Budapestre érkezett az év legfontosabb sajtófotóit felvonultató World Press Photo kiállítás, az év elején pedig a zsűri elnökével, Stuart Franklinnel beszélgettünk a képről, amit még a zsűri sem ismert el egyértelműen, mégis nagydíjat ítéltek érte. 

A kiállítás bejáratában méteres nyomtatásban nézhetik meg a brutálisan nyers pillanatképeket a törökországi orosz nagykövet elleni 2016-os merényletről. A mindenkiben megütközést keltő képek egyik leghangosabb bírálója pont Stuart Franklin, a díjat odaítélő zsűri elnöke volt.

Róla azt érdemes tudni, hogy ő volt például az a fotós, aki a XX. század egyik legismertebb képét, a Tienanmen téren a tankok elé álló férfi fotóját csinálta 1989-ben. Negyven éve aktív a szakmában, a Robert Capa által alapított Magnum fotóügynökség tagja, egy ideig pedig a vezetője is volt. A budapesti Robert Capa Központban tartott előadást és workshopot 2017 elején, ott sikerült vele interjút készítenünk.

A végén úgy jöttünk ki, hogy ez egy elsöprő erejű fotó, ami jól beszél mindennapjainkat uraló gyűlöletről.

A világunk katasztrófa felé sodródik. Én egy olyan embert látok rajta, aki elment a falig, és a gyilkosságban látja az egyetlen megoldást. Megölni valakit, akire mérges, merénylet egy ország ellen, amit a térsége problémáiért tart felelősnek. 2017 a terror éve volt. Ez a kép pedig azokról a következményekről szól, amiket mi teremtettünk" - állt a hivatalos indoklásban.

Mit kell tudni erről a képről, amikor ott állnak majd a méteres papírra kinyomtatott verziója előtt a Néprajzi Múzeumban?

A képen egy fegyveres férfi áll Oroszország török nagykövetének holtteste felett, és másodpercekkel a merénylet után készült. Az AP fotóriportere véletlenül volt a helyszínen, hazafelé pont beugrott egy unalmas fotókiállítás megnyitójára, ahol a nagykövet is beszélt, és ahol a gyilkos testőrnek álcázva magát jutott a közvetlen közelébe. Amikor eldördültek a lövések a teremben, a nézők fedezékbe vonultak, a fotós viszont ott marad egy közeli oszlop takarásában, és megörökítette, ahogy a dühös gyilkos fel-alá járkál a teremben.

A merényletnek nem lett komolyabb nemzetközi következménye. Nem akasztotta meg az éppen felfelé ívelő török-orosz barátságot sem. Bármennyire felkavaró is volt, napokkal a támadás után szinte teljesen elhalkultak körülötte a hírek. Valóban az év hírfotója akkor?

Ez a fotó az ellentmondásos történelmi fotók hosszú sorába illeszkedik. Nem ez az első eset, hogy valaki a minél nagyobb hírverés reményében kamerák előtt követ el gyilkosságot. De az sem, hogy utána ezeket a képeket díjazzák is. 1971-ben például Pulitzer-díjat kapott az a fotós, aki egy bangladesi sportpályán fotózta végig, ahogy a kormány katonái egy sajtóesemény keretében, bajonetekkel szurkálják le sorban a kormányellenes felkelés aktivistáit. Vagy ott van Nick Burg brit rádiós képe, akit iraki terroristák 2004-ben elraboltak, lefejeztek, majd felakasztották egy hídra a kamerák előtt.

Egy konfliktusokkal teli világban a fotó fegyverként is bevethető. Olyan fegyver mindenki kezében, ami azonnal képes bármilyen üzenetet felerősíteni. Kínozni is lehet képekkel. Elég csak arra gondolni, hogy Abu Ghraibban az amerikai katonák a fizikai kínzás mellett azzal is fenyegették a rabokat, hogy lefotózzák őket a belekényszerített helyzetekben, és a fotókat hazaküldik a rokonaiknak.

A kép még hatékonyabb fegyver, ha a sajtó használja, és ezt a terroristák is tudják. Ezért követnek el merényletet Párizsban, és nem valamelyik francia hegyi faluban, és - extrém esetben - ezért viszik közvetlenül kamerák elé a tetteiket. Ez a merénylet is tulajdonképpen egy megrendezett jelenet, amit úgy rakott össze a merénylő, hogy minél nagyobb publicitást szerezzen a tette. Lelőhette volna a nagykövetet a parkolóban is, ha valóban csak a gyilkosság a célja.

