Beke Albertről azt állítani, hogy megosztó személyiség, akkora understatement, mintha Maradonáról azt mondanánk, hogy ügyes kis focista volt. A 88. évét taposó irodalomtörténész úgyszólván egész felnőtt életét azzal töltötte, hogy nekiment a magyar irodalom bálványainak, függetlenül attól, hogy a Rákosi-, a Kádár- vagy a rendszerváltozás utáni, jobbára polgári-nemzeti kurzus mítoszait kellett lerombolni, vagy legalábbis megkísérelni a mítoszok lerombolását. Az egykori debreceni diákot az sem tántorította el, hogy az egyetemi katedra helyett évtizedeken át csak a dolgozók általános iskolájában jutott neki tanári szerep, s már csak jóval túl a nyugdíjkorhatáron oktathatta pár évig a Károli Gáspár Református Egyetem docenseként hallgatóit irodalomtörténetre.

Beke tanár úr jó kéttucatnyi könyvet publikált – persze már csak idős korában, a kádári létező szocializmus bukása után, hiszen az aczéli kultúrpolitika a nyilvánosságon kívülre rekesztette, sőt egy időre el is hallgattatta őt és a hozzá hasonlóan megtörhetetlen gerincű intellektuális ellenállókat.

Már a napokban a boltokba kerülő, A behódolt velszi bárdok kora című, borítékolhatóan botránykönyvnek minősülő tanulmánya előtt is többször kivívta a hivatalos kritika minimum rosszallását, de a haragját is. Legutóbb két éve megjelent tényfeltáró munkájával, az Illyés Gyula, a kommunista – Népfi vagy kegyenc? című 660 oldalas könyvével.

„Ennek az Illyés-könyvemnek a megjelenésére tíz hosszú évet kellett várnom – tűnődik Beke szentimrevárosi lakásának könyvekkel telezsúfolt nappalijában, miközben rágyújt egy szivarra, és felém fújja a maró füstöt. – Először is azért, mert jó pár kiadó nem merte vállalni. Másodszor pedig anyagi támogatás kellett ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjon jelenni, belevágjon a kiadó.”

A behódolt velszi bárdok című, a napokban – pontosabban január 24-én – a boltokba kerülő könyve apropóján beszélgetek Beke Alberttel. Ha már szóba kerül a könyv, hamar kiderül, ennek sem ment zökkenőmentesen a publikálása, a L'Harmattan Kiadó ebben az esetben sem tudta vállalni az összes költséget.

Hát így megy ez 2022-ben Magyarországon, ahol a terjesztők zsebre vágják a könyv árának hatvan százalékát.

No de miért is lesz megjósolhatóan botránykönyv A behódolt velszi bárdok kora? A számos ok közül talán a legfontosabb, hogy Beke szerint az 1945 és 1990 között publikáló írók és költők közül mindössze négyen feleltek meg az ő szigorú erkölcsi mércéjének, négyen nem verték le az elképesztően magasra tett lécet, négyen nem számítottak kollaboránsnak.

„Ez így van. A többiek valamennyien beadták a derekukat, ki szemérmetlenül, arcátlanul, ki kevésbé feltűnően. Ez a négy megtörhetetlen gerincű író Hamvas Béla, Fekete István, Tersánszky Józsi Jenő és Tamkó Sirató Károly volt – mondja ki Beke a megfellebbezhetetlen ítéletet, miközben biztatására már át is tértünk a kölcsönös tegezésre. – Tersánszky annyira karakán maradt, hogy 1950 és 1954 között egyetlen sorát sem publikálták. Pedig a rendszer megpróbálta bedarálni őt, de sikertelenül. Amikor 1952-ben Rákosi hatvanéves lett, Vas István kiadványt szerkesztett a diktátor születésnapjára Magyar írók Rákosi Mátyásról címmel. Vas Tersánszkyt is felkérte, hogy írjon a kötetbe, és a felkérést természetesen nem lehetett visszautasítani. Tersánszky azonban ahelyett, hogy a többi szerzőhöz – Zelk Zoltántól Illyés Gyuláig, Örkény Istvántól Déry Tiborig és Darvas Józsefig, Aczél Tamásig – hasonlóan hódoló, hízelgő, talpnyaló ömlengéssel magasztalta volna a Vezért, egy olyan pajzán, már-már obszcén történetet írt meg, amelytől Vas dührohamot kapott, és amelyet természetesen nem tuszkolhatott be az ünnepi kiadványba. Így húzta ki magát Tersánszky a csakis rá jellemző szellemes módon a kínos kötelesség alól.”

