Egy drogos történet megfilmesítése kiválóan alkalmas a tökéletes hollywoodi klisékre: menny, pokol, feloldozás, de Herendi Gábor nem így rendezte a Toxikomát. Kegyetlen filmet csináltak. A főszereplő, akit Szabó Győzőnek hívnak, tombol heroinnal és heroin nélkül, egy pillanatra sem irigylésre méltó, nemigen szerethető. Szabó Győző szerint pont olyan, mint ő maga volt.
Filmbéli mása sokkal nagyobb rohadék, mint a valóságos Szabó Győző. Lehet, hogy a hitelesség érdekében túl szigorú volt magához?
A pökhendiség teljesen hiteles. Pontosan ilyen volt az egóm, ami nem engedte meg, hogy bárki bekorlátozzon – a Lipóton is ez volt egy darabig. Épp ilyen volt „a nekem ne mondja meg senki, majd én megcsinálom” felfogásom, az is teljesen hiteles. Ezt kellett kitörölni magamból, különben nem tudtam volna változtatni. Nincs felmagasztosulás, happy end, mert állandó veszélyben vagyunk valamilyen függőségtől. Heroin, telefon, tévé, játékszenvedélyek...
Szinte már fáj a néző tüdeje a filmbéli Csernus doktor látványától, aki folyamatosan dohányzik.
Tényleg rengeteget cigizik, ez teljesen hozzá tartozik a karakteréhez. Még olyan helyzetben is, amikor nem kéne, például a terápia alatt. Persze ez egy filmes helyzet, elhisszük, működik.
Ami a film kegyetlenséget illeti, az élet ennél sokkal kegyetlenebb.
Nagyon nehéz filmre vinni, milyen kemény a valóságban ez a cucc. Beszélünk a filmben mélységes szakadékokról, hegyekről, ragyogásról és pusztító fájdalmakról, és szerencsére mégsem lett nyálas, vagy didaktikus a film.
Számomra az volt a legfélelmetesebb a történetben, ahogy a heroin elpusztítja a függő emberségét. Az életét is eladja egy adagért, elfelejti a gyerekét, akit mindennél jobban szeret, mert belövi magát. Ez félelmetesebb, mint a görcsök, mint amikor összecsinálja magát, amikor tályogos sebek tátonganak a könyökhajlatában... És ez mind benne van a Szabó Győző toxikus életszakaszáról szóló kétórás filmben. Elég bátor vállalás.
Benne van. Amit felsorolt az már a mélyrepülés. Tíz év alatt rengeteg minden történt. Voltak „jó” periódusok, amikor azt hittem, hogy én győzök, aztán rájöttem, hogy nem lehet győzni, utána el akartam engedni, le akartam állni, de nem ment. Aztán megint nem ment. Ez akkora harc, hogy el sem lehet mondani, de azért megpróbáltuk.
Nekem is nagyon csúnya volt a karom, amikor lőttem magam, a gyereket is otthagytam az óvodában, tényleg átéltem egy rendőri razziát, ahol csak engem nem kaptak el, tehát a szabadságom is hajszálon múlt.
Szerencsés vagyok, azt mondják jó csillagzat alatt születtem, ami részben igaz, másrészről persze nem. De tény, hogy nagyon kevesen vannak, akik úgy le tudtak jönni a cuccról, ahogy nekem sikerült. Akinek sikerül, annak gratulálok.
Van olyan is, aki sok év után esik vissza. A film közben többször eszembe jutott, hogy ez egy veszélyes gesztus. Nem olyan, mintha – Csernus Imre hasonlatát idézve – megint piszkálná a tigrist?
Engem már nem lehet megingatni, ebben biztos vagyok. Az első időszakban rengeteget piáltam, aztán sportoltam, futottam. Tény, hogy mindig keresel valamit, mert folyamatos a hiány. De már nem ijeszt meg, mert rutinos vagyok. Most már én vagyok a tigris.
Az se volt veszélyes, amikor újra végigélte a történteket, amikor a film kedvéért újra létrehozták azokat a helyszíneket, pontosan felidézték horrort és a vágyat?
Egész más helyzetben vagyok ma már, sokkal több forog kockán a három gyerekkel, és mindennel, amit felépítettem. Nincs olyan, ami meg tudna ingatni. Tavaly meghalt az édesanyám, nem mondom, hogy nem viselt meg. Most már élni kell.
Érdekes volt film premierjén látni a vászon előtt. Egy színész, Szabó Győző, akiről film készült, mellette egy másik színész, Molnár Áron, aki egy színészt alakít, azt a kollégáját, aki ott áll mellette. Többszörösen megcsavart helyzet.
