A tárgyak lassan fölveszik

vonásaink, szokásaink.

Hozzánk lényegül ágy és asztal,

bensőnket őrzi, kitapasztal

– írta Kányádi Sándor 1967-es, Tárgyak című versében. És az évekig szolgálatunkban álló holmijaink, használati és berendezési tárgyaink valóban ilyenek. A Petőfi Irodalmi Múzeum ezt a gondolatot követve rendezett bútorkiállítást az intézmény relikviatárában álló darabokból.

Az irodalmi múzeum abból a szempontból elég nehéz műfaj, hogy a témája, vagyis maga az irodalom nem kiállítható, csak a hozzá kapcsolódó kellékek. Ezek a tárgyak viszont sokszor nem önmagukban érdekesek, hanem a személyektől, akikhez kapcsolódnak. Az írók bútorai is tipikusan ilyen darabok. Ady Endre, Petőfi Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Déry Tibor, Tamási Áron és Faludy György – többek között az ő székeiket, íróasztalaikat és lakásaik egyéb kiegészítőit vehetjük alaposan szemügyre a PIM Magukra maradt bútorok című kiállításán. Első blikkre csak tárgyak, jó régi tárgyak, kicsit jobban megvizsgálva azonban felsejlik mögöttük a múlt, mindenekelőtt egykori tulajdonosaik múltja.

A kiállított darabok ugyanis nemcsak a korról mesélnek, amelyben születtek és használták őket, hanem egykori gazdáik mindennapjairól, anyagi helyzetéről, ízléséről és talán jelleméről is. Kassák Lajos például egy pont olyan puritán, ütött-kopott asztalon írta műveit, mint amilyet valószínűleg képzelünk hozzá, a múzeum névadója, Petőfi meg egy népi faragásos ún. gondolkodószékben állt modellt másod-unokatestvére, Orlai Petrich Soma festőművész számára Mezőberényben, ahol utolsó versét, a Szörnyű időt írhatta – a szék persze nem a sajátja volt, csupán kölcsönkérte, hogy azzal örökítsék meg az utókornak, néhány hónappal a halála előtt, bár ő ezt nyilván nem tudhatta.

Az én templomom az íróasztalom, én amellett szoktam imádkozni

– vallotta meg az asztala iránt érzett vallásos érzéseit Jókai Mór, de nem ő volt az egyetlen, aki fanatikusan ragaszkodott az íróasztalához. Móricz Zsigmondnak például egyszerre volt kitüntetett szemétdomb, amihez csak ő érhet, legjobb barát, ami mellett egész embernek érezhette magát, és amire a felesége persze annyira féltékeny volt, mint egy másik nőre. De bizonyára Nagy László, a Ki viszi át a szerelmet költője is eszeveszettül ragaszkodhatott ahhoz a karosszékhez, amit saját maga tervezett és készített a kertjében álló, görbén nőtt vadcseresznyefából. A bútordarab ráadásul valódi kézműves bravúr, amit egyetlen szög vagy csavar nélkül rakott össze a szívesen barkácsoló költő.

De kanyarodjunk vissza egy rövid időre Móriczhoz és az ő féltékenykedésre hajlamos feleségéhez.

A lakásom egyáltalán nem hasonlít egy parasztíró lakásához: ha én magam parasztcseréppel és festett parasztbútorokkal is raktam volna tele a lakást, ez mindig meghiúsult a feleségeim ízlésén, akiknek az nem tetszett

– vallotta meg naplójában a nép írók közé sorolt Móricz. Egy másik naplóbejegyzésben pedig újra az otthona miatt magyarázkodik, mindenekelőtt magának: “A fényűzést egyáltalán lenézem és kerülöm. Erre most találkozom a magam életével a nyilvánosság előtt, mint pazar, irigylésre méltó gazdag valamivel. S ha a fénykép így mutatja, akkor így is van, bár a fénykép túloz…”

