Legyünk végre teljesen nippország, Budapest utcáit formáljuk újra porcelánból, és legyen az egész város levehető a szentendrei főutca egyik butikjának polcáról. Ne aprózzuk el, ne csak a Balkánon legyenek színes fénnyel megvilágított óriásszuvenírek a főtereken, ami jár, az nekünk is jár!

A folyamat már meg is kezdődött: a frissen felújított József nádor tér megtestesíti ezt az ideális giccsországot. A napokban adták át – legalábbis többé-kevésbé – a hosszú ideje feltúrt teret: bár már elkészültek az ünnepélyes képek a trikolór szalagok ünnepélyes átvágásáról, azért még kedden is munkások flexeltek a kordonokkal szegélyezett placcon. A beruházás előzménye, hogy az FBI által is keresett, gyanús arab üzletember, a miniszterelnök vejével üzleti kapcsolatba kerülő Ghaith Pharaon megvette az egykori Postabank-székházat, hogy szállodát építsen a helyére, mire a kerületi önkormányzat felgyorsította tér rendezésének régóta húzódó folyamatát. Pharaon ugyan időközben meghalt, és nem világos, hogy mi lesz az általa Magyarországon megszerzett ingatlanokkal, de a garázst az OTP közben megépítette (a bank egyébként már több mint egy évtizede szerződést kötött egy mélygarázs építésére, mivel a székháza a közben található, maga a terv pedig már 1994 óta napirenden volt). A felszín rendezését viszont az önkormányzat fizette, és mostanra derült ki, hogy minden fillér jó helyre ment.

Mert nem igaz, hogy a tér unalmas és fantáziátlan lett: a barna és zöld, igazából sablonos fák helyett megérkezett a herendi porcelán Életfa,

hogy nincs az az árnyékmentes napszúrás, ami leolvasztaná a mosolyt az ember szájáról. 

A tér másik felére egy Zsolnay-kút került, igaz, hogy teljesen más stílusban, de szerencsére azon is van bőven csillogó porcelán gyöngysor, színes, büszkén, mégis szerényen domborodó virágocska, puttóarcocska, és végül az egész csúcsaként egy teljes életnagyságban tündöklő istenfiúcska. (Ez a kút a 130 éves herkulesfürdői díszkút másolata, ami iparművészeti alkotásként kétségtelenül jelentős, de az eredeti a Szapáry-fürdő előcsarnokában áll, és az ilyen helyekre abban az időben egész másféle szökőkutakat terveztek, mint a közterekre.)

Talán csak az a csúnya, patinás szobor nem kéne a kettő közé, József nádoré; valahogy idegenül hat ezen az új téren, látszik rajta, hogy a legrégebbi szobor Budapesten, akkor emelték, amikor még nem merték előre látni a gőzölgő karamelljövőt és a törökmézjelent, így sajnos ez a részlet nagyon kiugrik Nippváros főterének közepéről. Unalmas bécsies klasszicizmus, 1859-ben készítette Johann Halbig müncheni szobrász a fák nagy barátjáról, a Margitsziget, a Városliget és a Várkert parkosításában elévülhetetlen érdemet szerzett nádorról.

Régebben József nádort szinte kitakarták az öreg fák a bosszantóan kiterjedt lombkoronájukkal, de ez mára elmúlt, a nádor lombok helyett homokszínű térkövet néz, amit épp – mert sehogy se illenek oda – igazán jól egészítenek ki a pados részek szélére leejtett, gyönyörű, szürke sziklákra emlékeztető gyönyörű, szürke sziklák. Mellettük megjelenik még egy aprócska kovácsoltvas korlát, azokhoz a parkrácsokhoz hasonló, amiket a Szervita és a Vörösmarty térről irtott ki az elmúlt években ugyanaz a kerület, amelyik ezt a beruházást is megálmodta. (A rácshoz kombinált kőgúlák viszont teljesen történelmietlenek.) Lenyűgöző, hogy ennyi idézet, másolat, parafrázis és posztmodern (?) furcsaság mellett a modernség is elfért. A porcelán, a Zsolnay-kerámia, a térkő, a bronz és a kovácsoltvas mellett a mélygarázs üvegliftje kicsiben idevarázsolja New Yorkot.

A középső részt most három nagyobb, bokrokkal szegélyezett gyepes felület tagolja, ennek – bár nem ebben az elrendezésben – vannak történelmi előzményei, mert a József nádor tér is sokféle volt az előző évszázadokban, habár legkellemesebb korszakaiban inkább ligetes, sétányos jellegű – afféle mini-Városliget, nem ilyen ridegen ünnepélyes dísztér. A szép füves rétek közelebbről azt is szemléltetik, hányféle módon lehet letakarni a csatornákat, kivezetni a szellőzőket, hány és hány különböző technikai megoldás bújhat meg egyazon fűben!

