Letűnt a délután, a fáradt

És búcsúzik az esti fény...

Kietlen és sivár a lelkem

És meg akarok halni én

– írta Szomorú ének című versében az egész életében szomorú Karinthy Gábor, Karinthy Frigyes első házasságából származó, idősebb fia, aki furcsa, szemüveges csodagyerekből lett a Nyugat harmadik nemzedékének tragikus sorsú, méltatlanul ismeretlen költője. Ígéretesen induló pályáját végül a skizofréniája és a depressziója – vagy ahogy ő fogalmazott: az ördöggörcs – törte derékba.

“Amit Juhász Gyula jelentett Babits és Kosztolányi mellett, az Karinthy Gábor egy korosztállyal később, József Attila és Radnóti Miklós mellett” – írta róla Benedek István, Benedek Elek unokája, aki gyerekkori barátból lett a költő pszichiátere, hosszú ideig egy házban is éltek. Benedek később őt örökítette meg a Fájdalomhercegként az Aranyketrec: egy elmegyógyosztály élete című művében, de jelentős részt róla szól Karinthy Márton (Karinthy Frigyes unokája, Karinthy Ferenc fia) Ördöggörcs című könyve is.

Karinthy Gábor az apja első, Judik Etel színésznővel kötött házasságából született, ám fiatalon elhunyt anyjáról felnőttkorára már semmilyen emléke nem maradt, még négyéves sem volt, amikor Etelt elvitte az 1918-as spanyolnátha-járvány. Karinthy Frigyes az első férje kezéről csapta le a Bogának becézett, már többgyerekes színésznőt, akivel aztán egy időre Berlinbe szöktek. “Apámat összetörte a veszteség; romantikus nagy szerelem volt, megszöktette anyámat első férjétől, Berlinben bujkáltak, bohémes boldogságban” – írta Karinthy Gábor a Bánat című, 1973-ban kiadott verseskötete végén megjelent önéletrajzában.

És hogy mennyire volt bohémes ez a boldogság? Füst Milán megfigyelése szerint még házasságuk hatodik évében is "pajtáskodva, függetlenül és játékosan élnek együtt, mint a nagy gyerekek". A pár állítólag (és ez most egy nagyon kövér állítólag) még pornográfnak minősíthető képeken is szerepelt együtt, Karinthy Frigyes pedig szerepet vállalt egy “Hogyan védekezzünk a nemi betegségek ellen” című felvilágosító filmben – erről Karinthy Márton ír kissé hitetlenkedve az Ördöggörcsben. (A történet forrását nem találtuk meg.) Az már valamivel biztosabban állítható, hogy a híres író egy ideig revolverrel közlekedett, tartva a felszarvazott férj felbukkanásától. És okkal félt tőle, a fegyverrel felszerelkezett férfi ugyanis napokon át üldözte, illetve egy alkalommal rettenetesen megverte őt.

Hogy milyen volt a rossz házasságából kiragadott Judik Etel, a Fájdalomherceg anyja? Erre Kosztolányi Dezsőné, azaz Harmos Ilona (egy másik színésznő, akit Karinthy korábban szintén szeretett) emlékezése ad érzékletes választ: “Bánat és kéj lengte körül. (...) Amikor megismertem, első férjével és három neveletlen gyermekével szállodában élt, anyagi és szerelmi zavarok közepette. Nappaljait kávéházakban töltötte, futó ismeretségeket kötött – állítólag – züllött férje tudtával és kívánságára. Mocsokban élt, de volt benne valami megható vágy a tisztaság után, és sok regényesség. Tanulatlan, sok nyomorúságban, testi szenvedésben, szülésben, abortuszokban, megaláztatásban megkínzott szépség, tehetetlen, tehetséges színésznő.”

