Index Vakbarát Hírportál

Demeter Szilárd: Egy kis verekedés használ az irodalmi életnek

2021. november 12., péntek 12:29 | aznap frissítve

A színház még a filmet is elrontja, de ezt magánemberként éli meg. Azért balhézik, hogy jobb legyen a magyar irodalom, vállalja, hogy ő rossz zsaru, és 20 százalék-tanácsot állít össze politikától függetlenül. Exkluzív interjúnk Demeter Szilárd miniszterelnöki megbízottal, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával.

Mennyire volt megvágva a telexes interjú?

Másfél órából csináltak hat percet.

Volt olyan, ami a beszélgetés során egész más kontextusban hangzott el, mint a vágott változatban?

Rendesen túl van vágva. Csak egy példát mondok: amikor a Tankcsapdáról beszéltem, illetve a Nágiékról, akkor eredetileg azt kérdezték tőlem, hogy értettem, hogy egy igazán jó zenekar nem másol, hanem saját karakterrel dolgozik, adott esetben magyar karakterrel. Az egyik példám a Tankcsapda volt, ami úgy világszínvonalú rockzenekar, hogy közben magyar. Van egy karaktere, amiről azonnal ráismerünk. Ebben a kontextusban mondtam Lovasit is, aki szintén olyan saját világot teremtett, amit sajátunként ismerünk fel. Nágiékat példaként hoztam fel arra, hogyan lehet ízléssel popzenét csinálni. Ahogy három szólamban feldolgoznak egy Follow the Flow-slágert egyszerű zongorakísérettel, az számomra hozzáadott érték a kortárs popzenéhez.

Említette, hogy most is Spotify-t hallgat, holott épp megújul a Petőfi Rádió. Ez is erős kritika.

A Petőfi Rádió megújítása Béli Ádám felelősségi köre. Erről szólt egyébként az interjú jelentős része, ami tudomásom szerint később meg is fog jelenni. Vagy legalábbis egy része. Elmagyaráztam a Telexnek, hogy én nem szerkesztem a Petőfi Rádiót.

Nem is hallgatja?

Most már muszáj, de alapvetően nem vagyok rádióhallgató.

Abban a kevés időmben, amit zenehallgatásra tudok szánni, szeretem magam összeválogatni, hogy mit hallgatok.

A kortárs irodalom nyolcvan százalékának kirostálására vonatkozó kijelentése jobb- és baloldali szerzőket is megsértett.

Nem én fogom eldönteni, hogy ki tartozik a nyolcvan százalékhoz, hanem az olvasók ötven év múlva. Ezért hoztam fel példaként a Nyugatot. Ma a legjobb esetben is az egykori nyugatos szerzők legföljebb a húsz százalékát olvassuk.

Ez nem feltétlenül a szerzőket minősíti, inkább minket.

Nem, ez kultúrszociológiai tény. Az idő a megszülető művekből kirostál nagyjából nyolcvan-kilencven százalékot. Mert nem minden érték, amit annak nevezünk. Ez se mai probléma. Molnár Ferencnek van erről egy zseniális tárcája, talán 1913-ban írta. Ez egy olyan tény, amivel minden igazi alkotó számot vet, és abban a reményben dolgoznak, hogy ők beleesnek a húsz százalékba.

Az utókornak joga van ehhez, de ha egy kultúrpolitikus, aki igen jelentős befolyással és pénzzel rendelkezik jelent ki ilyesmit, az egészen más kérdéseket vet fel.

Ezért ismételgetem töretlen türelemmel, hogy én nem is döntök ezekben a kérdésekben. Ezt se vágta be a Telex. Ezt a lehetetlen küldetést rábízom a szakmára, döntsék el ők, hogy mi az értékes, és mi nem. Három éve egyebet sem csinálok, mint igyekszem megteremteni azokat a feltételeket, melyek között egyre jobb körülmények között dolgozhatnak a kortárs írók.

Amennyiben ez így van, milyen okból keres és talál folyamatosan olyan kommunikációs helyzeteket, amikből azonnal balhé lesz. Ez miért és kinek jó?

Mert az igazság felszabadít.

Az igazság lehet, de a balhé mit csinál?

Negyvenöt Térey-ösztöndíjasunk van, letelt a két év, most fogunk dönteni arról, ki lesz az az öt, akitől elköszönünk. A Digitális Irodalmi Akadémia most választ négy új tagot. Soha nem volt ennyi élő tagja a DIA-nak. Rettenetesen sok pénzt költünk a kortárs irodalmi életre. Csak a PIM-ből évente ötszáz millió forintot fizetek ki kortárs irodalmi szerzőknek, alkotóknak.

De miért kell verekedni?

Sikerült összerakni egy olyan rendszert, ami végre lehetőségekhez juttatja őket külföldön is. Olyan minőségi magyar irodalmat szeretnék, ami egyrészt olvasóbarát, hiszen az adófizetők pénzét költjük rájuk, másrészt külföldön is eladható.

A kollégáim most épp Bécsben vannak, a hétvégén Pozsonyban lesznek a könyvvásáron. Nemrég jöttek haza Frankfurtból, tehát folyamatosan jelen vagyunk a nemzetközi könyves fórumokon. 

Ma Bécsben bemutatják azt az angol nyelvű irodalmi magazint, ami a közép-európai irodalmat hivatott népszerűsíteni angolszász nyelvterületen. Hívogatom a nagy kiadókat, folyamatosan egyeztetek velük arról, hogy mondjanak olyan magyar szerzőket, akiket be tudnánk juttatni a világ élvonalába. Nagyon egymás között többnyire azt mondják: Nincs ilyen szerzőnk.