Akkor miért tromfolt rá a WPP azzal, hogy kiemelt helyre rakta ezeket a képeket? Hogyan működik a zsűri egy ilyen esetben?

A mai összetett, posztmodern világunkban egyetlen képet választani, amire ráhúzzuk, hogy ez a győztes kép, hülyeség. Amikor az utolsó körben válogatunk, almát hasonlítunk össze naranccsal. Tájképet egy gyilkosságról készült fotóval. Nagyon nehéz ez, és az egész rendszer rosszul működik. Sokkal jobb lenne, ha nem kéne győztest választani, csak kategóriánként felvonultatni a kiemelésre érdemes fotókat. Pláne, hogy 12 tagú zsűri hozta ezt a döntést. Ha 12 másik embert ültetsz oda, teljesen más nyertes képeket kapsz. Ez egy közös, többségi döntés volt, amivel én nem értettem egyet.

Szerintem a WPP-nek nem erről kéne szólnia. Ettől függetlenül fontos elismerni a fotós érdemét, amiért beleállt ebbe a helyzetbe. Egyenes és bátor munka volt, teljesen rendben van, hogy ez a fotó első lett hír kategóriában, de a fentiek alapján talán világos, mi a baj a dobogóra emelésével.

Ezek szerint ha egy fotós olyan jelenetet dokumentál, mint ez a gyilkosság, akaratlanul is eszközzé válik. Mi a helyes reakció egy ilyen helyzetben?

Ha egy autóbalesetet látsz, nem azokra kell figyelned, akik a leghangosabban jajgatnak. Valószínűleg nekik kell a legkevesebb segítség. Újságíróként a leghalkabbakra kell odafigyelni, azokat a hangokat kell megtalálnunk, amiket a legkevésbé hallani. A gyilkosság egyetlen célja az volt, hogy a merénylő megmutassa magát a világnak. Hogy átadjon egy üzenetet. Az újságíró feladata mindig az lenne, hogy megszűrje ezeket az előadásokat, és azt mutassa meg, ami mentes az egyértelmű érdekektől.

Mondhatjuk akkor még, hogy a fotós csak szemtanú, aki objektíven szemléli a világot? Mondhattuk ezt valaha is?

Nincs igazán különbség egy író, egy művész, és egy fotóriporter között. Mindenki el akarja mondani a történetét a saját szemszögéből. Óhatatlanul is szubjektív az, ahogy a világhoz viszonyulunk. Meghatározza egy csomó felvett, és tanult szokás a saját kultúránkból. Például ha a Közel-Keleten dolgozom, lehetek akármilyen objektív, én leszek a hülye fehér újságíró, aki nem érti az apró kulturális nüanszokat, amik az eseményeket ösztönök szintjén irányítják, hiszen nem élek benne abban a világban. A mecsetek meg az imahelyek, amiket lerombolt mondjuk az Iszlám Állam, a nyugati embernek érdekes és fontos archeológiai maradványok, a kulturális örökség részei, de az ott élőknek ezek az emlékezés legfontosabb helyei, amiket szüleikhez és nagyszüleikhez kötnek mély, érzelmi szálakon. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt.

A legjobb, amit tehetünk, hogy kiegyensúlyozzuk ezt a két világot. Összekeverjük egy objektív-szubjektív levessé, és úgy mutatjuk meg az olvasóknak.

Már 1972-ben, a pakisztáni bajonettes eset után is fel kellett tennünk magunknak ezeket a kérdéseket. A fotósokat meghívták a mezőre, ahol egy sajtóesemény keretében szurkálták le a földre tepert áldozatokat. Sok fotós ezen a ponton letette a kamerát, és távozott, de ketten maradtak, és Pulitzer-díjat kaptak a munkájukért. Etikai kódexek figyelmeztetnek rá, hogy ne hagyjuk magunkat megrendezett eseményeken keresztül manipulálni, de nem lehet minden egyedi esetet szabályokkal leírni. 

Milyen ma a jó hírfotó, ha nem objektív és pártatlan?

A jó fotó mindig az érzelmekre hat. Emlékezetesnek kell lennie. Minden jó képnek van egy sajátos aurája - karizmája, ha úgy tetszik - ami tudat alatt is magához vonzza a figyelmet.

Miben rejlik ma egyetlen kép ereje, amikor videókkal és élő tudósításokkal kell versenyeznie egy állóképnek?

Régen ez sokkal egyszerűbb volt. Ott volt a címlap, ahová egy kép kellett. Ez megemelte a jelentőségét a fotónak, de ma egyszerűen túl sok tartalom készül ahhoz, hogy egy-egy jól sikerült képnek átütő ereje legyen. Ez nem jelenti azt, hogy megváltozott volna a képek szerepe.