De érdekes ez? Fontos azt tudnunk, hogy min tespedtek, könyököltek, görcsöltek a magyar irodalom legjobbjai? Ne is áltassuk magunkat: fontosnak semmiképpen sem fontos. Érdekesnek talán érdekes, bár ezt tényleg embere válogatja, nyilván nem mindenkit hoz lázba néhány ódon bútor, de talán még ma is akadnak olyan irodalomrajongók, akiknek vad kalimpálásba kezd a szívük bármitől, ami mondjuk Ady. Nekik nyilván sokat jelentenek majd ezek a tárgyak, amelyek néhány egykor köztünk járt zseni otthonát díszítették, tulajdonosaik pedig valószínűleg többet érintkeztek velük, mint néhány családtagjukkal. És a bútorok némelyike valóban mesél: Kassák harcos, munkásmozgalmi témájú versei nem születhettek volna meg egy cirádás asztalon, Kölcsey alakja pedig szinte megelevenedik, ahogy a bőrrel bevont, magas háttámlájú füles karosszéke előtt állunk.

Már csak azért is jó, hogy előkerültek ezek a darabok a PIM bútorraktárából, mert nem lehet mindenkinek emlékszobát vagy -házat berendezni, és a jelenleg meglévők látogatottsága alapján talán nincs is erre szükség. Ráadásul a koncepció sem rossz: a kipakolt darabok hozzájuk kötődő, a tulajdonosaik lakásán készült fotókkal, valamint rengeteg idézettel, például vers-, napló- és levélrészletekkel együtt kerültek a látogatók elé. Egyszerűen hangzik, de működik. A legjobb párosítás talán az őrült tudós módjára gesztikuláló Füst Milán portréja és az alatta elhelyezett, szerényebb trónra emlékeztető neoreneszánsz karosszék, amit a fölötte függő képen is láthatunk.

A kiállított tárgyak között megtaláljuk még Kosztolányi kettéfűrészelt könyvespolcát, ami túlélte a háború bombázásait és fosztogatásait, Nemes Nagy Ágnes szüleitől kapott, kétszintes íróasztalát a Királyhágó utcai lakásból, Babits redőnyös irattartószekrényét a Reviczky utcából és Boncza Berta, azaz Csinszka, kék huzatú karosszékét az Ady Endrével közös, Veres Pálné utcai lakásból.

Aztán ott van még a tárlat fotóválogatása tele egy csomó olyan fekete-fehér felvétellel, ami otthonaikban örökíti meg a magyar irodalom különböző alakjait: a heverészve újságot olvasó Benedek Eleket, a kutyájával játszadozó Déry Tibort, valamint egy csokornyi lakásban cigiző, bagós értelmiségit, akik közül magasan kiemelkedik Babits, akit esztergomi otthonának heverőjén elterülve, egyik kezében cigarettát, a másikban pedig könyvet tartva örökített meg az ismeretlen fotós.

Az utolsó teremre már elfogyott a lendület, valószínűleg ez emlékeztet a legjobban a PIM bútorraktárára: szorosan egymás mellett sorakoznak a különböző bútordarabok, miközben a falakon a kiállítás többi termében fel nem használt idézetek váltják egymást, vagyis ez lett a tárlat resztliszobája.

A Magukra maradt bútorok nem rendkívüli, de értékelendően könnyed, látogatóbarát kiállítás:

ha nem köt le, gyorsan végig lehet szaladni rajta, de ha igen, akkor sokat bámészkodhatunk. Amíg léteznek olyanok, akik belépőt váltanak a Madame Tussaud-ba, hogy aztán híres emberek viaszszobraival fényképezkedjenek, addig bizonyára arra is van igény, hogy az ilyen tárgyak olykor-olykor előkerüljenek a raktárak mélyéről. A karcok, kopások és sérülések többet mesélnek, mint elsőre gondolnánk.

A Magukra maradt bútorok című kiállítást 2020. március 1-ig lehet megnézni a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A z időszaki kiállítási jeggyel (felnőtteknek 1000, diákoknak és nyugdíjasoknak 500 forint) a múzeum minden aktuális időszaki kiállítása megtekinthető.