Marton László kiemelkedő értékeket teremtett, akárki akármilyen gonddal fordult hozzá, szolidáris volt vele, és „próbavezetéseiben, instrukcióiban, próba utáni megbeszélésekben mindig a legkulturáltabb hangnemet használta, a másik ember, a másik alkotó-személyiség integritása, érzékenysége iránti tisztelettel” – írta nyílt levelében Radnóti Zsuzsa, a zseniális dramaturg, aki több mint fél évszázada dolgozik a Vígszínházban. „Most, amikor mindenki eddigi életének kizárólag negatív eseményeiről értesülhet, úgy, hogy ezáltal akarva-akaratlan egy egész élet, egy egész életmű nullázódhat le” – teszi hozzá. Kornis Mihály író azt írja: Radnóti minden szavával egyetért, Marton „nagy színházi ember”. Hegedűs D. Géza még hónapokkal ezelőtt nevezte őt korszakos alkotónak.

De mi ez a nagy életmű, amely „lenullázódhat” most, hogy legalább nyolcan állítják: Marton László, a Vígszínház egykori igazgatója és főrendezője szexuálisan zaklatta, orális szexre kényszerítette őket, és mindenekelőtt: visszaélt a hatalmával? A színházi sikerek és a bűncselekményekről szóló vádak között nem lehet és nem is kell súlyozni. A következőkben Marton László színházi pályafutását nézzük végig.

Elbuktak a tisztesség próbáján

Marton László 1943. január 6-án született Budapesten, vagyonos, polgári családba: anyai nagyapja Bentley-vel közlekedett a boldog békeidőkben, apja egy olajvállalat igazgatója volt. Édesanyja sosem dolgozott, apja viszont az új rendszerben osztályidegensége miatt rossz kádernek számított, aki mégis beutazhatta a világot, mert szakértelmére és főleg nyelvtudására szüksége volt az új uraknak – emlékszik Marton nemrég megjelent önéletrajzi kötetében, amelyet Orosz Ildikó újságíró írt meg sok-sok beszélgetés után. (Orosz, miután a Martonnal szembeni vádak elhangzottak, a Facebookon azt írta: „különösképpen megrendülve értesült” a történtekről. „Elítélem az anyagi, státuszbeli, intellektuális és pszichés fölénnyel vagy hatalommal való visszaélés, bántalmazás minden formáját. Együtt érzek és szolidaritást vállalok minden ilyen visszaélés áldozatával. A hatalmi helyzettel való, legtöbbször rendszerszintű visszaélés közügy.”)

Marton születésekor ugyanakkor a családi vagyon már nem nyújt védelmet: a háború és az éhínség elől Újvidékre viszik őket testvérével, ahonnan évek után visszaérve nem ismeri meg az anyját sem. És bár villájukat persze elveszítik, legalább a szovjet katonák nem becstelenítik meg őket: „Édesanyámat és a húgát 13 éves kislánynak öltöztették, igyekeztek őket elcsúfítani, dioptriás szemüveget adtak rájuk. Az erőszakot szerencsésen megúszták, ugyanis egy orosz tiszt is beköltözött a villába, aki valamivel kulturáltabb ember volt, mint a közkatonák, és a jelenléte féken tartotta a vad erkölcsöket” – emlékszik Marton.

A háborút viszonylagos szerencsével vészeli át a család, de egy rokon odavész. Amikor a nyilasok tartanának házkutatást a házban, ahol meghúzzák magukat, megint szerencséjük van: protekció miatt sikerül lerázni a katonát. 1956 egy pincében telik, ahhoz képest tűrhetően, és a családi legendárium szerint már az ablak alatt állt a teherautó a disszidáláshoz, amikor az édesanya meggondolta magát, mert a kis László nem akart menni. Szülei ötéves korában elválnak, de ez, mint írja, nem okoz traumát a kisfiúnak. Mindkét szülő újraházasodik, és ő jó viszonyt ápol nevelőapjával is, a háború után szintén kegyvesztetté vált neves neurológussal, Dr. Klimes Károllyal, akinek neve azért a későbbiekben is tud még jól csengeni: az ő egy rangos páciense hozza ki a rendőrségről a kamasz Martont, akit bicskadobálásért vittek be és vertek meg 56 után a rendőrök.