Judik Etel elvesztése fájdalmas gyászt hozott Karinthy Frigyes életébe, aki naplójában egy alkalommal arról írt, hogy egyedül gyermekük, Gábor, miatt nem vetett még véget az életének. A korán megözvegyült író ezután egy ideig csak szédelgett a nők között, komolynak nem nevezhető kapcsolatok követték egymást, majd valamivel később az élete során nem kevés művészskalpot begyűjtő Böhm Aranka férje lett (sajnálta is magát érte rendesen), akinek már szintén született egy fia egy korábbi házasságából. Így aztán ez egy elég modern család lett:

“Akkor született az öcsém, Cini (Karinthy Ferenc). Apám feleségül vette Böhm Arankát, és úgy döntött, hogy lakjunk mind együtt, Kertész Tomi is, aki Aranka első házasságából született. (...) Arankát sose szerettem, Cinit első perctől fogva és mindig, pedig egészen más természet, mint én. Zárkózott, komor, szomorú voltam, félrehúzódó és magányos, ő pedig élénk, vidám, játékos” – írta Karinthy Gábor, aki okkal nem kedvelte mostoháját, az ugyanis előszeretettel rúgott bele nevelt fiába, hordta el minden hülyének, életképtelennek és minden másnak.

Gabi valahogy mindig kényes témának, fájdalmas tabunak számított a családban

– írta róla az Ördöggörcsben Karinthy Márton, aki szerint nagybátyját örökös titok és magány burkolta be, otthon is csak ritkán és keveset beszéltek róla.

Az önéletrajzában Karinthy Gábor maga is elismerte, hogy nem volt jó tanuló, egy-egy tárgyból olykor pótvizsgáznia is kellett. Környezete szemében különc, furcsa gyerek volt, visszahúzódó, pattanásos diák, aki önként száműzte magát az osztályterem utolsó padjába, ahol egyedül ült. “Az osztálytársaktól elkülönültem. Egy időben sehogy se tudtam fölkelni, mindennap elkéstem az iskolából. Eleinte szidtak, korholtak, kinevettek, de semmi sem segített – aztán megszokták.”

Karinthy Gábor ekkor már – 6-7 éves kora óta – javában verselt, hamarosan Heinét és Rilkét fordított (ezek elvesztek), barátaival – köztük Devecseri Gáborral és a későbbi ismert színésszel, Szendrő Józseffel – Hangszóró címen diáklapot csináltak. Az újságnak Babits Mihály is adott kéziratot, és itt jelentek meg először Karinthy Gábor versei is. Tizennyolc éves korában aztán közös kötete jött ki Devecseri Gáborral, verseit később a Szép Szó és a Nyugat is lehozta, első önálló kötete, az Étel és ital pedig 1937-ben jelent meg.

Az érettségi után a színészettel és a szerelemmel is próbálkozott. Egy nála jóval idősebb, elvált nőbe szeretett bele, Meitner Margitba, akinek a Svábhegyen volt villája, Karinthy Gábor oda is költözött hozzá.

Viszonozta szerelmemet, noha húsz évvel idősebb volt nálam. Nagyon boldogan éltünk. Később a szerelem elmúlt, de a barátság és a viszony még öt éven át tartott. Ekkor írtam a legszebb verseimet. Nem laktam már nála, albérletről albérletre vándoroltam, de rendszeresen följártam hozzá a Svábhegyre. Öt év után behívtak katonának, ő pedig kivándorolt Londonba – soha többé nem hallottam róla. Ő volt az egyetlen nő az életemben.

1938-ban elvesztette apját, majd 1939-ben behívták katonának, de fél év után inkább elengedték. “Összeestem, ideggörcsöm volt, szívgörcsöm.  (...) Végül adtak egy papírt, amely szerint szívbajom miatt katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok.” A második világháború évei nem sok jót tartogattak számára sem, a nyilas üldöztetés pedig a szorongásra hajlamos költő idegzetét még inkább megviselte. “Utcai razzián többször elfogtak, mert sohasem hordtam igazoló iratot magamnál. 44 decemberében a nyilasok felcipeltek a Svábhegyre, két hétig gyötörtek a Majestic Szállóban. (...) Ezekben az években keveset írtam, sokat éheztem. Sokszor szorongtam, kényszerek kínoztak, hallucináltam is. A nyilas üldözők még évek múltán is fel-feltűntek rémlátásaimban.”

