2011. július 23-án, pontosan tíz éve halt meg az aranytorkú brit énekesnő, Amy Winehouse.
Ha egy alkohol- és/vagy drogfüggő ember meghal, a környezete – sztárok esetében pedig kis túlzással a fél világ – hajlamos a káros szenvedélyről és annak pusztító hatásáról mantrázni, és megfeledkezni az elhunyt szebb napjairól, boldog pillanatairól, sikereiről, tehetségéről, személyiségéről. Való igaz, hogy nem lehet szemet hunyni a függőség ténye felett, tekintve, hogy alkoholmérgezés okozta az énekesnő halálát, de Amy Winehouse emberileg sokkal több volt, mint egy címlapra kívánkozó tragédia. Kétség sem fér hozzá, hogy (zenei) hagyatéka páratlan, csakúgy, mint a tehetsége, azonban egy évtizeddel a halála után is nehéz olyan cikket olvasni, amelyben ne lenne központi téma a szenvedése.
Máig világosan emlékszem a pillanatra, amikor megtudtam, hogy kedvenc énekesnőm, gyerekkorom bálványa, az akkor mindössze 27 éves Amy Winehouse meghalt. 2011. július 23-át írtunk, én mindössze 13 éves voltam, és a miskolci Kemény Dénes Uszoda lelátóján figyeltem, hogy az akkor még versenyúszó húgom hányadikként ér célba. Az eredményre már nem emlékszem, de arra igen, hogy a verseny után visszamentünk a bükki szálláshelyre, ahol megnyitottam a közösségi médiát, és egy régi edzőtársam profilján szembejött velem a tragédia híre.
Ledöbbentem, hiszen számomra Amy Winehouse volt az etalon, akinek annak ellenére is készültem a budapesti koncertjére, hogy azt pár héttel korábban lemondták. Volt az énekesnőben valami, ami 2006 környékén megragadta egy 8 éves kislány fantáziáját. Az is tisztán él bennem, hogy a tragikus délutánon elmentünk sétálni az öcsémmel és az apukámmal a patak mellé, az agyam pedig végig Amy halálán kattogott, de ez már mellékes, mint ahogy az is, hogy a délutáni versenyszámokra (és a húgom úszására) már végképp nem tudtam odafigyelni.
Máig úgy gondolom, hogy Amy Winehouse megérdemel egy olyan memoárt, amely azt a nőt hivatott bemutatni, aki valójában volt: szókimondó, szerethető, alázatos zenei géniusz.
Amy Winehouse egészen kicsi korától kezdve kitűnt kortársai közül: édesanyja, Janis Winehouse a könyvében úgy jellemezte lányát, mint egy tornádó, aki végigsöpört a szobán, és előbb lehetett az őt kísérő hangokat hallani, mint a gyereket látni. Az intelligens kislány az iskolában csak akkor tette oda magát, ha a tananyag érdekelte – vagyis szinte soha. Sokkal inkább foglalkoztatta őt a szereplés, az éneklés és a tánc; imádott a középpontban lenni, ugyanakkor korán falat épített maga köré, és csak kevés embert engedett közel magához.
Mellette senki nem unatkozott. A humoros karakter ellenére anyatigris módjára védte a családját és a barátait, szinte minden embert maga elé engedett, kitüntetett figyelemmel illetett. Szeretethiányos volt, és nem túlzás azt állítani, hogy feláldozta magát a szeretteiért.
Winehouse első menedzsere, Nick Shymansky szerint már a megismerkedésük pillanatában kiderült, hogy a lány mennyire szórakoztató, éles eszű és szókimondó.
Más volt, mint a többiek, még a ruháit is maga csinálta. Egyéniség volt
– fogalmazott.
A dalszövegeknek két oldala volt: vagy játékos, csípős, szellemes, vagy rendkívül személyes és mély érzésű. Winehouse az a bizonyos „ami a szívén, az a száján” ember volt, de sokan pont ezt vették tőle rossz néven, gorombának titulálva az énekesnőt.
Holott ő csak őszinte volt
– vallotta róla nemrég keresztlánya, Dionne Bromfield.
A kétezres évek elején kevés olyan előadó volt, aki ennyire nyersen nyilvánult meg, és tulajdonképpen teljesen kizárta az életéből az őt üldöző lesifotósokat és a médiát.
A holnapi sült krumplimat a mai újságba csomagolják
– jellemezte a bulvársajtó minőségét, és a róla felreppenő hírek súlyát, holott talán az évtized legbotrányosabb énekesnőjeként tartották számon.
Az öcsém ágya felett lóg egy tábla, amelyen az áll: „Lennék én szerény, de nincs mire.” Hát, Amy esetében is érvényes lehetne ez a mondás, ám az énekesnő éppen az ellenkezőjéről volt híres – az ismerősei legalábbis úgy számoltak be róla, hogy magabiztos, mégis amolyan „kit érdekel” mentalitású ember volt. Ezalatt azt kell érteni, hogy tisztában volt a tehetségével és azzal, hogy jó dalokat ír, mégis csak saját magának akart megfelelni, egyáltalán nem érdekelte, hogy a publikum hogyan fogadja a zenéjét (vagy a személyét). Kedvtelésből énekelt, de az egész zeneipar a lábai előtt hevert.
