A múlt sosem hal meg. Még csak el sem múlik

– idézi a Nobel-díjas amerikai író, William Faulkner szavait első Magyarországon megjelent könyve, az 1947 – Újrakezdés a háború után mottójaként Elisabeth Åsbrink. A Svédországban született, illetve nevelkedett író és oknyomozó újságíró apai ágon magyar, anyai ágon pedig brit felmenőkkel rendelkezik, az idei könyvhétre megjelentetett könyvében pedig külön fejezetet szentel családja magyar ágának.

Nagyapja, Fenyő György Debrecenben született, egy szabó fiaként nevelkedett, majd 17 évesen Párizsban próbált szerencsét. Nem járt sikerrel, egész konkrétan éhezett, ezért hamarosan visszatért Budapestre, ahol megismerkedett egy jómódú családból származó, a párizsi Sorbonne-on tanult magyar lánnyal, Lillyvel. A módos szülők hiába ellenezték a házasságot, a szerelmesek megesküdtek a Dohány utcai zsinagógában, majd egy budai villában kezdtek közös életet.

Gyermekük, az ifjabb Fenyő György – vagyis Elisabeth Åsbrink apja – 1936-ban született. Az újdonsült apa az első zsidótörvény miatt nem sokkal később elvesztette a munkahelyét, ami után fényképészként próbálta meg eltartani a családot – eredménytelenül. Az idősebb Fenyő György újra Párizsban próbált szerencsét, de ezúttal sem járt sikerrel, ezért Lisszabonba utazott tovább, majd hamarosan Dél-Amerikában kapott munkát, de mivel csak neki adtak tartózkodási engedélyt, egy láda naranccsal inkább visszautazott a családjához.

Két munkaszolgálatból még haza tudott jönni, a harmadikból már nem. Mindössze 35 éves volt, amikor megkapta a harmadik behívóját. 1942 utolsó napján Ukrajnából írt feleségének, majd soha többé nem jelentkezett. “Te voltál a jobbik felem” – állt a lapon. A fiatalabb Fenyő György csak hatéves volt, amikor elvesztette az apját. Anyja - mint a holokausztot túléltek és családtagjaik többsége - mélységesen kiábrándul Európából, és arra készül, hogy emigrál Palesztinába. A fiát előreküldi egy cionista szervezetek által fenntartott gyerektáborba, Németország amerikai megszállási övezetébe, hogy héberül tanuljon és felkészüljön a várható utazásra. Új nevet is kap: Györgyből Jószéf lesz. A strüthi szanatóriumban lévő táborban a gyerekek többsége holokausztárva, Jószéfnak azonban van anyja, és Lilly egyszercsak megjelenik, hogy hazavigye. Újraházasodott, a palesztinai emigráció helyett Budapestet választják.

A strüthi epizód 1947-ben történik, és ha másként alakul, Åsbrink soha nem születik meg. Édesapja később Svédországba emigrált; anyja, Lilly a rákoskeresztúri Új köztemetőben nyugszik. Egy tipikus magyar zsidó családtörténet a 20. század közepéről, amiben benne van a felfordult Európa egész zűrzavara, az életek, identitások kizökkentsége.

“Azt hiszem, ezt nevezik abszolút balszerencsének:

a legrosszabb helyen volt, a legrosszabb időben

– mondja nagyapjáról Elisabeth Åsbrink, aki a Margó Irodalmi Fesztivál vendégeként járt nemrég Budapesten. “Az a szálloda, ahol éppen megszállok, azon a környéken van, ahol az apám egykor élt. Ez néha egészen felkavaró” – mondja az Indexnek egy nyolcadik emeleti iroda ablakán kitekintve, szemeivel Budát keresve. Az apja egyébként még mindig él, ő hozzá hasonlóan Svédországban lakik, de több távoli rokona is van nálunk.

