Európa kulturális fővárosai az idén Wroclaw és San Sebastian voltak. A viharos történelemmel megáldott lengyel városban a záróünnepségnek külön zamatot adtak a varsói tüntetések, Donald Tusknak át is kellett írnia a beszédét. És mit üzen Wroclaw a 2023-as magyar indulóknak?
Nincs recept arra, hogy Európa aktuális kulturális fővárosa mennyire sikeresen valósítja meg önmagát: minden városnak mások a lehetőségei. Nemcsak azért, mert nem minden város tud egy Ringo Starr-kaliberű legendát előhúzni a farzsebéből, mint ahogy azt Liverpool tette 2008-ban, hanem mert egészen más kihívásokra kell választ adnia egy Marseille-méretű nagyvárosnak, vagy egy Pécs-szintű kisebbnek.
Az európai kulturális fővárosi program egy óriási lehetőség, mellyel igazán nagyot hibázni nem lehet, maximum sajnálni az elszalasztott esélyt: a már említett Pécs vagy éppen a szlovéniai Maribor jó példák az utóbbira - hiába történtek jó dolgok is az érintett városokkal, utólag azért sokan érzik úgy, hogy történhetett volna jóval több is.
Wroclawban most ért véget az egyéves programsorozat, és nyilván sok szempontból lehet értékelni vagy vitatni a sikerességét, de azzal még a kritikusabbak sem nagyon tudnak vitába szállni, hogy a város jobb hely lett, mint amilyen korábban volt. Új épületek jelentek meg: vadonatúj hangversenyterem, modern és irigylésre méltó múzeumok, a város régi fényét újra felvillantó, felújított létesítmények, sőt, egész negyedek.
A város egy éven keresztül olyan kulturális programsorozatot kínált, amely majdnem minden hétre jelentett programot, és ezek közül több még a jövő évre is áthúzódik. El tudott hívni olyan világnagyságokat is, mint David Gilmour és Ennio Morricone, itt rendezték nemrég az Európai Filmakadémia díjátadóját, a Színházi Olimpiát, és még rengeteg esemény (kétezernél is több), melyeken összesen ötmilliónál is többen vettek részt. És arról már januárban is volt szó, hogy Wroclawot egyébként is érdemes megnézni.
Még az sem akasztotta meg a lendületet, hogy januárban a nagyszabású, szabadtéri megnyitó ünnepségen egy nyest átrágott néhány kábelt, és az áramkimaradás miatt a program jókora csúszással kezdődött, miközben nézők tízezrei fagyoskodtak az utcán. Erről most, a záróünnepségen már inkább kedélyesen beszéltek már a szervezők, sőt, a wroclawi polgárokból verbuvált alkalmi kórus is a nyestet emelte ki, mint a legnagyobb nehézséget, amit le kellett győzniük.
Wroclawnak hosszú utat kellett megtennie ahhoz, hogy egy menyétféle ragadozó jelentse a legkomolyabb akadályt a város számára: míg száz éve az akkori Breslau az egész kontinens egyik virágzó gazdasági és kulturális központja volt, addig a második világháború végére sikerült az egészet a földig rombolni. A lakosság egyik része elpusztult, másik részét elűzték, a helyükre pedig főként az egykori Kelet-Lengyelországból telepítették át a szovjeteknek útban lévő százezreket.
Adott volt tehát egy város, német múlttal és szinte kizárólag bevándorló lakossággal, iszonyatos háborús pusztítással, ráadásul még a megmaradt romokat is inkább Varsó újjáépítéséhez használták fel az első években. 70 év után mégis ott tartunk, hogy Wroclaw az egyik legjobb módú lengyel város, egyre komolyabb turizmussal, de még fontosabb, hogy a lakókban is erős az identitástudat, hiába csak első vagy második generációs wroclawi a többségük.
Erre építette fel a záróünnepséget is a brit Chris Baldwin, aki a megnyitót és az évközben megrendezett két másik, nagyszabású, szabadtéri performanszot is rendezte. Ezt most kivételesen zárt térben, a Centenáriumi Csarnoknak nevezett, impozáns Hala Stuleciában rendezték: a modernista, kupolás csarnokot (egyben a világ legnagyobb vasbeton középületét) 1913-ban avatták fel Max Berg tervei alapján.
A város 20. századi történelme előtt tisztelgő, táncos, zenés, performansz- és színházi elemeket is vegyítő műsor három wroclawi nő sorsát kísérte végig: egyikük a régi Boroszlóval együtt hal meg a háborúban, az ő lánya pedig azon kevesek közé tartozik, aki marad a városban a háború után is, majd neki is lesz lánya, aki építészként dolgozik Wroclawban a mai napig. Bár az előadás kicsit szájbarágós volt, az üzenet kétségtelenül átjött: ez egy mindenekelőtt európai város, amelynek a lakói akkor is hűek a hagyományaihoz, ha időközben lecserélik őket.
Igaz, azt senki sem tudhatta az előadás előkészítésekor, hogy a jelenkori történelem is képes lesz olyan izgalmakat produkálni, melyek kicsit el is nyomják a múltat. A záróünnepség előtt egy nappal, december 16-án este ugyanis tüntetések törtek ki a parlamentnél, a sajtó munkáját súlyosan korlátozó új szabályok miatt.
Az eseményre hivatalos volt Donald Tusk, korábbi miniszterelnök, jelenleg pedig az Európai Tanács elnöke, és az ő látogatásának hirtelen sokkal nagyobb hírértéke lett, mint lett volna egyébként. Tusk ugyanis a rendszerváltás utáni Lengyelország legsikeresebb politikusa: az egyetlen miniszterelnök, akit újraválasztottak, és a második miniszterelnöki ciklusa végén ült át az Európa Tanács elnöki székébe. Még fontosabb, hogy nélküle pártja, a jobbközép-liberális Polgári Platform ugyan tavaly elveszítette a választásokat a jobboldali-populista PiS-szel szemben, de Tusk nem lett bukott politikus, és még mindig komoly tekintélye van az országban.