Második-harmadik vonalbéli szerzőt talán tudnánk javasolni, de olyanunk nincs, aki az első ligában is esélyes.

Ezt én egyszerűen nem tudom elhinni. Megpróbálom felrázni őket, teljesítménykényszer alá helyezni a szcénát. Megértetni, hogy nem alanyi jogon jár a támogatás, tegyenek már le valamit az asztalra ezért a sok pénzért. Meg egyáltalán, hogy száz év múlva is legyen magyar irodalom. Ezért muszáj beleállnom, kimondanom ilyen egyenesen a dolgokat. Ráadásul mióta kimondtam; rengetegen felhívtak, üzentek, hogy végre valaki. Sokkterápia. Senki más nem mondja ki rajtam kívül, ezért kell nekem.

Mert nem ahhoz kell bátorság, hogy a másik szekértáborba tartozót kritizáljam - az az igazi, amikor a sajátjaimat is tudom. Szeretnék eljutni odáig, hogy egy kortárs irodalmi mű szempontjából érdektelenné váljanak a szekértáborok.

Ha valaki elkiáltja magát egy zsúfolt kocsmában, hogy ti mind tróger semmirekellők vagytok, akkor jó eséllyel nem azt éri el, hogy jelenlévők még éjfél előtt életmódot váltanak. Ellenben egy jókora tömegverekedésre bizton számíthat. Már, ha nincs egyedül, mert akkor csak megverik.

Mindenki ezzel a verekedéssel jön... Az elmúlt tíz évben összesen nem írt annyit a kortárs irodalomról a magyar sajtó, mint az elmúlt egy hétben, amióta ezeket kijelentettem. Segít nekem az ellenzéki média, és még fizetnem sem kell érte. Egy kis „verekedés” használ az irodalmi életnek. Fókuszba helyezi, hogy van magyar kortárs irodalom, irodalmi élet.

Folyamatosan monitorozzuk az olvasói szokásokat, és egyértelmű, hogy egyre kevesebb az olvasó. Tehát, amikor ennyit beszélünk az irodalomról, amikor hirtelen roppant fontos művészeti ágnak tűnik, azzal felhívjuk a figyelmet arra, hogy létezik, ami csak jót tesz. Még az is verseket osztogat, aki nem olvas rendszeresen kortárs irodalmat. Most a rossz rendőr szerepét játszom, mindenki utál, de ez tudatos. Nézem a reakciókat, a válaszokat stb.

Keresem azokat az embereket, akiket egyfajta „20%-tanácsba” be lehet választani. Akikben van intellektuális bátorság, tudás, tapasztalat, bölcsesség, hogy szekértábortól, pártpolitikai hovatartozástól függetlenül kiszúrják azokat a műveket, amelyek – talán – beletartozhatnak az időtálló húsz százalékba.

Az infrastruktúra nagyjából kész, amit kell, azt még megcsinálom, megcsináljuk a következő években, most már versenyképes „termékek” kellenek. Ehhez meg bátor döntnökök.

Beszéltem olyan színházi emberrel, aki mindezek ellenére úgy véli, hogy nem magát alkalmazná marketingesnek. Mi volt az a trauma, ami távol tartja a nézőtértől?

Ez magánügy. Nem a színházról szól, hanem rólam.

Tehát nem a színművészetről, mint művészeti ágról szól, hanem személyes probléma?

Igen, a teljes Telex interjúban ez is elhangzik. Nem tudom, milyen a kortárs magyar színház, mert nem járok előadásokra. Ha nagyon muszáj, premierekre elmegyek, de az is szenvedés nekem. Azért beszéltem erről, mert miért ne mondhatnánk ilyet is. A színház egy művészeti ág a sok közül. Ugyanolyan jogú és értékű. Mások operettre nem járnak, vagy a jazz zenét nem szeretik, sokan nem bírják a kortárs képzőművészetet. Ne legyünk sznobok, ne engedjünk az ízlésterrornak. Attól még nem rossz ember valaki, ha nem jár színházban. Persze, aki meg onnan épül, az járjon, sőt. A művészet szabadsága nem csak az alkotó, hanem a befogadó szabadságát is jelenti.

A magyar filmről sincs jó véleménye.

Javasolnék az olvasóknak egy gyors tesztet. Hunyják be a szemüket, és kérjék meg egy barátjukat, társukat, hogy random módon indítson el szinkronos külföldi és magyar filmrészleteket. Hallás után meg tudják mondani, hogy melyik a magyar, és melyik a külföldi magyarra szinkronizálva. Engem borzasztóan zavar, hogy hallom a különbséget.

Mit hall?

Ahogy a színészek játszanak. Valamiért nem tudják levetkőzni azt, hogy színházi színészként beszéljenek a filmben. Az az érzése az embernek, hogy nem filmként működnek a magyar filmek, hanem filmre vitt színházi alakításokat látunk.

Amikor ugyanezek a színészek szinkronizálnak, akkor meg sikerül?

A jó szinkronban igen. Ki kell próbálni, tízből tízszer el lehet találni. De ez csak az én személyes ízlésítéletem. És miért ne mondhatnánk ki ilyeneket? Legföljebb tévedünk, és cáfolatként garmadával tudnak mutatni olyan alkotásokat, amelyekben ez nem így van. Ettől én boldog lennék, mert szeretem a magyar kultúrát, és minden, ami jobbá teszi, az számomra öröm.

(Borítókép: Demeter Szilárd. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)

Rovatok