Elisabeth Åsbrink egyébként 1985-ben, 20 éves korában járt először Magyarországon. Ahogy az Indexnek mondja, nagyon romantikus elképzelése volt az országról, hiszen édesapja révén már 12 éves korától Ady Endre és Petőfi Sándor verseit olvasta. Azt is hozzáteszi: bár egzotikus országként tekintett Magyarországra, fiatalabb korában kevésbé érdekelte a családja történelme, fontosabb volt, hogy megtalálja a helyét a svéd társadalomban.

Mikor a rendszerváltás után újra nálunk járt, az általa megismert Magyarország teljesen megváltozott: az utcákon hirtelen megjelent a pornográfia, az egyik itteni barátja egy vallásos szekta tagja lett, és egyre több nyomát látta az antiszemitizmusnak. “Az első látogatásomkor még egy egészen romantikus kép élt bennem Magyarországról. Ez a kép azonban megváltozott. Főleg azután, hogy felismertem: ez az ország lényegében készen állt kiirtani az egész családomat” – mondja.

Az 1947 szerzőjének egyébként nagyon is élő kapcsolata van a magyar kultúrával: “A nyelvi korlátok miatt nem vagyok naprakész, annak idején apámtól tanultam a legtöbbet Magyarországról, úgyhogy valószínűleg nagyon ódivatú az ízlésem, de imádom Adyt, olvastam Nádast, odáig vagyok Vasarely festészetéért, Schiff Andrást egy zseninek gondolom, és alig várom, hogy végre Krasznahorkai Lászlótól is olvashassak valamit.”

Miért pont 1947?

Elisabeth Åsbrink akkor tett szert szélesebb ismertségre, amikor And in Wienerwald the trees are still standing (Och i Wienerwald står träden kvar) című könyvében azt állította, hogy Ingvar Kamprad, az IKEA alapítója a svéd náci párt beszervezője volt, majd a Svéd Nemzetiszocialista Párt jogutódjaként működő Svensk Socialistisk Samling életében is aktív szerepet vállalt, sőt, a svéd nácik vezetőjét, Per Engdahlt még az esküvőjére is meghívta.

A svéd szerző azt követően ismerte fel 1947 jelentőségét, hogy kutatni kezdett Engdahl után: amikor egyetlen 1947-hez köthető információt sehol sem talált a svéd fasiszta vezetőről, elkezdett az év során megjelent újságokat olvasni. Két nagy lapot az év első napjától az utolsóig átnyálazott. Åsbrink szerint 1947 tele volt olyan történésekkel, amelynek hatásai ma is érezhetőek, a legfontosabb diskurzusok ugyanúgy a dzsihadizmusról, a menekülthelyzetről, a feminizmusról, az emberi jogokról és az izraeli-palesztin konfliktusról szóltak, ahogy napjainkban is.

1947 volt az az év, amikor a jelen formát öltött. Azok a témák, amelyekkel tele voltak a lapok 1947-ben, hetven évvel később is az újságok legfőbb témái.

Amikor Åsbrink felismerte ezt, eldöntötte, hogy külön kötetet szeretne szentelni az évnek. “Mindig nagyon érdekes régi újságokat olvasni, hiszen jelen időben írnak, a cikkek szerzői pedig nem tudják, hogy később mi fog történni. Én viszont hetven évvel később tudtam” – magyarázza az Indexnek. A szerző szerint 1947 nem szimbolikus év volt, hanem nagyon is valós, amelyben olyan fontos változások kezdődtek, amelyek hatásai egészen napjainkig érnek.

És hogy mi történt 1947-ben? Európa még mindig romokban áll, amikor február 10-én Párizsban aláírják azt a békeszerződést, amely hivatalosan is véget vet a második világháborúnak. Az utcákon elárvult gyerekek hordái tengődnek, miután szüleiket elgázosították, lelőtték vagy egyéb módon megölték. Ezalatt százezrek kelnek útra, hogy elfeledjék az elfelejthetetlent, és új életet kezdjenek valahol, ahol még sosem jártak. Megtelnek a menekülttáborok és a gyermekotthonok.