A háború után a Fővárosi Könyvtárban (ami ma már Szabó Ervin nevét viseli) kezdett el dolgozni, bár a beszámolók szerint inkább csak vacakolt. Önéletrajzában ő maga is elismerte, hogy bár jó dolga volt, egyre romló állapota miatt ekkor már képtelen volt a munkájára összpontosítani. Benedek István a Beszélgetés ideges emberekről című könyvében így ír: “Rövid időre egy könyvtárban alkalmazták, kegyeletből. Könyvtárakban mindig sok sérült lélek talál menedéket, gondolták: fel se tűnik ott a fájdalomherceg különcsége. De feltűnt. Tétlensége nem, egyre fokozódó bizarrériája szemet szúrt. Amikor egy könyv kölcsönzése helyett a sarokba térdelt imádkozni, mégis jobbnak látták nyugdíjazni.”

Karinthy Gábor ezután néhány évre Badacsonyba költözött, azt remélve, hogy ott esetleg majd újra rátalál a szerelem, de nem így lett: bár élvezte a félrevonultságot, skizofréniája idővel elhatalmasodott, így idegszanatóriumba került, előbb Budapesten, majd Intapusztára, a barátja, Benedek István által vezetett intézetbe, ahol éveket töltött. Innen Benedekékkel egy közösen vásárolt budai villába költözött. “Szeretem őket, a házat, a kertet, ritkán mozdulok ki hazulról.” Itt élt egészen 1974. novemberében bekövetkezett haláláig. Magányosan, utód nélkül hunyt el 59 éves korában.

Fájdalom, égess!

A nemrég boltokba került könyv Karinthy Gábor legteljesebb verseskötete, amely az eddigi kiadásokban szereplő kilencvenkét vers mellett további hetvenhat olyat tartalmaz, amelyek önálló kötetben még sosem láttak napvilágot. A kötetet összeállító Kőrizs Imre folyóiratokból, antológiákból, napilapokból, valamint kéziratokból gereblyézte össze a korábban kiadatlan műveket. “Szilágyi János György, a világhírű ókortudós, a gyerekkori barát 2016-ban halt meg, az ő hagyatéka nemrég került a Petőfi Irodalmi Múzeumba, és vált kutathatóvá. Nagy szerencse, hogy precízen elpakolt és megőrzött mindent” – mondta az Indexnek.

Kőrizs Imre egyébként még egyetemista korában találkozott először Karinthy Gábor költészetével:

A legjobb barátom idézgette az egyik versét, önironikusan, amikor azt vetették a szemére, hogy lusta: „Ti úgy hívjátok: renyheség, / én úgy hívom, hogy: bánat”.

Arra a kérdésre, hogy jó költő volt-e Karinthy Gábor, a kötet szerkesztője így válaszolt: “Babits nem közölt akárkit a Nyugatban, és József Attila Szép Szójában megjelenni sem volt akármi. Az apja is azt mondogatta: a családban Gabi a költő. Szóval jó költő volt. És ezt tudta is magáról.” Hogy ehhez képest miért nem lett mégis sokkal ismertebb Karinthy Gábor, arról Kőrizs szerint a fennmaradt verseinek száma tehet. “A mennyiség a költészetben is számít, és eddig túl kevés versét ismerték ahhoz, hogy egyáltalán a költők közt emlegessék. Azt mondják, tíz-tizenkét nagy vers kell a halhatatlansághoz – de hogy ezeket észrevegyék, kell még legalább három kötetnyi nem olyan nagy vers is. Az eddig ismert kilencvenkettő nagyon kevés. Nem is adott ki rendes kötetet: amikor 1973-ban Bánat címmel megjelentek a versei, két esszé meg egy csomó műfordítás is bekerült a kötetbe, és még így is vékony maradt.”