És hiába próbál az ember csak a szakmai teljesítményekre koncentrálni, óhatatlan, hogy ilyen természetű vádak után az olvasónak mást jelentsen egy-egy mondat vagy hangulat az egyes szám, első személyben, személyes hangon megírt emlékezésben. A kedélyesség például, amellyel Marton visszaemlékezik a „szabadelvű Marton-családból” a nagyapjára, aki „szép sikereket könyvelhetett el” a nők terén, egyszer például egy társaságban udvarolt egy szép, férjezett asszonynak, akivel aztán a társaságból a fürdőszobába szöktek, és amikor ez egy idő után a többieknek feltűnt, lábát törve menekült ki a kisablakon, hogy visszabicegjen a szalonba, mintha mi se történt volna.

Vagy az a természetesség, amellyel megemlíti, hogy a megesett és így hozzájuk költözött cselédlány „időnként híres színészek, operaénekesek szeretője volt, amit a család rendkívül diszkréten kezelt”. Vagy hogy hányszor jegyzi meg Marton egy-egy nő jelzőjeként, hogy gyönyörű volt, vagy „mindig csinos lányokkal” jelent meg a színházban. Vagy amit arról ír, a drámák arra tanítanak, milyen fontos szembenézni az élethazugságokkal. Vagy ahogy azt írja: nevelőapja mellől a nehéz időkben elmaradoztak azok, akikről kiderült, mégsem igazi barátai, hiszen „elbuktak a tisztesség próbáján”, a világ „kettévált morális alapon jellemesekre és gazemberekre”.

Hiába: életműve mindenkinek csak egy lehet, és lehetetlen tökéletesen kettéválasztani a színházi embert és az embert.

A Színművészeti Főiskolára először a káderlapja miatt nem veszik fel, de elszegődik kisegíteni a József Attila Színházba, sok hasonlóan épp csak „tűrt”, hatalmas művész közé. Amikor némi jogi egyetemi kitérő után mégis felveszik, a legnagyobbaktól tanul: Nádasdy Kálmántól, Ádám Ottótól, Várkonyi Zoltántól, a Vígszínház legendás igazgatójától. Már az egyetemen rendezni kezd egy színkörben, előadásait hívják a nagy Egyetemi Színpadra is. Operarendezőnek készül, de a Vígszínház első látásra megbabonázza, és bár Várkonyi – akit negyedéves vizsgarendezése lenyűgöz – nem akar egy operarendezőt elcsábítani az Operaháztól, Horvai István erősködésére mégis odaveszi. Innentől pedig, úgy tűnik, egyértelmű az útja a pályán.

Elcsábít és meglakol

Martonról sokan mondják, hogy abban a legtehetségesebb, hogy megtalálja és maga mellé vegye a legtehetségesebbeket – aki sokra tartja, elismerően, aki kevésre, az is ugyanezt mondja, csak más hangsúllyal. És valóban: leghíresebb előadásairól általában nem a rendezést, a rendezői látásmódot, a rendezői elgondolást emelik ki elsősorban.

Első hatalmas sikere 1973-ban a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. Déry Tibor könyvét Radnóti Zsuzsa nyomja a kezébe, zeneszerzőként Presser Gábort ajánlják neki. És ő rögtön ráismer a mű nagyszerűségére és Presser rátermettségére: utat nyit az örökkévaló dalszövegeknek, zenéknek. A másik hatalmas, itthon talán már örökké felülmúlhatatlan színházi sikert, A padlást Dusán és Presser ajánlják neki, és ő olyan előadást visz színpadra, amelyet már majdnem harminc éve, már majdnem ezer előadáson már majdnem egymillió néző látott. Végül pedig 2016-ban keresi fel Dés László és Grecsó Krisztián A Pál utcai fiúkból készítendő musical ötletével, ami azóta is tomboló siker, mindössze egy év alatt már 100 pótszékes előadást élt meg.