Főleg, hogy a PiS hagyományosan Kelet-Lengyelországban, illetve a kisebb településeken erős, Wroclawban viszont a többség továbbra sem rajong Kaczynskiékért: a januári megnyitón is kifütyülték a jelen lévő pénzügyminisztert, a várost pedig már 14 éve egy független, rendkívül sikeres polgármester, Rafal Dutkiewicz vezeti, aki a legutóbbi választásokon a PiS jelöltjét győzte le.
Dutkiewicz - akinek ez az utolsó ciklusa a város élén - is viszonylag keveset beszélt az épp véget ért évről a záróesten, annál többet Aleppóról és a sajtószabadság fontosságáról, de az utána következő Tusk-beszéd volt az, melyre a legtöbben kíváncsiak voltak. Tusk bevallotta, hogy nem pont ezzel a beszéddel készült, de nem lehet mit tenni, ha egyszer a történelem átírja a beszédét.
Lengyelként és az Európai Tanács elnökeként is kötelességemnek érzem, hogy a hazám érdekeit képviseljem Európában, de ugyanakkor Európát is képviselem Lengyelországban
- mondta Tusk, aki elég egyértelmű üzenetet küldött Kaczynskinek, amikor arra kérte a hatalom gyakorlóit, hogy tartsák tiszteletben az alkotmányt és a törvényeket.
“A saját tapasztalatunkból is tudhatjuk, hogy az a demokrácia, amely nem tartja tiszteletben a kultúrát, a szokásokat és a hagyományokat, villámgyorsan pont a demokrácia ellentétévé válik. Az a demokrácia, amely megfosztja az embereket az információhoz való joguktól, ugyanolyan kibírhatatlan, mint a diktatúra” - folytatta Tusk, aki az európai demokratikus modellek megőrzését ígérte. De amikor a polgármester és Tusk után a kulturális fővárosi év főszervezői léptek a színpadra, ők is körbeadták a #szabadmédia feliratú papírlapot, és egy pillanatig sem tűnt, hogy ne mernének állást foglalni, akár a hatalommal szemben is. (Nem tudni, mekkora szerepe volt Tusk szavainak, de hétfő este a lengyel kormány visszavonta a tervezetét.)
Wroclaw persze bizonyos szempontból speciális helyzetben van, és megőrizhetett egy bizonyos fokú függetlenséget, mely innét, a vízfejű Budapest és a kisvárosok országából nézve akár irigylésre méltó is lehet. A 630 ezres Wroclaw ugyanis földrajzilag közelebb van Prágához és még Berlinhez is, mint Varsóhoz, és bevallottan egész Európa egyik legnagyobb pénzügyi szolgáltatóközpontja címére hajt.
A városban több nagy cég is működtet logisztikai vagy disztribúciós központot, az Amazontól kezdve a Credit Suisse-ig. Sőt, Lengyelország, India és Kína mellett igazi outsourcing nagyhatalom lett, és egyre több multicég szervezi ki a működését az országba, Wroclaw pedig az elhelyezkedése miatt is előnyben van más lengyel városokkal szemben.
Az elmúlt egy évben pedig a térképre újra felkerült város azt is meg akarta mutatni, hogy nemcsak a külföldi tőkét, de a turistákat és a kulturális programokat is képes vonzani, és a jelek szerint ez azután is így maradhat, hogy jövőre már a dániai Aarhus és a ciprusi Pafosz lesznek Európa kulturális fővárosai. Még akkor is, ha voltak, akik szerint az átlagos wroclawi lakosok nem feltétlenül részesültek a program áldásaiból, bár a turistákkal ők is jól kellett, hogy járjanak.
Krysztof Maj, a kulturális fővárosi program főigazgatója egyébként az idén többször is járt Magyarországon, és találkozott azoknak a magyar településeknek a képviselőivel is, akik 2023-ban pályáznak a kulturális fővárosi programra. Az ő tapasztalatait tehát valamennyien hasznosíthatják is, ami a pécsi fiaskó ismeretében mindenképpen érdemes lehet.
Maj mindenesetre a sajtótájékoztatón, ahol megkérdeztem tőle, melyik magyar pályázó városnak adná a legtöbb esélyt, nem állt egyik pályázat mellé sem: “Ismerem mindegyik esélyes várost: Debrecent, Veszprémet, Tokajt, sőt Győrt is. Ismerem is azokat az érintett városokból, akik már hónapok óta dolgoznak a pályázatukon, és nagyon kíváncsi is vagyok, hogy végül melyik magyar város lesz a győztes, pláne, hogy Navracsics Tibor, az Európai Bizottság kulturális ügyekért felelős biztosa is tanulmányozta a mi példánkat. Állást nem foglalnék egy pályázat mellett sem, de Tokaj abból a szempontból érdekes lehet, hogy az nem is egy város, hanem 27 település fogna össze. De hogy ki nyer, azt nem tudom megmondani.”
Akármelyikük is kapja meg a lehetőséget 2018 nyarán, az Maj szerint felkészülhet majd rá, hogy számukra öt év folyamatos munka következik: “Mi csaknem öt éve kezdtük tervezni a projektet, és időközben rengetegszer kényszerültünk módosítani a terveket. Végül hivatalosan 2015 nyarára készültünk el, de még ezt követően is jöttek új módosítások. De minél hamarabb nekilátnak, annál jobb."