Hazavittünk egy teljes szabadulószobát egy dobozban, és jobb volt, mint az igazi. És még egy baromi jó, teljesen magyar fejlesztésű társasjátékot is kipróbáltunk.
Már a múlt hónapban is azon lelkendeztünk, milyen jó, hogy fejlődnek a (felnőtteknek szóló) társasjátékok, és egyre újabb folyamatok indulnak el. Akkor a kvíz- és partijátékok evolúciójának örültünk, mostanra pedig Magyarországra is megérkezett az egyik, még frissnek számító újítás: az egyszer használatos játék, ami csak elsőre hangzik ijesztő, vagy egyenesen debil ötletnek. Hasonló például a remek Pandemic című, világjárványos társasjáték Legacy című mutációja, amelyet mondjuk nem egyszer, hanem tizenkétszer lehet játszani (egy évig, minden hónapban), és minden döntés végleges benne, mert szét kell tépni a kártyákat, a táblát meg összeragasztgatni. De ez még semmi az Escape the Room – A csillagvizsgáló rejtélyéhez képest.
Az Escape the Room készítői nagyon ügyeltek is rá, hogy sehol ne szerepeljen a társasjáték szó a dobozon vagy bármilyen ismertetőben. És tényleg másfajta gondolkodás kell hozzá: elsőre hülyén hangzik, de hiába van szó mégiscsak ugyanúgy egy tárgyról, mint bármilyen táblás játék esetében, az Escape the Room megvásárlásával inkább egy estényi jó szórakozást fizet ki az ember, ahogy egy kocsmázáskor vagy egy igazi szabadulószobába való befizetéssel is tenné. Ugyanis ez tényleg egy hazavihető szabadulószoba, amelyben egy holdkóros csillagász furcsa padlásából kell kiszabadulni. És ha egyszer megfejtettünk minden feladványt, többet nem tudunk vele játszani, mert már tudjuk, mit merre kell keresni, mit hogyan kell összeszerelni, mi hol van elrejtve.
Viszont sokkal olcsóbb, mint egy igazi szabadulószoba (meg a hasonló színvonalú társasjátékoknál is), ráadásul ezt játék után tovább lehet adni akár ajándékba, akár apróhirdetésben – karácsony után jó pár tucat gazdát cserélt belőle a nem hivatalos csatornákon. És simán van olyan jó szórakozás, mint egy igazi szabadulószoba, sőt, igazából sokkal szimpatikusabb annál, mert az egészet nem lengi körül az egykor újító, mára viszont már totálisan túltolt trendek dohos levegője, ráadásul sokkal jobban hasonlít egy házibulira, mint egy feszengős, időpontkéréses intézménylátogatásra. És a készítők még arról is gondoskodtak, hogy meglegyen a feeling, korabeli zenék ajánlásával, meg olyan idióta ötletekkel, mint hogy a játszók vegyenek korhű jelmezeket, ami néhány pohár ital már rögtön sokkal viccesebben hangzik.
De igazából ez a „csak egyetlenegyszer használhatom” ötlet csak addig hangzik furcsán, amíg az ember tényleg neki nem fog néhány barátjával a játéknak: öt perc után már biztos, hogy senkit nem kell tovább győzködni arról, hogy nem volt hülyeség egy alkalom miatt megvenni. Az Escape the Roomot annyira jól, aprólékosan és ötletesen találták ki, tervezték és valósították meg, olyan sokrétű és változatos minden újabb és újabb feladata, annyira
izgalmas átmenetet jelent a megszokott társasjátékok és a társasági események között,
hogy lehetetlen nem teljesen átadni magunkat a dobozba csomagolt élménynek.
A játék ismerete nélkül nehéz elképzelni, hogyan tud működni egy asztalon az a játékmenet, amit ezernyi eszközzel, lakattal, ajtóval és bútorral teli szabadulószobákra találtak ki. De a készítők tökéletesen megoldották a feladatot. A kulcs pont az egyszer használhatóság: a játék legelején csak pár lezárt borítékot látunk, és azt kell kitalálnunk, mik azok a kódok, amelyek alapján kinyithatjuk őket, hogy kiszórjuk belőlük az újabb borítékokat, nyomokat, eszközöket és a történetet továbbmesélő jelenetkártyákat. Úgyhogy itt nincs olyan értelemben vett előre haladás, mint a legtöbb társasjátéknál, ahol egy bizonyos feladatot kell jól-rosszul megoldanunk. Pontosabban nincs kimondva, hogy mi a feladat; még pontosabban ott kezdődik a feladat, hogy kitaláljuk, egyáltalán mi a feladat. Hogy például mit kell csinálni egy csomó fura alakú papírdarabbal, egyáltalán kell-e velük kezdeni valamit, és ha igen, milyen irányba kell elindulni: az alakjuk számít, a színűk vagy inkább a viszonyok valami korábban előkerült dologhoz? Teljesen magunkra vagyunk hagyva, nincsenek szabályok, és nincs, aki közölje, ha komplett hülyeség, amit tuti tippnek gondoltunk.
És mivel minden egyes boríték kinyitása után egész más jellegűek a megoldandó feladatok, az egy-két órás játék alatt egyszer sem kell újra olyasmit csinálni, amit egyszer már megoldottunk, viszont minden apróságra figyelni kell, bevett megoldókulcsok híján pedig állandóan újra kell gondolni mindent, amit már biztosnak hittünk. Ráadásul abszolút kooperatív, együttműködésre, nem pedig versengésre építő játékról van szó, amelyben mindenki egyszerre gondolkodik és ad ötleteket a másiknak. Úgyhogy az elsőtől az utolsó percig izgalmas és nagyon szórakoztató marad a játék, és pár meglepetés bejön még olyankor is, amikor már nem számítanánk rá.
