Egy festőművészeti kiállítás nem csak az elit játszótere. Nincs szükség MOME-n szerzett vörös diplomára, vagy lakásunk falát elborító, vagyonokat jelentő alkotásokra ahhoz, hogy megtaláljuk a közös hangot egy kiállítással. Sokan azért nem rendszeres múzeumlátogatók, mert bár szeretnék megérteni a látottakat, de a flancos kifejezések és az értelmezhetetlennek tűnő ecsetvonások között csak még inkább elidegenítve érzik magukat.

A Magyar Nemzeti Galéria Gerhard Richter életművéből állított össze Valós látszat néven egy kiállítást, amely azoknak is élvezetes, akik képben vannak a kortárs német festészet elmúlt évtizedeivel, de azok számára is, akik utoljára kötelező iskolai programként látogattak múzeumba, csak már arra sem emlékeznek, melyikbe, illetve kinek a műveit látták.

Ezt a meggyőződésemet támasztja alá, hogy egy napsütötte délelőttön állok egy kibírhatatlanul hosszú sorban, az MNG épületében. Mindig megdöbbent a múzeumok délelőtti zsúfoltsága, irigylem azokat, akik munkaidőben olyan úri huncutságokkal foglalkozhatnak, mint a kiállításlátogatás. Amikor végre bejutok az első terembe, újabb meglepetés fogad: egy népes gyerekcsoport ül törökülésben Richter egyik híres képe előtt. Arról okosodnak, mit takar a fotórealista festészet. Tessék, még egy bizonyíték arra, hogy a művészet befogadása nem életkor-, műveltség- vagy státuszfüggő.

Különösen igaz ez Richter műveire. A festő nem erőszakol műveibe egyféle értelmezést, épp ellenkezőleg: mindent szabadon hagy, érzelmekre hat, kérdéseket vet fel, és elgondolkodtat a múltról, a jelenről és a jövőről.

Képzőművészként nem kötelezte el magát sem a figurális, sem az absztrakt festészet mellett, pont ezért is élvezetes végigmenni a termeken: munkássága annyira heterogén, mintha nem is egy művész életművével lenne dolgunk.

hiszen fotók, fotórealisztikus festmények, lírai absztrakciók, portrék, színmintaskálák és művészettörténeti reflexiók vezetnek az elmúlt évtizedeken keresztül. Richter sosem állapodott meg egy technikánál, ezért is az egyik leginkább sokoldalú kortárs képzőművész. Mindig valami újat hoz és mutat, sokszínű, kiszámíthatatlan, pontosan ezért izgalmas.

Grafikái között több olyan alkotás is szerepel, amelyeket kifejezetten erre a kiállításra rajzolt. Műveiből olyan erősen árad a festő szellemisége, hogy könnyen érezhetjük úgy, jelenlétünk és képeinek találkozása egy szellemi diskurzus a művésszel.

Művészete a magyarok számára több szempontból is érdekes, hiszen földrajzi közelségünk többször eredményezett azonos közéleti forgatókönyveket a közelmúltban, így hasonló hatásokat is tapasztaltunk.

Gerhard Richter 1932-ben, egy középosztálybeli drezdai családban született. Édesanyja biztatására az ottani Művészeti Akadémián folytatott klasszikus tanulmányokat, miközben színházi díszletfestőként került kapcsolatba a festészettel. 1960-ban háta mögött hagyta az NDK-t, így 1961–1963 között lehetősége volt a düsseldorfi Művészeti Akadémián tanulni Karl Otto Götz osztályában (1971-től ugyanitt már tanári státuszt töltött be).

Ebben az időszakban kezdett kísérletezni a fotóalapú festészettel, elsőként reflektálva a fotográfia és a festészet sajátos viszonyára, feloldva a kettő közötti ellentmondást. Ezek azok a művek, amelyek meghozták számára máig töretlen népszerűséget. Az MNG több fontos művét is megszerezte a kiállításra ebből a korszakból. Richternek ezek a festményei nem fotórealisták, hiszen elmosódott korvonalaival eltávolodott a realizmus talajáról. A képek mögötti gondolatiság viszont még lenyűgöző technikájánál is tovább ragasztja az embert festményei elé.

Amikor felfedezte az amatőr fényképeket és a színes bulvármagazinok világát, képeket kezdett gyűjteni, ezeket használta fel festményeihez.

