voltak, csak sokára láttam rá saját magamra és a külvilágra is, pedig ez kell ahhoz, hogy az ember átlássa a dolgokat.

Hamarosan három filmet is bemutatnak, amikben szerepel…

Nagyszerű munka volt mind a három! Sándor Pál, Kamondi Zoltán és Szász János három egészen más világ. Sándor Pál filmje (Vándorszínészek) az 1840-as években játszódik, Kamondié (Halj már meg!) kortárs, Szászé (Sóhajok hídja) pedig a 20-as években, mind Magyarországon. Sándor Pál eleve engem választott, de Kamondi Zoltánnál és Szász Jánosnál komoly casting volt, még ha meg is kerestek előtte, hogy szeretnék, hogy jöjjek. János még külföldi színészeket is megnézett, de aztán felhívott, és azt mondta: „Gézu, azt hiszem, ezt a történetet csak magyarok tudják eljátszani.” A saját történelmünknek mi vagyunk a hordozói; például ha elénekelsz egy korabeli dalból egy versszakot, akkor csak te tudod, miről énekelsz, az másnak csak egy dalocska, de te tudod, mit hordoz az az egy versszak. Ha meghallanád, te is mögé képzelnél egy korszakot. Így választotta ki János Gryllus Dorkát és Nagy Zsoltot is.

Minden film beléd bújik, nem lehet mismásolni: olyannak kell lenni, amilyen vagy. Én minden szerepemben próbálok az adott feladathoz idomulni; ez nekem baromi jó érzés, mert azt mondhatom magamnak, „még mindig meg tudom csinálni”. Sándor Pálnál egy korabeli, Itáliából hazatérő vezető színészt játszom, egy tipikusan tizenkilencedik századi, romantikus, hosszú hajú, szakállas bonvivánt. Kamondi Zolinál egy kortárs műkincsnepper, egy alvilági fickó leszek: egyszerre forgott a két film, úgyhogy itt lófarokba fogtam a hajam, ami remekül működött ezzel a szivarozó, kalapos figurával – hirtelen meglett a karakter. Az egyik nagyszívű színész, a másik egy sötét, de nagy humorú kisember. Palikánál Kovának hívnak, a tűz csiholójának, Zolinál meg Kövér Lajosnak. Szegény Zoli, nyugodjon békében, még pont készre vágta a filmet, az utószinkron már nélküle zajlott.

A Sóhajok hídjában pedig Kudelka Ferenc hentest, húsüzem-tulajdonost játszom a horthysta fehér terrorból éppen kikecmergő Magyarországon. Ehhez kopasznak kellett lennem, csak a bajszom maradhatott – és fel kellett szednem húsz kilót. Tízet azóta már ledobtam, a másik tízen most dolgozom, hogy évadkezdésre versenysúlyomnál legyek.

Hollywoodban az ilyesmihez személyi edzőt, dietetikust, életmód-tanácsadót adnak. Nálunk hogy megy ez?

„Oldd meg magad, öcsém!” Pontosan így.

Mi volt a módszere?

Nem szabtam korlátot semminek. Azért az jó érzés, amikor az ember azt mondhatja: ez nekem kötelességem!