Kőrizs Imre arról is mesélt, hogy mekkora döbbenetet okozott, amikor egy irodalmi vetélkedőn valaki felismerte Karinthy Gábor egyik versét. “A kutatómunka közben elküldtem a barátaimnak néhány olyan darabot, amit találtam. Várady Szabolcs az egyiket, az Éjfél utolsó két versszakát rögtön fel is adta egy irodalmi vetélkedőn. Az egyik néző azonnal megfejtette, pedig a verset nem ismerhette, hiszen vagy hetven évig egy nem különösebben olvasott folyóirat lapjain porosodott. Amikor megkérdezték, hogyan találta ki a szerzőt, azt válaszolta: őrült költő, de nem József Attila.”

A most megjelent kötet nem titkolt célja, hogy Karinthy Gábor költészetét a helyére – mindenekelőtt a magyar versbarátok könyvespolcára – tegye. Kőrizs szerint a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó Karinthy Gábor épp olyan tisztán, kicsit újklasszicista módra verselt, mint kortársai, Radnóti Miklós, Jékely Zoltán, Weöres Sándor és Vas István, vagy a kilenc évvel idősebb József Attila. “A magyar irodalomtörténetben nem olyan elterjedt a katasztrofizmus elnevezés, de a lengyelben igen: az ilyen költők a szimbolizmushoz, a szecesszióhoz, a neoromantikához, a dekadenciához nyúlnak vissza, kedvelik a kötött formákat, és jellemző rájuk a groteszk látásmód. Ez a leírás Karinthy Gábor sok versére illik” – magyarázza.

Kőrizs Imre azt is kiemeli, hogy Karinthy Gábor élete során nagyon sokféle verset írt. “Nagyon jó volt a dal műfajában, de gondolatai is voltak. Ez a kettő csak a legnagyobbaknál jár kéz a kézben. Ebben is József Attilára emlékeztet. De egy-egy versen belül is sokszor vannak éles váltások” – emeli ki. Karinthy Gábor költészetét egyébként gyakran mérték József Attiláéhoz (bár versei Pilinszky Jánost inkább Rilkére emlékeztették, nem véletlenül, hiszen fordított tőle), Benedek István a hatvanas években írt Beszélgetés ideges emberekről című munkájában például úgy ír:

Szép, szomorú verseket írt, s hogy igazán a „magyar líra fájó csókja” égett ajkán, az kiderült abból a verseskötetéből – az egyetlenből –, amelyet 1937-ben a Nyugat kiadott. 23 éves volt ekkor a fájdalomherceg, méltán hittük, hogy József Attila versenytársa lesz a költészetben; sajnos csak a betegségben lett az.

Kosztolányi Dezső fia, az idegbeteg és alkoholizmusra hajlamos Kosztolányi Ádám szintén tagja volt a fiatal Karinthy Gábor baráti körének (a gimnáziumi lapjukban jelent meg egyetlen komoly verse is), ő így emlékezett vissza rá: “Álomvilágban élt, ami talán nem lett volna baj, ha álmai szépek lettek volna. De többnyire lidércesek voltak.”

Karinthy Gábor vélhetően tényleg az ördöggörcs miatt nem válhatott klasszikussá, bár a depressziója és a skizofréniája mellett szervi bajokról, szívbetegségekről is olvasni vele kapcsolatban. De hogy mi az az ördöggörcs? “Orvosi nyelven talán gátlásnak nevezik. Ez a lélek-gátlás másoknál fiatalkorban elmúlik, nálam egy kicsit sokáig megmaradt.

Amíg az ember lelkén ott ül az ördög, addig nem tud sem alkotni, sem szeretni, sem szabadon élni

– idézte Karinthyt Benedek az Aranyketrecben.

A kötet szerkesztője Karinthy Gábor elfeledettsége kapcsán megjegyzi: “1937 után harminchat évig nem jelent meg kötete: ennyi idő alatt kit nem felejtenének el? Személyes ismerősei, kortársai halála után kicsiny szektájának alig volt utánpótlása. Somlyó György, aki szintén gyerekkori barátja volt, olyan verssel búcsúzott tőle, amiben azt írja, hogy hosszú idő után tulajdonképpen a halála volt az első életjele.”

(Borítókép: Karinthy Ferenc és Karinthy Gábor az ötvenes években. Forrás: Kritika 32. (2003) / Arcanum adatbázis / Arcanum Digitális Tudománytár)