Még én se tudom, hogyan kezeljem. Azt hiszem, ilyen film nem nagyon készült még, talán másutt sem. Nem hittem volna öt évvel ezelőtt, hogy ez megtörténhet. Az rendben, hogy megírtam a könyvet, de hogy ebből filmet forgatunk... Nagyon fontos, hogy kiemeljem Illés Gabriella, a producer nevét, mert vele toltuk végig.
Mit jelent az, hogy executive producerként szerepelt a stáblistán?
Valami rálátásom volt a dolgokra, és szakértő azért nem szerettem volna lenni. Vagy tanácsadó. Ott voltam, ott lehettem végig a forgatáson. Tényleg minden részletre figyeltem, nem akartam, hogy kamu készüljön, vagy nem is kamu, de legyen autentikus. Ki tudná nálam jobban, hogy mi, hol, hogyan történt.
A forgatás alatt végig figyelte Molnár Áront, a barátot és színészt, aki Szabó Győzőt játssza. Volt olyan gondolata, hogy nem így játszaná el magát? Szólt néha, hogy ezt másképp kéne?
Mindenkinek van magáról elképzelése, de más játékába beledumálni tilos. Vegyen le egy-két gesztust, és engedje saját magán átfolyni a dolgot. Ebbe a részbe eszembe se jutott volna beleszólni. El kell engedni, ez egy film. Még azt is el kellett néha engedni, ha a valóságban nem egészen úgy történt valami, mint a filmen.
Hogy sikerült Áronnak felépíteni Szabó Győzőt?
Jól. Ilyen voltam. Említette, hogy a filmben megmutatott figura, nem jó ember. Igen. Van ilyen oldalam is. Kevesen tudják, de van, amikor türelmetlen vagyok, túlságosan szókimondó.
Ez vele a legkisebb baj. Végtelenül önző, lefekszik egy másik beteggel, meghágja a főnővért, miközben hazavágyik a családjához.
Sosem voltam szent ember. Muszáj volt megmutatni a végleteket, mert attól válik hitelessé a harc, amit a dokival folytatok.
Nem volt biztos Csernus módszerében, nem hitte el, hogy a doki jobban tudja, mit kell tenni, mint saját maga?
Azért kerestem meg Csernust, mert pontosan tudtam, mi a módszere. Megmutatjuk a filmben a hagyományos módszerrel dolgozó addiktológusokat is – leszedálnak, hogy lenyugodj, és beszélgetnek veled. Ezt már ismertem, és tudtam, hogy nem működik. Az ő terápiájáról viszont azt hallottam, hogy fantasztikus sikerrátával működik, miközben ő maga elviselhetetlen.
Tényleg harc volt?
Persze.
Mikor győzte meg a doktor?
A tigrises mondattal. Ha egy ketrecbe zárnak a tigrissel, és én az a hülye vagyok, aki azt hiszi, hogy felébresztheti, akkor biztosan megöl. Csernus megkérdezte, tényleg rá akarok-e ugrani az alvó tigris farkára. Abban a pillanatban, abban a helyzetben, abban az állapotban ez a kérdés nagyon eltalált. Nem biztos, hogy szándékos volt, de bejött. Később erről is beszélgettünk a dokival, aki azt mondta, hogy ezek nála is megérzések. Pont akkor, pont azt mondta, és én egyszer csak megértettem. Addig hiába beszélt, hiába dobott ki a terápiáról, hiába fogadott vissza, hiába csináltam végig az összes csoportot. Bármilyen banálisan hangzik, az az egy mondat működött igazán.
Mikor hitte el, hogy ezúttal sikerül?
A tigrises beszélgetés után, amikor megértettem, hogy csinálni kell, innen nincs visszafelé. Elhittem, hogy amit mond, az úgy van, és hadd szóljon.
A filmben is van utalás Herendi Gábor Valami Amerika című filmjére. Az ott kapott szerep hozta újra játékba. Milyen volt a terápia után újra dolgozni?
Gábor az első pár napban még kérdezgette Csernust is, a többieket is, hogy szerintük tényleg jól vagyok-e, tiszta vagyok-e, tudok-e játszani. De hitt bennem. Én akkor már mindent tudtam, minden a helyére került. Ha az nincs, nem tudom, mit történik. Pontosan éreztem, hogy az a film nagy siker lesz, sok ember életét megváltoztatja, jól jöttek ki a dolgok.
(Borítókép: Jelenet a Toxikoma című filmből. Fotó: Vertigo Media / PORT.hu)