A Képzelt riporttal hívják először külföldre, Weimarba, aztán a Nők iskolájával már a Nyugatra is, és mindenhol felfigyel rá a helyi szakma; ekkortól beutazza az egész világot, negyvennél több országban rendezett már, Kanadában a színészek, akiket dirigált, saját színházat alapítottak, ahová állandó rendezőnek kérték fel.

De megint bejön a valóság, vagyis az embernek eszébe jutnak a vádak, amikor Marton azt vallja, milyen fontos darab a pályáján Molière-től a Nők iskolája, amelyben egy idősebb férfi – aki végül meglakol – próbál elcsábítani és totálisan hatalmába keríteni egy fruskát. De ott van az életműből a nagy előadás, a Jó estét nyár, jó estét, szerelem, amelyben a szélhámos főszereplő – aki végül meglakol – csalással csábít el gyanútlan lányokat, meg a Tartuffe, amelynek képmutató címszereplője a kulisszák mögött egy nő elcsábításán ügyködik, majd meglakol. Vagy ott van a híres Nóra-rendezése a Vígben, amelynek most talán visszagondol a nézője egy jelenetére. Amikor a család barátja, Rank doktor a drámában megvallja Nórának, hogy szerelmes, a színdarabban egy csendes, ülős jelenetben, az előadásban testével a nőre vetődve. Eszünkbe jut a valóság, meg Szabó István, akinek árulásról, egzisztenciális válságról szóló filmjeit szokták a tudat alatti vezeklés életművének is nevezni.

Mindez két dolgot jelent. Az egyik, hogy rengeteg a világirodalomban a nők elcsábításáról szóló darab, és így természetesen minden, de minden rendező színre visz ilyeneket. A másik, hogy ha bármilyen vád belepiszkít egy életműbe, ha „morális alapon” kettéválik a világ „jellemesekre és gazemberekre”, akkor sehogyan sem lehetséges megtartani tisztának, sárfröccsenéstől mentesnek a rendezői életművet sem. Amelynek következő darabja most elmarad a Pesti Színházban. A már többször megrendezett Ibsen-mű lett volna az, a Vadkacsa, amelyben egy rég eltitkolni próbált ballépés kerül felszínre, és a szereplőket az élet kényszeríti rá, hogy átgondolják, jobb-e, ha az eltitkolt bűnök napfényre kerülnek.

Maradjon nyoma

Várkonyi Zoltán után rangidősként a vígszínházi gárdából Marton mestere, Horvai István lesz az igazgató, de ő egy idő után úgy érzi, nem vezetői alkat, és 1985-ben átadja a színház vezetését az ott 1979 óta főrendezőként dolgozó Martonnak. 1988-ban a rendszer le akarta váltani őt, de ehelyett végül a rendszert váltották le. Ami viszont még nem volt garancia semmire: a Vígszínház régóta esedékes, költséges felújítása kapcsán a Demszky-féle városvezetés is lemondatná, hogy a szerintük rátermettebb Schwajda György vezényelhesse le az építkezést – emlékszik Marton (noha, bár egy másik epizód kapcsán, Szabó István színházi szakember azt írja a Színház folyóiratban: a tények nem mindenütt igazolják a visszaemlékezést). De a leváltás végül nem történik meg a szakma közbenjárása és a nemzetközi tiltakozás miatt.

A rendszerrel, rendszerekkel való összeütközéseiről a memoárja egyébként nem mutat nagy ívű képet: mindig csak olyankor kerül szóba, ha a saját sorsa vagy egy-egy színházi kérdés kapcsán fontos. Ilyenkor többször is felbukkan egy motívum: Marton ragaszkodik hozzá, hogy a végrehajtani kívánt intézkedésnek legyen írásos nyoma – de sosem lesz, anélkül pedig nem történnek meg a kataklizmák. Vagy eddig nem történtek meg.

