– Egyetlen korcsolyával nyerték meg a munkaversenyt!
– Egy korcsolyát vettek?
– Egy párt.
– Ilyen ez a rendszer!
Az ember nem akar leírni olyan mondatokat, hogy „ott tartunk megint, ahol 1975”-ben, de azért finoman szólva is ironikus, hogy több mint negyven év után az emberek egy része megint az Állami Áruház című operett és a fennálló politikai rendszer viszonyáról gondolkodik.
A Kecskeméti Katona József Színház előadását meghívták ugyanis a Pécsi Országos Színházi Találkozóra (POSZT), aztán egy teljes hónappal az előadás előtt a szervezők hirtelen közölték , sajnos nem fogytak elég jól a jegyek, úgyhogy az előadást mégsem tartják meg. Ami furcsa, illetve sokaknak inkább gyanús volt: miért kellett volna már egy hónapra előre olyan jól fogyni a jegyeknek? Miért nem merült fel, hogy inkább áthelyezzék a hatalmas térből egy kisebbe az előadást? Miért állították azt egyes nézők, hogy ők korábban a jegyvásárláskor úgy látták, hogy valójában nincs már olyan sok eladó jegy?
Biztos nincs ez összefüggésben azzal, hogy az előadásban mutatják Orbán Viktor arcát is?
Hiába, az ember gyanakvóvá válik, ha ugyanarról a városról van szó, ahol korábban még csak nem is titkoltan politikai cenzúra miatt tiltottak le egy előadást, amelyben szerepelt Alföldi Róbert. A POSZT mindenesetre hamar közölte, természetesen szó sincs politikai okokról, és egy olyan teljesen abszurd intézkedést hoztak, hogy ha hatszázan megosztják az erről szóló bejegyzést, és hatszázan emailt írnak arról, hogy szeretnének jegyet venni a pécsi Állami Áruházra, akkor újra megnyitják a jegyértékesítést – de ez persze nem történt meg. Szerintük így bebizonyosodott, hogy csakis üzleti döntésekről van szó, a gyanakvók szerint meg így könnyen a közönségre lehetett fogni a betiltást. Hogy melyik oldalnak van igaza, az sosem fog kiderülni, az állítások mindkét oldalon ellenőrizhetetlenek. Hitkérdés.
Az Állami Áruház főszereplője Kocsis Ferenc, aki épp visszatér az áruházba a tanulmányai után, ugyanis a vállalat továbbképzésre küldte. Nem tűri a protekciót, és nem a minisztérium dolgozója, hanem a kisember érdekeit nézi egy vitás ügyben, de ezért –kollégái meglepetésére – nem kirúgják, hanem igazgatóvá nevezik ki. Igazgatóként viszont nem jut ideje bimbózó kapcsolatára Ilonkával, az áruházi divattervezővel, ráadásul szembe kell néznie azzal is, hogy az Amerika Hangja rádió rémhírterjesztése miatt hihetetlen mennyiségű vásárló lepi el a boltot, a teli polcokat lecsupaszítják, de szerencsére még épp időben megjön az újabb szállítmány áru, hogy a polcok újra tele legyenek szebbnél szebb holmival, ahogy az már 1952-ben megszokott volt, ugye. És amikor a korábbi áruházvezetőről kiderül, hogy alvilági kapcsolatokat ápoló, feketézőket megbízó reakciós, végül minden akadály elhárul a gazdasági és emberi értelemben vett boldogság elől.
A film 1953-as bemutatóját megelőzte az Operettszínház 1952-es előadása, az emlékezetben mégis Gertler Viktor filmje maradt meg, alighanem azért, mert hemzseg a kor legnagyobb színészlegendáitól: a főszerepeket Gábor Miklós, Latabár Kálmán, Turay Ida, Feleki Kamill és Gózon Gyula játsszák, de még a néma vagy egymondatos mellékszerepekben is olyan színészek szerepelnek, mint Alfonzó, Psota Irén, Lorán Lenke vagy Soós Imre.