Ami Hamvast illeti, az ő gerincességére jellemző, hogy inkább teljesen kirekesztette magát a hivatalos irodalomból, tudatosan az asztalfióknak írt és éjjeliőrként tengődött, de nem árulta el ’56 forradalmát. Beke a könyvében idézi Hamvas sorait: „Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki sem mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. (…) Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. (…) Persze, élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani. (…) Hol van ma az a név, a börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?”

Beke állítja, Hamvas kegyetlen ítéletet mondott a behódolókról, de minden erkölcsi alapja megvolt hozzá, mert ő maga 1951-től 1964-ig inkább fizikai, illetve éjjeliőri munkát vállalt, semhogy behódoljon Lukács György esztétikájának. Annak a Lukácsnak, aki efféle sületlenségekkel traktálta hódolóit:

Még a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus.

Hamvas kimondta a lényeget:

Hiszen senki sem kötelezett egyetlen írót sem arra, hogy írjon. Azért még senkit sem akasztottak fel, mert nem írt. Erre azonban – a nem írásra – sem Illyés, sem Németh László nem merészkedett. Valóban olyan volt a helyzet, hogy nem írni többet jelentett, mint írni. Csak akkor elmaradt volna a Kossuth-díj meg a József Attila-díj, a zsíros állás, a kedvezmények, a jutalmak, a tihanyi villa, az édes élet.

Hamvas végkövetkeztetése lesújtó:

A behódolás nem bűncselekmény, hanem botrány. Aki alkalmazkodik, nem gonosztevő, hanem aljas. (…) Aki behódol, az alkalmazkodásban lényét feladja, és végül elveszti. Aki nem hódol be, lényét megtartja, de nem tud vele mit kezdeni, mert egyedül áll.

Beke Albert a kanti kategorikus imperatívusz szellemében ítéli meg a ’45 utáni magyar irodalmat és az írókat. Vagyis: az erkölcsileg jó cselekedet olyan cselekedet, amellyel nem támasztunk igényt előjogokra, fölmentésre a közönséges erkölcsi szabályok alól. Bekénél nincs pardon: az illető vagy behódolt, vagy nem. Kicsit nem lehet behódolni, nincs különbség kis és nagy behódolás között.

Bekénél van egy konkrét vízválasztó a behódolás és az egyenes gerinc között: ez pedig az az 1957 szeptemberében az ENSZ-nek írt levél, amelyet nem kevesebb mint 251 magyar író és költő szignált. És ebben a levélben ilyen mondatok voltak:

Mélyen átérezve azt a felelősséget, amelyet hivatásunk, a nemzeti közvélemény formálásában betöltött szerepünk ránk ró (…) felemeljük szavunkat az ellen, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése a magyarországi események ügyét a napirendjére tűzze. (…) a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat, itt csak elenyésző kisebbség kívánja vissza a régi rendet. (…) Illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozásnak sem volt csekély része benne, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott, és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett. (…) a forradalmi munkás-paraszt kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása a (…) véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől.

„Mármost a levelet nemcsak ismeretlen tucatfirkászok, kommunista talpnyalók írták alá, hanem a magyar írótársadalom bálványai, olyan óriások, akiknek az integritásához nem fért, helyesebben nem férhetett volna kétség. A szigorú irodalmár szerint azon, hogy Boldizsár Iván, Darvas József, Fehér Klára, Nemes László, Illés Endre, Illés Béla, Király István, Váci Mihály vagy Várnai Zseni aláírta, nincs mit csodálkoznunk, ők valamennyien hithű kommunisták voltak. – folytatja a szigorú ítész – Aláírták a nevüket a tehetséges írók is, akiket sokáig bálványoztunk, sőt még ma is bálványozunk.