Motorcsónak című festményéről, amely első látásra egy vidám, baráti nyaralás emlékét idézi, a képet támogató szöveget olvasva derül ki, hogy egy Kodak Insamatic fényképezőgép reklámképének feldolgozása, ami ellentétben az eredeti fotóval, nem a valóság egy pillanatát próbálja konzerválni.

A Helga Matura a jegyesével című képe is az ellentétekre épít. A képen egy fiatal nőt és szeretőjét látjuk. Boldog, szerelmes pillanatot üzennek a múltból. A kép viszont egy Frankfurtban meggyilkolt prostituáltat ábrázol. Az információ birtokában hidat tudunk építeni a valóság és a látszat között húzódó szakadék közé.

Továbbhaladva két ikonikus művébe ütközünk. Richter a hatvanas évek elején nyolc képet készített amerikai és német katonai vadászgépekről. Ezeket gyermekkorában személyesen is látta, amikor szülővárosát bombázták. Ezek az élmények mélyen beleivódtak a munkásságába, ahogyan későbbi tragédiái is.

Richter édesapja a náci párt tagja volt, bár állítólag aktív szerepet nem vállalt. Viszont a későbbiekben emiatt az önéletrajzi szégyenfolt miatt nem tudott tanárként elhelyezkedni, ettől pedig depresszióval küzdött, amely olyan erősen átitatta mindennapjait, hogy végül önkezűleg vetett véget életének. Richter édesanyja pont akkoriban hunyt el Parkinson-kórban. A háborúban Richter elvesztette a fronton harcoló két nagybátyját is, szeretett nagynénje pedig a nácik eutanáziaprogramjának áldozata lett.

Bár ez tíz embernek is bőven elég tragédia lenne, ezeket a veszteségeket mégsem csempészte bele minden képébe. Richter kifejezetten kedélyes és vidám figura, élethez való ragaszkodása, örök gyermeki kíváncsisága dominánsan köszön vissza műveiben.

1972-ben ő képviselte Németországot a velencei biennálén, amely pályaívének igen fontos állomásává vált. Erre az alkalomra festette meg 48 filozófus, tudós, író, zeneszerző különböző enciklopédiákban és lexikonokban megjelent képeinek fekete-fehér, azonos méretű portréképét. A képek mellé nem társított magyarázatot, és ezzel teremtett feloldhatatlan ellentmondást. Hiszen a való életben egyik személy sem lehetett volna felcserélhető, mindegyikük saját területének kiemelkedő gondolkodója volt, a képeknél viszont nem számított a sorrend. A kiállításon mindegyik portrékép látható.

A múlt útvesztőjében bandukolva elérkezünk egyik színmintaskálájához, amely – ellentétben fotóképeivel – tűpontos határokkal és színgazdagsággal játszik. Ezzel a sorozattal szemben találom Richter Tiziano-parafrázisait. Ennek érdekessége, hogy Richter a velencei biennáléra készülve találkozott a reneszánsz festő Angyali üdvözlet című alkotásával, amely mély hatást gyakorolt rá. Ebből inspirálódott képsorozata a XX. század festészetének létjogosultságát kérdőjelezi meg.

Művészettörténeti reflexiói külön termet érdemelnek, meg is kapják. Itt találom meg többek között a családtagjairól festett portrékat is. Majd szépen átcsúszunk az absztrakt részlegbe. Richter azt vallja, hogy az absztrakt és egy figurális mű befogadása pontosan ugyanolyan módon történik, annyi a különbség, hogy az egyiknél viszonylag pontosan meg tudjuk nevezni, amit látunk, a másiknál viszont nem.

De a festő még absztraktban sem úgy alkotott, ahogy azt bármely más művésztől már megszokhattuk, hiszen képeiben nem absztrahál, viszont nem is egy idea megtestesülését ábrázolja.

A kiállítást Birkenau-sorozata zárja, amelyet sokévnyi vívódás után, 2014-ben fejezett be. A képek alapját az auschwitzi haláltábor mindennapjairól a Sonderkommandó egyik tagjának titokban készített képeit adták.

Gerhard Richter a képzőművészeti toplista egyik dobogósa, egyike azoknak a máig élő művészeknek, akiknek munkássága új technikákat, színeket és megközelítést vitt a művészetbe. A Valós látszat című tárlat november 14-ig látogatható.

(Borítókép:  Gerhard Richter Valós látszat című kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában 2021. augusztus 26-án. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)