Karrierjét jazzdívaként kezdte, holott ekkor még 20 éves sem volt – egy tizenéves pedig általában minden, csak nem jazzfanatikus. Ő mégis ezt az utat választotta, hiszen gyerekkora óta Ella Fitzgerald, Dinah Washington, Sarah Vaughan, Thelonious Monk és Frank Sinatra zenéin nőtt fel: az utóbbi inspirálta első albumát, a Frank című, 2003-ban debütáló lemezét is. És akkor példaképként ott volt még Tony Bennett is, akivel végül 2011 tavaszán felénekelték a Body and Soul című sztenderdet.
Tony Bennett ma már 94 esztendős, nemrég pedig az is kiderült, hogy Alzheimer-kórban szenved, ennek ellenére még egyszer, utoljára színpadra lép Lady Gagával. 2008 februárjában, az 50. Grammy-díj-átadó estéjén azonban még életerős férfi volt. Ezen a nívós eseményen történt, hogy Amy Winehouse öt kategóriában is győzött, ám nem lehetett ott Los Angelesben, mert drogproblémái miatt megtagadták tőle az utazáshoz szükséges vízumot.
Csodák csodájára az év felvétele kategória győztesének járó díjat Tony Bennett adta át. Az énekesnőt élőben kapcsolták a londoni Shepherd’s Bush Empire koncertterméből, hiszen onnan követte a díjátadót. Winehouse a nevét meghallva szinte lefagyott. A nyers reakcióról később csupán annyit mondott:
Nem azért döbbentem meg, mert megnyertem a Grammyt, hanem mert a nagy Tony Bennett kimondta a nevemet.
Íme egy többszörös Grammy-díjas énekesnő, aki majdnem elájult a tudattól, hogy a példaképe elismerte nemcsak a létét, de a tehetségét is…
Habár karrierje kezdetén főleg a jazz határozta meg a stílusát, második lemeze már teljesen az 1960-as évek hangzását tükrözte. Zenéje a Motown, az R&B, a lánybandák, a gospel és a soul stílusjegyeit hordozta, rengeteg inspirációt merített Marvin Gaye, Otis Redding, a The Ronettes, a The Crystals, a The Shangri-Las vagy Aretha Franklin munkásságából.
Ella Fitzgerald tudta, hogyan kell egy dallamot előadni, de nekem kicsit olyan, mint sok más előadó. Az ember meghallja, és rávágja, hogy Ella Fitzgerald, de számomra nem tűnt ki a tömegből. Sarah Vaughan azonban a valaha volt egyik kedvenc énekesnőm. Olyan volt, mint egy hangszer, akárcsak a klarinét. Különben Dinah Washington és Thelonious Monk tanított meg énekelni. Nemcsak vokális jazzt hallgattam, hanem mindenből tanultam
Számos feldolgozást készített, és bár mindennél jobban tisztelte a szakma nagyjait, a legtöbb számot a saját ízlése szerint formált tökéletesre. A legkisebb erőfeszítés nélkül énekelte el a legtechnikásabb és legismertebb dalokat, az ő szájából pedig minden úgy hangzott, mint egy vadonatúj, mégis eredeti, a hatvanas években született produkció.
Általában szólóénekesként lépett a színpadra, de volt, hogy duettpartnerekkel énekelt. Fellépett a Rolling Stonesszal, Prince-szel, Paul Wellerrel és a The Specials nevű skaegyüttessel is. Mindegy is, hogy ki állt mellette, az eredmény mindig ugyanaz volt: a fiatal énekesnő uralta a színpadot.
Amy Winehouse halálának tizedik évfordulója alkalmából két film készül az énekesnőről. Az énekesnő keresztlánya, Dionne Bromfield sztorijáról már az Index is írt. Ezenkívül megjelenik egy film Winehouse édesanyjának közreműködésével is, amit a BBC sugároz.
Túl sok évtizedet nem kell feldolgozni, hiszen Winehouse élete rövidre, igaz, annál eseménydúsabbra szabatott. Hihetetlen tempóban tört a csúcsra, és hódította meg nemcsak Európát, de az egész világot. Bő kilenc évet átölelő karrierje alatt mindössze két lemezt adott ki. Debütáló albuma a 2003-as, jazzes hangvételű Frank volt, míg az igazi áttörést hozó (soulzene inspirálta) Back to Black 2006-ban jelent meg. Harmadik, 2011 végén kiadott albuma már posztumusz lemez volt, ez a Lioness: Hidden Treasures címet kapta.
Alig két tucat saját – lemezen kiadott – dallal büszkélkedett, ennek ellenére szinte nincs olyan zenei díj, amelyet ne nyert volna el. A hat Grammy-díj mellett többek között négy Ivor Novello-, négy EMA-, három VMA- és egy BRIT Awards-díjat is bezsebelt. Ám nemcsak az énekesnő, de a környezete is „beleőrült” a hírnévbe – és persze a temérdek pénzbe.
Amy taxisofőr apja, Mitch Winehouse már lánya életében sem leplezte „menedzseri” hajlamát. A látványosan beteg énekesnőt rendszeresen színpadra küldte, sokszor szinte fellökdöste oda (még úgy is, hogy a lánya részeg volt). Elég csak az ominózus belgrádi koncertre, Winehouse utolsó egyéni fellépésére gondolni… A 2011. júniusi koncert volt Amy Winehouse alkoholba és könnyekbe fulladt „búcsúdala”. A budapesti Szigetre már nem jutott el…
(Borítókép: Amy Winehouse 2008. június 28-án. Fotó: Matt Cardy / Getty Images)