A listát teljes egészében 2007-ben publikáló Bognár József szerint „első olvasásra a lista lehangoló és letaglózó. Úgy tűnik, hogy szinte rajta van az egész akkori magyar irodalom, főleg aki számított.”

Beke hangsúlyozza, hogy az időközben eltelt bő hat évtized alatt csupán egyvalaki tagadta a lista létezését, illetve azt állította, hogy az ő neve nem szerepelt az aláírók között.

Aki ezt a listát nem létezőnek mondta. Illyés Gyula viszont azzal mentegette magát, hogy azt hitte: ezzel az aláírással talán segítenek a börtönben ülő Déry Tibornak, Eörsi Istvánnak, Göncz Árpádnak és társainak.

A szerző súlyosbító körülménynek tartja, hogy jóval többen írták alá a levelet annál, mint ahány nevet a Népszabadság és az Élet és Irodalom 1957. szeptember 13-án közölt. Ugyanis több író jelentkezett azzal, hogy nem értesültek idejében a megindult akcióról, így nem állt módjukban aláírni a tiltakozást, amellyel teljesen azonosítják magukat. Az Irodalmi Tanácsnál a következő írók jelentették be szóban és írásban a tiltakozáshoz való utólagos csatlakozásukat: Berda József (!), Dékány András, Galgóczi Erzsébet, Garai Gábor, Gergely Mihály, Gyenes Róza, Hárs László, István Marian, Keleti Arthúr, Móricz Virág, Sánta Ferenc, Sebes Árpád, Szász Imre, Sziráky Judit, Szentiványi Jenő, Tibor István, Teknős Péter, Tatay Sándor, Török Tamás, Vasvári István.

Beke Albert szerencsére egy legalább olyan hosszú listát is felsorol, amelyen azoknak a neve állna, akik nem írták alá a levelet. A teljesség igénye nélkül: Áprily Lajos, Benedek Marcell, Dutka Ákos, Hamvas Béla, Hatvany Lajos, Görgey Gábor, Gyergyai Albert, Jékely Zoltán, Keresztury Dezső, Kormos István, Kuczka Péter, Lator László, Mándy Iván, Mészöly Dezső, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Örsi Ferenc, Rab Zsuzsa, Szentkuthy Miklós, Szabó Magda, Szobotka Tibor, Tamkó Sirató Károly, Tersánszky Józsi Jenő, Várkonyi Nándor.

Visszatérve az első listához, úgy véli, hogy utólag nézve nem is az a legnagyobb baj, hogy ’57-ben a kortárs magyar irodalom minimum fele aláírta, hanem az, hogy azóta sem tudott és nem is akart szembenézni egyikük sem az akkori helyzettel, hanem mindegyikük lapított, egy pedig (Csoóri) vádaskodott. De egy se bírta mondani, Aranyt parafrazeálva, hogy féltem vagy karriervágyból, esetleg meggyőződésből – ez a legkevésbé elítélendő – írtam alá, és ma már szégyellem.

„Mindenesetre tény, hogy nem volt kötelező aláírni – állítja Beke Albert. – Legfeljebb vállalni kellett volna a kitaszítottságot vagy a mellőzést, ahogy például Hamvas vállalta. Mert nézzük például 1956 után Csoórit, aki nagyon szépen belesimult a Kádár-rendszerbe. 1967-ben megjelent tőle a Kubai napló, lelkesen hitet tett Castro és Che Guevara kommunizmusa mellett.

Azt a Lukács Györgyöt, aki egyéb bűnei mellett levetette a Nemzeti Színház műsoráról Az ember tragédiáját azzal, hogy az reakciós és haladásellenes.”

Illyés nagyon a bögyében van Bekének.

„Mindenki lobogtatja Illyés elhíresült versét, az Egy mondat a zsarnokságról címűt. Csakhogy azt Illyés nem 1956-ban írta, hanem 1950-ben, és nem a Rákosi-rendszer zsarnokságáról szól, hanem a zsarnokságról általában – mondja felhevülten, kipirult arccal. – Leírja azt a borzalmas sort, hogy mindenki szem a láncban. Hát ez nem igaz! Nem volt mindenki szem a láncban, én sem voltam az, és az általam említett egyenes gerincű írók sem voltak azok, és azok a forradalmárok sem, akik az életüket áldozták a szabadságért a pesti utcán. Ennél kártékonyabb sort nem is írhatott le, mert ez maga a kollektív bűnösség, a felelősség összemosása, elkenése, az igazi bűnösök felmentése.”

