Őrült kavalkád, ki se lehet venni, ki mit csinál, ki kivel van és kivel nem, ki kit utál, ki kinek szól be, miből lesz a verekedés, miközben a háttérben fehérre mázolt arcú bohócok énekelnek angolul, a zenekar húzza, és ugyanez van akkor is, amikor nem az első pofon csattan el, hanem az első csók, körben mindenki táncol, egymást pörgeti a nép, színes jelmezek, maszkok, és persze éneklő, fura bohócok valahol a háttérben. Nagyon tudnék szeretni egy olyan előadást, amely ezt látja meg a színházművészet egyik, ha nem a legtöbbet játszott drámájában, a Rómeó és Júliában, ebben a szerelmi tragédiában a két viszálykodó család titokban-tiltottan egymásba szerető fiataljairól. Ráadásul ez tökéletesen illene is a Szegedi Szabadtéri Játékok gigantikus, több ezer négyzetméteres színpadához és estéről estére négyezres nézőközönségéhez, ha már egy mégiscsak elsősorban két apró ember hatalmas szerelméről szóló darabot ekkorára kell nagyítani.

És persze mindez nem a Shakespeare-drámakötetet lapozgatva jutott eszembe, fehér arcú bohócostul, mindenestül, hanem azért, mert Hegedűs D. Géza szegedi rendezése részben pont ilyen. Így kezdődik, és többször vissza is tér benne ez a lenyűgözően kaotikus, és kaotikusságában is pontosan átgondolt világ, nagyrészt Juronics Tamás koreográfiájának köszönhetően. Ez nagyszerű, és tényleg megmutatja, hogyan lehet úgy óriásszínpadra vitt show-vá tenni egy intim drámát, hogy ne sérüljön, sőt, a körülmények még hozzá is adjanak az egészhez. Szóval én nagyon nagy, és a szegedi éjszaka közepéig sem lankadó örömmel tudtam volna elnézni egy előadást, amely végig ebben a szellemben vezeti a nézőt.

De a szegedi előadásnak azért nem ez volt a fő rendezőelve; a látványra, a tömegre épülő hatásmechanizmus hol fókuszban volt, hol pedig nyom nélkül eltűnt, hogy a szöges ellentéte, a monológok, szerelmi vallomások kerüljenek a helyére. Ahogy nem lett fő rendezőelv Kiss Beatrix és Antal Csaba tervezők jelmezeinek ígérete, ami végül meg is maradt ígéretnek: a mi más, mint foci közben a darab elején összeverekedő családok, a Capuletek és a Montague-k a 30-as évek (fasizálódó) Olaszországának ruháit viselték, mintha a shakespeare-i általános gyűlölködés itt egy kicsit konkretizálódott volna, azt sugallva, hogy pont az ilyen domesztikált egymás ellen fordulásokból lesznek a gyeplő nélküli ellenségeskedések, amelyeknek a végkimeneteleit világháború néven ismeri a történelem. De ez az eszmefuttatás talán egyenesen a „gondolta a fene” süllyesztőjébe való, minthogy a viszonylag egyértelmű korszakmeghatározáson kívül végül más utalás nincs világháborúra és világbékére.

De még ezzel a nagyobbal együtt is kevés az ok a csalódásra a szegedi Rómeó és Júliában. Lehet, hogy csak az előadás – kis jóindulattal – harmadát határozza meg a karneváli kavalkád, de akkor is eláll a lélegzet, legfeljebb csak harmadrészt. És eláll a kórusként remekül éneklő négy fiatal színésznőtől (Ábel Stellától, Horváth Csengétől, Márkus Lucától és Rudolf Szonjától), meg Márkos Albert zenéjétől az angol nyelvű szonettekhez. A maradék kétharmad részben meg úgy tűnik, az volt Hegedűs D. Géza legfőbb szándéka, hogy pontosan megmutassa – ne pedig újra- vagy átértelmezze – a drámát, hogy az hatni tudjon akkor is, most is, újra, ha az ember amúgy már betéve tudja a történetet.

Ehhez pedig a fentieken kívül elsősorban két eszköze volt Hegedűsnek. Az egyik az, hogy megmutatta, kikről is szól valójában ez a történet: gyerekekről. Mert bár persze huszonéves színészek játsszák Rómeót, Júliát és a barátaikat-rokonaikat, de akkor is hangsúlyosan benne maradt a szövegben, hogy Júlia 14 éves, és sokáig pont úgy is viselkedik, mint egy kislány. Játszadozik, bohóckodik – szó szerint, először bohócruhában – a nevelőjével, először ízleli meg a szerelmet. És mégis életről-halálról szóló döntéseket kell hoznia, mert a körülmények, a felnőttektől megörökölt gyűlölködés, ami körülveszi, erre kényszeríti. Ami azért mégiscsak egy fokkal súlyosabb helyzet még annál is, amit általában gondolni szoktak a Rómeó és Júliáról, pedig már az sem habos sütemény.