Akárhogy is, mindez egyszer már megtörtént, csak akkor kicsit minden egyértelműbb volt. Az 1953-as termelési filmvígjáték színpadi változatát Ascher Tamás is megrendezte Kaposváron, 1975-ben: az előadás a kaposvári nagy korszak egyik legjelentősebbje lett, és ez lett az előző rendszerbeli, kettős beszédet alkalmazó, forradalmian ellenzéki színházi előadások közül is az egyik leginkább emblematikus (a szintén kaposvári Marat/Sade mellett). Mert Ascher persze hiába vitte színre a jóságos és bölcs pártállamról, a gonosz reakciósokról és a derék dolgozó népről szóló Rákosi-kori propagandát lényegében úgy, ahogy az meg van írva, a legtöbben értették az iróniát, az idézőjeleket; értették, miért figyel minden előadást két bőrkabátos ávóst játszó színész szótlanul a széksorok mellől, értették, tényleg annyira jónak tartják-e a szereplők az életüket, mint amilyennek éneklik. Annyira jól értették, hogy 1976-ban, a budapesti vendégjátékon megtörtént az úgynevezett „vígszínházi csata”: olyan sokan akartak bejutni az előadásra, hogy a rendőrség is közbeavatkozott pár gumibottal, aztán végül a függöny legördülése után se nagyon akart távozni senki.
Az Állami Áruház a hetvenes években az ellenállás egyik szimbóluma lett, a kétezer-tízes évek végén meg azé a bizonytalanságé, ami ezt a kort jellemzi: hogy
senki se tudja pontosan, akkor most van-e cenzúra vagy nincsen, de mindenki elhiszi, hogy akár lehetne is.
Mert persze a kecskeméti színház előadása is többet akar, mint elővenni egy retrósan és nosztalgikusan kacagtató operettet, ami már akkor is sejthető volt, amikor még be se mutatták az Állami Áruházat, mivel Benkó Bence és Fábián Péter rendezték, a fiatal, független, egyébként pont kaposvári gyökerű K2 társulat vezetői. Azt viszont semmiképp nem lehet mondani, hogy „ellenzéki” előadásról lenne szó; a kecskeméti Állami Áruház inkább arról gondolkodtat el, mennyire működőképes a kettős beszéd harminc évvel a rendszerváltás után; hogy működőképes-e még egyáltalán.
A csak párszor, összesen csak pár percig tetten érhető politikával kapcsolatos mondanivaló ugyanis élesen leválik a háromórás előadásról; vagy azért, mert a rendezők így akarták, vagy mert egészében véve nem tudták eléggé jelezni a mögöttes tartalmat. (Egy interjúban Benkóék például azt nyilatkozták, a mai, átalakult, reklámokban és közösségi médiában megjelenő propagandára is utalni szeretnének az előadással, de ebből a szándékból végül semmi nem jön át.) A politikai áthallások egyrészt néhány poénban vannak jelen: mivel narrátorként megjelenik az eredeti film rendezője, Gertler Viktor, és őt is megszólítják, így egy bizonyos „Viktor bácsi” állandó, láthatatlan szereplőként lép elő, az előadás egyik első mondata is az, hogy
Szabadság, Viktor bácsi!
Az ehhez hasonló gegek viszont csak kabarétréfák, nem mondanak el semmit az akkori és a mostani kor vagy politikai berendezkedés viszonyáról. Arra két jelenet lenne hivatott. Az egyikben az áruházi könyvelő, Glauziusz bácsi énekel arról, reméli, hogy a következő generáció már boldogabb lesz; eközben kivetítik a végig a színen lévő próbababákra az ország összes vezetőjének arcát Rákositól Gyurcsányon és Bajnai Gordonon át Orbán Viktorig. A másikban az áruház végül elnyeri a minisztérium zászlaját; ekkor a korábban végig a nézőtéren ülő cenzor (aki az előadás elején suttogva egyeztetett a fentről mindenre rálátó karmesterrel) odaszalad a főszereplőhöz, megkérdi, milyen színű a zászló, és mivel a válasz szerint „déligyümölcs-színű”, kicseréli egy vörösre.