De egy másik ikon, Kodály Zoltán is megkapja a magáét – igaz, ő zeneszerző volt, nem író, de kollaboránsnak kollaboráns. 

„Még az sem igaz, hogy a világszerte oktatott Kodály-módszer Kodály Zoltán módszere lett volna, mert valójában Ádám Jenő műve, Kodály csupán amolyan társszerző volt, csak később az ő neve alatt híresült el, és Ádám Jenőt már nem érdekelte, ráhagyta..." – állítja Beke tanár úr. 

Az emberben felmerül a kérdés, vajon honnan, miből táplálkozik Beke Albert féktelen, kérlelhetetlen antikommunizmusa. Az egyik mozgatórugó minden kétséget kizáróan családi eredetű.

„Az én Sándor bátyámat 1948-ban meggyilkolták az Andrássy út 60-ban – mondja Beke. – Édesanyám negyven éven keresztül járt ki a nádudvari temetőbe, merthogy a családunk odavalósi, és kiderült, hogy negyven éven keresztül egy üres sírra vitte nap mint nap a virágot. Mert néhány évvel anyám halála előtt exhumálták Sándort, de a sírban nem volt senki. Kiderült, egy szemtanú elmondta anyámnak, hogy két nappal a temetés után ismeretlenek egy éjszaka feldúlták a sírt. Nyilvánvalóan elvitték Sándor bátyám testét, nehogy egy esetleges exhumálás kiderítse, hogy összeverték, megfojtották.”

Bekének sajátos véleménye van Csurka Istvánról, akit rafinált, nagy tehetségnek tart. Olyan írónak, akit a hatalom sem lenyelni, sem kiköpni nem tudott.

„Kádárék kétszer is József Attila-díjat adtak neki, 1969-ben és 1980-ban, Kossuth-díjat azonban egyszer sem, holott az egész Kádár-korszakban talán ő volt az egyetlen olyan író, aki igazán megérdemelte volna – magyarázza az irodalomtörténész. – Történt, hogy Aczél György 1971-ben elcipelte Kádárt a Döglött aknák egyik előadására, Major és Kállai játszotta a szenilis komcsit, illetve a vén reakcióst. A párt első titkára könnyesre röhögte magát az előadáson, mert csak azt vette észre a darabból, ami az ő szája ízének megfelelt. Azt már fel sem fogta, hogy ha nem egy elfogult kommunista nézi a vígjátékot, hanem egy öreg reakciós, akkor az ugyanúgy halálra nevette volna magát, mert Csurka az ő szempontjából is nagyon jókat mondott. És ez volt Csurka »élettechnikája«, ahogy ezt ő maga nevezte. Tehát úgy kellett írnia, hogy az a cenzúrán is átmenjen és az olvasók is imádják! Ez keveseknek sikerült, ehhez tehetség kellett, hát Csurkának ebből volt bőven.”

Ennek az interjúnak a keretei szűkösek ahhoz, hogy felidézzük az összes, Beke által megbírált, amúgy népszerű írót: Moldovát, Nádas Pétert, Esterházy Pétert és a többieket. Moldova íráskészségét elismeri, de Kádár udvari bolondjának tartja, ugyanúgy, ahogy a színházi világban Hofit. Nádast és Esterházyt pedig semmire sem becsüli.

Nem állom meg, hogy beszélgetésünk végén ne kérdezzem meg, mégis kit tart az 1945 utáni idők, másképpen a Rákosi- és a Kádár-korszak legnagyobb magyar írójának.

Eltöpreng.

„Egyet mondani nehéz, ezért inkább mondok hármat. Veres Péter mindenképpen, Szabó Lőrinc vitán felül, és Tersánszky Józsi Jenő. Azt hiszem, ők hárman kimagaslanak a mezőnyből.”

Ha mindaz, ami eddig elhangzott az interjúban, nem lenne elég, hát tessék, itt egy újabb gumicsont, amin elrágódhat az olvasó...

(Borítókép: Beke Albert. Fotó: Karip Tímea / Index)