A beruházás kezdetén a meglévő fákat rögtön ki is vágták mind, hiába tiltakoztak ellene sokan, már csak azért is, mert

A pesti belváros általában inkább fátlan terei közül a József nádor tér volt az, ami már a legkorábbi fotográfiákon is parkosított képet mutat. De tiltakoztak sokan eleve a mélygarázs ellen is, mondván, egy ilyen beruházás a belváros közepén abszurd, jelentősen növeli az amúgy is hatalmas forgalmat, hosszú távon is megnehezíti a József Attila utca és a Széchenyi tér forgalomcsillapítását, de ha már megvalósul, még abszurdabb, hogy egy garázs tetején további felszíni parkolóhelyek legyenek. Általában ugyanis az a gyakorlat a világban és eddig Budapesten is, hogy a belvárosi mélygarázsépítések pozitív hozadéka a felszín felszabadítása a parkoló autóktól, ahogy az a Szabadság téren vagy a Pollack Mihály téren történt. Az önkormányzat ezekre a felvetésekre inkább csak annyit mondott, hogy 

A tér felszínrendezésének látványtervei egyébként nem mutattak rosszul, csak egy apró trükk volt bennük: hatalmas, terebélyes lombkoronájú fákat mutattak. Persze reménykedhetünk benne, hogy a térre elültetett, momentán még csenevész növendék fák nagyra nőnek a napsugarak simogatásától, de a helyzet az, hogy a mélygarázs fölött mindössze két és fél méternyi föld fért el, és ekkora helyen egy bizonyos szint fölött már nem tudnak fejlődni a fák – mondja az Indexnek Bardóczi Sándor tájépítészmérnök, a fakivágás ellen tiltakozó egyik szervezet, a Levegő Munkacsoport elnökségi tagja. A megoldással szerinte más probléma is van:

A talajkapcsolatos növényzet ingyenes ökológiai szolgáltatásokat nyújt: van talajvíz, van élet a talajon, kevésbé kell a kiszáradástól tartani. De ha így, tetőkertszerűen ültetnek be egy teret, akkor minden tápanyagot és vizet mesterségesen kell pótolni, ami nemcsak költséges, de a berendezések meghibásodása vagy karban nem tartása rövid időn belül kiszáradáshoz vezet.

Bardóczi Sándor szerint „a tér esztétikai minősége is botrányos, mégpedig a túlhalmozás és a giccs miatt. Megint az egyre jobban előtörő historizmus érvényesült, és nem egy modern, a mai igényeket kielégítő tér keletkezett, hanem egy túltolt látványpékség”. A tájépítész hozzáteszi: a téren jól látszik annak a hatása, hogy ma már nem kötelező zsűriztetni a köztéri szobrokat, a kiemelt beruházásoknál már nincsenek tervtanácsok, így nincs semmilyen előkontroll, érvényesül az egyéni ízlés, vagy nevezzük, aminek nem szégyelljük.

A téren mindazonáltal ha olyan modern dolgok nincsenek is – mint köztéri wifi, esetleg napelemes elektromos állomás, vécé, pelenkázó, bármilyen aktív pihenést segítő eszköz (gyereknek, felnőttnek vagy akár kutyáknak), rakodásra és árufeltöltésre alkalmas terek –, azért van néhány ivókút, ami kétségkívül jó, és a térre felfestettek bringás nyomot is, még pár kerékpártároló akad, bár csak a szokásos, az első kerék elejét fogó alkalmatosságokat helyeztek el. Ez utóbbiak csak a "kerékpárok rövid távú tárolására" alkalmasak, amit rejtélyes okokból a tér arculatával magyaráztak. De hát örüljünk annak, ami van! Például, hogy egy veszprémi körforgalomban és a Veszprém Aréna előtt elhelyezettel szinte megegyező herendi életfa újabb példányát már a pestiek is láthatják, és elgondolkodhatnak azon, mitől is Életfa egy madárdalosra festett rúd, amiből kelbimbók állnak ki.

Legrosszabbul mégiscsak szegény József nádor járt: ő ott állt a tér közepén 1869 óta, azóta vidáman nézte a fák lombjai közt, ahogy a madarak az önfeledten szaladgáló emberek fejére kakáltak, de most már semmi se a régi, a háta mögött porcelánfa, autólehajtó és lift, az orra előtt kerámiakút, ő meg el se fordulhat, csak várja, mikor fedi el végleg a patina mindkét szemét.

(Borítókép: Huszti István / Index)