Lehet mondani, hogy a két kiszólás azért jó, mert nem szájbarágósak, nem sulykolnak semmiféle politikai nézetet, de azt is, hogy ezért túl közel állnak a semmitmondáshoz. A vetítés legfeljebb csak felteszi azt a kérdést, hogy mennyi minden változott az elmúlt fél évszázadban, de ez a kérdés önmagában kevés, hiszen a válasz olyan komplex, olyan sokrétűen megfogható, hogy ha a színpadon semmilyen további szempont nem hangzik el, akkor a néző semmilyen újszerű gondolat felé nem tud elindulni. A zászlós gesztus meg értelmezhető úgy is – pláne a POSZT-meghívással történtek fényében –, mintha az alkotók azt mondanák, lám, még ma sem engedi a cenzor a jelenlegi rendszer kritikáját, de az állítás mögött nincs semmilyen kifejtés, pedig épp az lehetne érdekes, épp az adhatna tartalmat neki. Azon például lehetne gondolkodni, mi testesíti meg ma a cenzort, mert nem biztos, hogy egy központi, világosan megfogalmazott, három T-s akarat, hanem talán sokkal inkább egy öncenzúrát okozó, ki tudja, jogos vagy indokolatlan félelem. Épp ez a gond a kettős beszéddel: csak kódokat, utalásokat, jelzéseket közöl, ezek pedig csak egyértelmű helyzetekben tudnak működni. Ha a szituáció egy kicsit összetettebb, ahhoz már nem elég ez az előző rendszerben még jól működő beszédmód.
Az ilyen irányú elgondolkodtatás nélkül viszont marad egy magas szakmai színvonalon előadott, de azért alapvetően kissé fárasztó 50-es évekbeli munkásoperett, amelynek persze túlzóra, látványban pedig émelyítően bugyirózsaszínre hangolt mivolta idézőjelbe teszi az eredetit, de igazán új tartalomra nem cseréli le azt, amit esetleg kritizál az alapműben (mert azt nehéz elképzelni, hogy pusztán dráma- és zeneirodalmi erényei miatt porolták volna le az önmagában teljesen avítt darabot). Illetve fontos része az előadásnak a kultúrtörténeti kikacsintás: az egyik jelenetben konkrétan Ascher Tamást hívják fel, aki „előadást akar csinálni az Állami Áruházból”, és a szereplők jó része is az 1952-es film színészeiről kapta a nevét (Boriska itt Feleki, de vannak Turayk, Gózonok, Gábor Miklós helyett egy Miklós Gábor és így tovább), sőt a Tanú is előkerül a Pelikán Józsi nevű szereplő révén.
Mégis, ami a leghangsúlyosabb ebben az előadásban, az az egyszerű, komédiai és súlytalan viccelődés, ami a kelleténél valamivel többször indul el az ordenáré felé (visszatérő „poén” például, hogy az ügyefogyott szereplőre ráordítanak, hogy „Fogd már be a pofádat, Józsi”). Hogy az ironikus túlzások milyen regiszterben mozognak, az erősen színészfüggő: Dobó Enikő és Koltai-Nagy Balázs párosa például egészen melankolikus visszafogottsággal játsszák a bonviván-primadonna szerelmespárt, Szemenyei János viszont táncoskomikusként olyan túláradó, hogy az nemegyszer hat affektáltnak. A dalok és a zene viszont nem kerülnek idézőjelbe – valószínűleg furcsa is lenne, ha így lenne –: mind a színészek, mind a zenekar úgy énekelnek vagy zenélnek, mintha életük legkomolyabb előadásában játszanának.
Horváth Jenny jelmeztervező és Szakács Ferenc díszlettervező látványvilága olyan karakteres, hogy az első perctől meg tudják határozni az előadás világát, és emlékezetessé is teszik azt. De mégiscsak jobb lenne, ha az erős rendezői koncepció maradna igazán emlékezetes, mert így vagy nem teljesen világos, mit jelent Benkó Bencének és Fábián Péternek ez az operett egy könnyen és elegánsan a feje tetejére állítható szocialista giccsen túl, vagy ha azt gondoljuk, a két kor közötti hasonlóságok és eltérések vizsgálata miatt vették elő, akkor viszont úgy tűnik, mintha ez a vizsgálat végül elmaradt volna. Így pedig, legyen akármilyen is a rendszer, semmi értelme nem lenne betiltani semmilyen fesztiválon, hacsak nem ijed meg valaki pusztán a jelenlegi kormányfő fejének puszta megjelenésétől is.
Ami persze még nem jelenti egyértelműen azt, hogy senki ne is láthatta volna jónak betiltani – sem pedig az ellenkezőjét.
Az a gyanús, ami nem gyanús, ugyebár.
(Borítókép: Jelenet az Állami Áruház című operett próbáján a kecskeméti Katona József Színház Kelemen László Kamaraszínházában 2019. február 26-án. Fotó: Ujvári Sándor / MTI)
Ne maradjon le semmiről!