A rendező másik adu-ásza az, hogy – nyári produkció lévén – ő válogathatta ki kedvére az előadás szereplőit, és ezt ínyenc ízléssel tette meg. Mészáros Blanka Júliája tényleg olyan lány, akiben teljes naivitással van meg minden életöröm, és ettől tűnnek kirobbanónak azok az érzések, amelyeknek kirobbanóaknak is kell lenniük ahhoz, hogy érthető legyen, miért egyenlő a megsemmisüléssel számára a szerelmi tragédia. Mészáros úgy tud gyerekes lenni, hogy közben a maga módján mindig komoly is maradjon, és ami talán még fontosabb, végül úgy hámlik le róla ez az érintetlen báj, mint a lenyúzott bőr, hogy csak a hideg csont maradjon alatta.

Partnere, Vecsei H. Miklós nem naivnak, inkább álmodozónak tűnik, de romlatlanságban még rá is licitál Júliára: igazi békítő próbálna lenni a két család között, akinek kissé fátyolos és mosolygós hangján mindig hihetőnek és őszintének tűnik a szeressük-egymást-gyerekek szólama, bár ez a fátyolos-mosolygós hangszín egy idő után megszokottá és így egy kicsit egysíkúvá is válik. Nem úgy Szűcs Nelli, Júlia dajkája szerepében, aki itt – a Rómeó-előadásokhoz képest meglepő módon – egy idő után elveszti a néző jóindulatát: hiába imádni valóan szószátyár játszótársa a könnyű pillanatokban Júliának, Hegedűs D. Géza előadásában a bajban már nem áll ki mellette. Szűcs Nelli érezhetően nem alakoskodásból támogatja Júlia szüleinek zsarnoki döntését a lány férjhez kényszerítéséről; a színésznő pontosan mutatja meg ezt az ismerős embertípust, aki csak addig aranyos, amíg a saját bőrét nem kell vásárra vinnie, utána viszont azonnal a legkönnyebb ellenállás felé navigál.

Szabó Győző Júlia apjaként viszont nem tud ilyen pontos lenni, pedig a rendező komoly szerepet szán neki: ebben az előadásban az apa a szokottnál is brutálisabb, agresszív, nemcsak verbálisan, de fizikailag is gyerekbántalmazó szülő, ami Shakespeare-értelmezésként nagyszerű gondolat. De Szabó minden egyes mondata, kiabálása művi, modoros vagy affektáló, így viszont csak a rendezői szándék marad meg, a kivitelezés ezt csak gyengítené, ha tudná. Hajduk Károly szerepét, Mercutiót – Rómeó tragikus sorsú humorherold barátjáét – nem gondolta újra a rendező, Hajduk mégis emlékezetes tud lenni azzal, hogy valamiféle bölcsességgel mondja el amúgy félkomoly, de a színésztől mégis jelentősnek hangzó szólamait.

Igaz, azt is Mercutio mutatja meg talán a legfeltűnőbben, ami az előadás fő problémája, de nem színészi, hanem rendezői oldalról: a három és fél órás előadás ráérőssége dramaturgiailag nem tűnik igazán indokoltnak – például Mercutio egyik-másik hosszú, sehová nem vezető monológjának meghagyása sem. Különösen feltűnő ez attól, hogy a karneváli részek pörgése után sokszor botlásnak érződik a hirtelen lassítás és andalgás, bár tény, hogy van olyan jelenet is, amelynek lassúsága a színészi játék miatt nem zavaró. De a kettősség nemcsak a lendületes-ellustuló részek között érződik, hanem a hangvételben is: kiábrándító például, amikor a 30-as éveket idéző, focilabdás, veterán autós, vespás első jelenetben az egymással kakaskodó kamasz fiúk nem ököllel vagy zsebkéssel mennek egymásnak, hanem párbajkard-pilinckákkal, olyannal, amit az ember sehol máshol nem lát, csak skanzenszerű színházi előadásokban. Ami viszont rögtön ki is szippantja azt a vibráló életet a jelenetből, amitől pedig annyira átélhető volt az egész. De ugyanez a szövegre is igaz: ha nem is hat avíttasan, azért éppen fiatalosnak és mainak sem lehet nevezni Mészöly Dezső fordítását, amelyet a fiatalosnak és mainak tűnő emberek mondanak el a színpadon.

Végül a halott Júlia és a halott Rómeó a földöntúli bohóckarral a nézők között távozik a másvilágra, letörölhetetlen mosollyal az arcukon. Ez az, amiben az előadás a legerősebb: az életigenlésben a sok tragédia ellenére is. Mintha itt a halálnál is fontosabb lenne a végszó, miszerint végre véget ért a gyűlölködés. Mintha Hegedűs D. Gézának ez lett volna a legfontosabb: magával ragadóan romlatlan kamaszokkal mutatni meg, hogy csak jó szándékkal, jóindulattal, békében érdemes élni. És ezt nem is lehetett volna meggyőzőbben kijelenteni.

(Borítókép: Dusha Béla)