A nürnbergi per után folytatódik a Harmadik Birodalom vezetőinek felelősségre vonása, miközben a háborút túlélő fasiszták Latin-Amerika felé próbálnak szökni, vagy épp Skandináviába tartanak, hogy hálózatba tömörülve ábrándozhassanak a kommunistáktól, feministáktól, demokratáktól és egyéb nem kívánt elemektől mentes Európáról. “Miközben a demokratikus gondolkodókat eltölti az egyetemesség eszméje, a fasizmus nacionalizmusból internacionális nacionalizmussá mutálódik” – írja könyvében Elisabeth Åsbrink.

Ezalatt Simone de Beauvoir elkezdi írni a feminizmus egyik alapművét, A második nemet, George Orwell pedig befejezi disztópikus vízióját, az 1984-et. Ugyancsak 1947-ben egy svéd városban megnyitja első üzletét a H&M elődje, a Hennes (ekkor még Mauritz nélkül), a francia Christian Dior ruhakölteményei pedig súlyos felháborodást keltenek, olykor az utcán tépik le a ruhát az új divat követőitől. 1947-ben az Egyesült Államokban egy felmérés szerint tízből kilenc ember tudja, mi az a repülő csészealj, de csak öt hallott a Marshall-tervről.

Közben a Közel-Keleten kiéleződik az izraeli-palesztin konfliktus, és a brit gyarmati uralom alól éppen felszabaduló India felosztása is rengeteg véráldozattal jár: férfiakat kasztrálnak, nőket erőszakolnak, illetve csonkítanak meg. “Bizonyos csoportok erre maguk kezdik el legyilkolni asszonyaikat és leányaikat, mielőtt azok az ellenség kezére kerülnének. Apák vágják el leányaik, nővéreik, feleségeik nyakát, vagy gyújtják fel őket.” Egy faluban 93 nő követ el tömeges öngyilkosságot, de hárman túlélik, mert a kút vize nem elég mély ahhoz, hogy mindannyian megfulladjanak.

Åsbrink ennél azonban jóval többet mesél az 1947-ben. Az író az információgyűjtéshez nemcsak könyveket és korabeli újságokat olvasott, hanem interjúzott, valamint archívumokat is látogatott, például New Yorkban, Washingtonban, Lipcsében, Berlinben, Stockholmban, Londonban és Dániában. Mivel nem beszéli a nyelvünket, Magyarországon nem tudott kutatni. Bár felmerült benne, hogy valakit megbízzon a magyar dokumentumok feltárásával, aki később angolul jelent neki, ezt végül nem látta indokoltnak, mert minden lényeges információt megtalált Magyarországon kívül – például arról a táborról, amit az apja is megjárt, az ENSZ New York-i archívumában tudott meg a legtöbbet.

Az 1947 non-fiction, minden egyes szereplője valódi személy, nincsen benne kiszínezve a valóság. A svéd szerző – a német Florian Illies 1913 - Az évszázad nyara című sikerkönyvéhez hasonlóan – naplószerűen, hónapról hónapra, sőt, városról városra mondja el az év történetét. Budapest a második (tehát a februári) fejezetben bukkan fel először, amikor a Független Kisgazdapárt politikusát, Kovács Bélát az antikommunista elemek elleni tisztogatási akció keretében elhurcolják és húsz évnyi szibériai kényszermunkára ítélik. “Ő az első, de nem az utolsó” – írja.

“Florian Illies könyve valóban fontos inspiráció volt számomra, az ő munkája mégis sokban eltér az én könyvemtől. Az 1913 szűkebb térben játszódik, mint az 1947. Florian Illies egy rendkívül intelligens történetmesélő, de az ő könyvéből hiányzik a személyes szál. Én viszont a családom történetét is beleszőttem a könyvbe,

ami ezáltal az én történetem is egyben

– magyarázza. “Az is sokban megkülönbözteti a két könyvet, hogy én Florian Illiesszel ellentétben nem vagyok valódi történész, bár tény, hogy a kutatómunka során úgy dolgoztam, mintha az lennék: dokumentumokat gyűjtöttem, információkat ellenőriztem stb. Mivel úgy gondolom, hogy az emberek életének fontos része például a költészet, a zene, a szerelem és a szexualitás is, sokkal szabadabban dolgozhattam, mint egy történész, aki nem feltétlenül ír ilyesmikről. Én viszont ezekről is írni szerettem volna.”