Rendezőként tehát roppant sikeres, előadásai színészközpontúak, de a magyar kritika jellemzően inkább a rendezői színházat kedveli. Zappe László, a színházi kritikusok egyik doyenje, aki évtizedek óta nézi végig a Vígszínház évadait, azt mondja róla az Index kérdésére: „Ha Marton László művészi teljesítményéről kérdeznek, sommás véleményem, hogy semmi. Legalábbis abban az értelemben, ahogyan ezt a hatvanas-hetvenes években gondoltuk. Nem hozott új gondolatokat, új formákat, új eszméket, újfajta színházi gondolkodásmódot. Jó, megbízható szakiparosnak láttuk, legalábbis azok, akik a magyar színházi élettől a kaposvárihoz hasonló megújulást vártunk. Másfelől azonban nemcsak sikeres, de valóban jelentős rendezések, illetve fontos bemutatók is fűződtek a nevéhez a Vígszínházban.”

Száz év múlva

A rendezés mellett másik fő tevékenysége már csaknem ötven éve az oktatás, szintén a világon mindenütt, de főként a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Legutóbb végzett osztályának egyik tagja, Vecsei H. Miklós (akivel korábban mi is interjúztunk) nemrég azt írta róla a Facebook-oldalán: „Marton Tanár Úr a mesterem, és több százan vagyunk, akik emberségünket, a színházba vetett hitünket és hivatástudatunkat köszönhetjük neki.” Osztálytársa, ifj. Vidnyánszky Attila szintén nagyra tartja; az Indexnek elküldött nyilatkozata a keretesben olvasható. És akadt olyan tanítvány is, aki az Index kérdésére azt mondta, csak szuperlatívuszokban tudna róla beszélni.

De Marton megítélése az egyetemen is változó. Egyik volt tanítványa, aki azt kérte, ne írjuk le a nevét, azt mondja róla: „Munkabírásra és szorgalomra tanított minket. Gyorsan felismerte, hogy kinek mi az erőssége, és miből tudna később profitálni a színházi szakmában. Ambiciózus embereket vett fel az osztályba, és azt is felismerte, hogy kik azok a tanárok, akik egy-egy kurzus erejéig jó hatással lesznek ránk szakmailag. Ez mind pozitívum, ha a szakmai érvényesülést tekintem. De azt hiszem, nem mindegy, hogy közben milyen lelki folyamatokon mennek végbe a diákok, akik sokszor évekig próbálnak bejutni erre az egyetemre, épp ezért éjjel-nappal dolgozva igyekeznek ott teljesíteni, és nem kérdőjelezik meg a tanárok munkáját, mert rajonganak értük, hiszen neves színházi alkotókról van szó. Marton tanár úr gyakran alkalmazott verbális erőszakot – »Mi ez a hülyeség?«, »Ez nem te vagy!«, üvöltötte –, és ez a teljesíteni akaró diákokban pánikot kelt, görcsöket okoz, arra kényszeríti, hogy megfeleljen az elvárásoknak, a tanár által gyakorolt hatalomnak. Ezek a helyzetek sokszor megalázóak voltak, és sokszor személyeskedés is társult hozzájuk.”

Hozzáteszi: „Egy idő után világos volt számomra, hogy nincs szükség gondolkodó emberre. Katonákra van szükség, akik jeleneteket gyártanak. A személyiség sem volt fontos, csak a személyiségnek azon része, ami az érvényesüléshez szükséges. Azt gondolom, hogy aki visszaél a hatalmával, az nem csak egy úton teszi ezt meg.”

Marton László életművét húsznál is több, komoly díj szövi át, az 1975-ös Jászai Mari-díjtól az Érdemes és Kiváló Művész kitüntetéseken át a 2003-as Kossuth-díjig, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjéig, majd tavaly a Prima Primissima díjig. Az életmű a művész 74 éves korára, Képzelt riporttól A Pál utcai fiúkig, a díjakkal, külföldi meghívásokkal, a tanítással kereknek látszott.

Egy vele húsz évvel ezelőtt interjút készítő újságíró most úgy emlékezik: a riport alatt Marton mindenre válaszolt, majd miután visszaküldte neki a szöveget ellenőrzésre, „mindent átírt, ami egy picit is kellemetlen lehetett rá nézve. Az érve a következő volt: ő nem a jelennek ad interjút, hanem a jövőnek. Hogy ha száz év múlva valaki bemegy a színházintézetbe, és kikéri a dossziéját, akkor egy kellemes színházi ember képe rajzolódjon ki.”

A száz évből még csak húsz telt el.

Borítókép: Czimbal Gyula / MTI.