A mozgóképnek egészen más tulajdonságai vannak, de talán a legfontosabb különbség az, hogy hang is társul hozzájuk. Ha mikrofont adok valakinek a kezébe, azzal nemcsak jelképesen erősítem fel a hangját, hanem eszközt adok neki, hogy saját maga mondja el a történetét. Az állóképben ez nincs meg, csak egy embert fogsz látni a képen, és a fotós feladata, hogy amit mond, azt történetté formálja. Jó kezekben ez legalább olyan erős lehet, mint egy mikrofon, a vizuális elemek ráadásként többféle értelmezést adnak egy fotónak. Elemelkedhet a jelenet a konkrét témától, és átfogóbban szólhat az adott konfliktusról. Mint az ukrán kisfiú képe, szintén az idei kiállításról, aki kamasz sincs még, de a bunker plafonját bámulja az ágyából éjszaka, miközben bombák csapódnak be körülötte, és azon gondolkodik, megéli-e még a reggelt.

Hogyan marad akkor ma emlékezetes egy kép? Egy átlagos olvasó is több száz képet néz meg naponta, minden másodpercek alatt eltűnik az üzenőfalakról, legyen akármilyen erős is. 

Távolodjunk el kicsit a fotóktól, és nézzük mondjuk a festészetet. Mitől kiugró egy Rembrant? Egyszerűen azért, mert jobb, mint a többi. Ereje van. Igazi szépsége, harmóniája. Olyan munka, ami megragad és be tud szippantani. 

Ha amatőr képeket nézel, ezt nem látod bennük. Egyszerűen csak középre komponálják a lényeget, hogy ne kelljen keresgélni a képen. Nem foglalkoznak a fényekkel, vagy azzal, hogy felépítsék a látványt. Lehetnek szép képek ezek is, de nem érdekesek. Ez a különbség az, amit ha keresel, megtalálsz.

Olvastam egy interjút, amiben a New York Times fotós vezetője beszélgetett a sajtófotósokat tömörítő amerikai szakszervezet egykori kulcsemberével. Arra futott ki a beszélgetés, hogy a sajtófotó lett a média gyorséttermi kajája. Akkor nyúlnak hozzá, ha útba esik, és épp nincs más helyette. 

Van ma fotóknak egy illusztratív funkciójuk, ami sokat elvesz az értékükből, és a sajtófotós szakma - mint minden más - sokat demokratizálódott az elmúlt években. Kínában még szinte egyedül dolgoztam a terepen '89-ben, ma egy ilyen eseményről több száz tudósító adna képeket, egymáson könyökölve. Ez nem feltétlenül rossz dolog, ez tény. Ahogy az is, hogy nehezebb lett hosszútávú megbízásokat kapni fotósként. Vagy egyáltalán munkát. Ma már egy orvos is lehet fotóriporter, ha előtte történik valami. Vagy a nővér is.

Ők is tudnak olyan képet készíteni, ami megjelenhet a hírekben, amit viszont ők nem tudnak, az az igazi történetmesélés, az integritás, és a megbízható, minőségi munka. Továbbra is ezek a fotóriporterek legfontosabb képességei.

Nem rak pluszterhet a fotósok vállára, hogy megfeleljenek a felgyorsult világnak? 

A közösségi média látszólag irányítja a figyelmet, de inkább csak a figyelem elterelésére jó. Könnyű beleesni abba a csapdába, hogy a siker egyetlen mérőszáma az, hogy hány lájkot kap a munkád. Az emberek figyelme egyre rövidül. Hiába vagy népszerű ebben a világban, ha egyre kevesebb időt foglalkoznak a munkáddal. Nem olyan, mint amikor leülsz egy fotókönnyvel a karosszékben, és átlapozod. 

A pörgés nem tart örökké, ez a lelassulás idővel felértékelődik, és ugyanúgy megtalálja a közönségét. Ha egy fotós abban gondolkodik, hogy értéket akar előállítani, akkor első sorban rengeteg időt kell szánjon a munkájára, és kivárni, míg beérik, amit elkezdett. Snapchatre képeket dobálni olyan, mint lottózni. Csak reményt kapsz, hogy valaki felkapja a munkádat és valóban értékeli, nem csak dob rá egy lájkot, mielőtt aludni megy.

A World Press Photo-kiállítás a Néprajzi Múzeumban szeptember 22-től október 23-ig látogatható. Megnézhetnek a legjobb képekből egy nagyképes ajánlót itt az Indexen is!