Elisabeth Åsbrink könyve – amely elnyerte a Svéd Királyi Akadémia díját is – mintegy másfél évig készült. “Minden egyes nap, beleértve a hétvégéket és az ünnepnapokat is, írtam és kutattam. Szerencsére a férjem is író és újságíró, így végig megértő volt velem” – teszi hozzá. Åsbrink azt is elárulja, rendkívül hálás az édesapjának, amiért megengedte neki, hogy írjon róla. Az apja egyébként nagyon elégedett a végeredménnyel, többször is olvasta a könyvet, sőt, néhány találkozásukkor hangosan olvasta fel neki a kedvenc részleteit belőle.

Amikor arról kérdezem, hogy az emberiség történetének melyik éveit tartja hasonlóan meghatározónak, akkor 1492-t (a spanyol inkvizíció tetőpontja, Amerika felfedezése és kolonizálása stb.) és 1989-t (a berlini fal és a vasfüggöny leomlása) említi elsőként, de hozzáteszi, hogy 2016 és 2017 (Trump megválasztása, a brexit, a szíriai polgárháború következményei, a szélsőjobb megerősödése) is megérne egy könyvet. “Ezek még hosszú ideig hatással lesznek ránk. Ezt  a könyvet azonban biztosan nem én fogom megírni. Meghagyom a lehetőséget másnak.”

Åsbrink egyébként azt is gondolja, hogy 1968 túlértékelt, és bármilyen izgalmas is, hogy a fiatalabb nemzedékek az idősebb generációk értékrendje ellen tiltakozva akarják megváltoztatni a világot, szerinte ez az év valójában nem sok változást hozott, a hangadók saját magukat emelték piedesztálra.

Bevallom, egy kicsit idegesít, amikor egy vonalként tekintenek az időre. Szerintem nincs olyan, hogy becsukjuk magunk mögött az ajtót, és azt mondjuk, hogy a múlt elmúlt, és nem számít többé. Én úgy képzelem az időt, mint egy szobát, ahol a múlt és a jelen egyszerre van jelen. A múlt hatással van a jelenre. Hiába mondja azt valaki, hogy semmi köze ahhoz, ami 1944-ben történt Budapesten, ha itt él, ez a mai napig hatással van rá. Választhatod azt, hogy nem foglalkozol vele, de attól még hatással lesz rád.

“Nem volt könnyű erről írni, gyalázatos dolgok történtek, de mindenképpen meg szerettem volna emlékezni azokról, akik nélkül nem lehetnék ma itt. Egy emlékművet szerettem volna állítani azoknak, akiknek nem jutott saját sír. Mivel sem a kő-, sem a fafaragáshoz nem értek, azzal dolgoztam, amivel tudtam: a szavakkal.”

Bár Elisabeth Åsbrink vitathatatlanul jó abban, hogy fogyaszthatóvá és hetven év távlatából is érdekessé tegyen első blikkre száraz történelmi tényeket – és ezeket még képes is összefüggésekben láttatni –, az 1947 legnagyobb erénye mégis a személyes érintettség, ami hozzánk is közelebb hozza az olvasottakat. “Bár rengeteg szörnyű dolog történt, rengeteg jót is köszönhetünk ennek az időszaknak, hiszen a háború után az emberek szerették volna jobb hellyé tenni a világot. Ha van bármi is, amit üzenni szeretnék, az mindössze annyi, hogy legyünk tisztában ezzel is.”

(Borítókép:  Eva Tedesjö)