És hogy tényleg teljes legyen az élmény, a végigjátszás során kibomló történet is érdekes, meg az is, ahogyan összeáll a mozaikdarabokból, hogy mi történt a kerettörténet szerint a csillagásszal, a feleségével meg a csillagvizsgáló riasztóan viselkedő távcsövével. És nagyon szépek a grafikák, igényes a kivitelezés két és három dimenzióban is: nagyon ötletes például a tárcsa, amelyet mindig csak egyféleképpen – a megfejtett kódoknak megfelelően – lehet jól tekergetni ahhoz, hogy megmutassa az épp aktuális megoldást.
És még az sem teljesen igaz, hogy egy játék után tovább kell adni az egész dobozt, mert az Escape the Room – A csillagvizsgáló rejtélye van olyan lenyűgöző, hogy a tulajdonosának kedve legyen még egyszer, már csak afféle játékmesterként is végigcsinálni az egészet, és figyelni, hogy mennyivel találékonyabban vagy szerencsétlenebbül, na és mennyivel gyorsabban vagy lassabban jutnak ki az újoncok a toronyszobából, mint mi, amikor először vágtunk bele abba a játékba, ami első hallásra annyira hülyeségnek tűnt.
Ára: 4800 – 5990 forint
Kinek ajánljuk: Azoknak, akik egyszerűen csak szeretnek társasjátékozni a barátaikkal, akik szeretik a szabadulószobákat, és akik szeretnék feldobni valamivel a hétvégi házibulit a vodkán és a sörön kívül.
Hányan játszható: Három felnőtt már jóval a maximálisan rendelkezésre álló idő lejárta előtt meg tudja oldani a feladványokat, de igazából akárhányan játszhatják, csak férjenek el mind egy asztal körül.
Akármilyen jók is a nemzetközileg is elismert társasjátékok, azért az ember mégis mindig egy kicsit nagyobb izgalommal ül le egy teljes egészében magyar fejlesztésű játékhoz. És ha olyasmiről van szó, mint Dorsonczky József Sponsiója, akkor nagyobb izgalommal is áll fel: ez a kártyaalapú, stratégiai, de mindkét műfajba egészen új ötleteket behozó játék az egyik legjobb a magyar fejlesztésűek közül.
A sztori szerint elég nagy seggfejek vagyunk, vagy hát persze ki hogy értelmezi azt, hogy saját gladiátor-rabszolgákat tartunk, és az ő küzdelmeik végkimenetelére kell fogadnunk. A nekünk kiosztott kártyalapok a gladiátorok, rajtuk a szám meg lényegében az erősségük, de nem úgy, mint az autós vagy repülős kártyáknál a gyerekeknél, hanem ahogy a király üti a bubit a francia kártyában. A játék két részből áll, a fogadásokból és a küzdelmekből. Az első felében különféle fogadásokat köthetünk, onnantól kezdve, hogy hányszor tudok majd a következő, nyolckörös fordulóban én ütni, odáig, hogy vajon a négy szín legerősebb lapjai mind ütni fognak-e majd, vagy hogy egy másik játékos el fogja-e bukni legalább egy saját fogadását. A második körben pedig ki kell játszani a nálunk lévő lapokat, olyan stratégia szerint, amivel lehetőleg majd pont olyan eredményeket érünk el, ahogy azt a fogadásainkkal megjósoltuk.
A Sponsio tehát ötvözi az ultitól a pikk dámáig (fekete macskáig) egy csomó kártyajáték tulajdonságait, megbolondítva azzal, hogy nem kötelező ütni akkor sem, ha nálunk vannak a nagyobb lapok, azaz bejön még egy csomó plusz stratégiaalkotási lehetőség. Mert ha a játékos egyszer megértette az összes fogadás tulajdonságait, a rengeteg – csak elsőre bonyolultnak tűnő, valójában elég egyszerű –, nagyon aprólékosan kidolgozott szabály miatt akkor válik csak igazán sokrétűvé a játék: a már kijátszott vagy az asztalon lévő kártyák alapján többé-kevésbé lehet következtetni a saját esélyeinkre, a megkötött fogadások alapján pedig eldönthetjük, mire akarunk játszani. Hiszen fogadhatok egy csomó olyan lehetőségre is, amely szerint nem én leszek a legnagyobb király, sőt; szóval
Itt talán minden kártyajátéknál kevesebb szerepe van a szerencsének, és mindegyiknél többféleképpen boldogulhat a játékos függetlenül attól, hogy milyen a lapjárása. És mire pontosan kiismerhetnénk minden lehetőségét, máris annyit játszottunk vele, amennyi idő alatt egy kevésbé jó játékot már kétszer meg is lehetett unni. A Sponsio annyi egyszerű ötletből épült fel, hogy ha összeadjuk őket, a végeredmény egy meglepően nagyszerű kártyás-táblás játék lesz.
Ára: 4490 forint
Kinek ajánljuk: Elsősorban azoknak, akik szeretik a klasszikus kártyajátékokat, de a stratégiai játékok híveinek is izgalmas lehet.
Hányan játszhatják: Hárman vagy négyen.
Ne maradjon le semmiről!