Január 27. a holokauszt nemzetközi emléknapja. Ez a nap a második legnagyobb világháborús megsemmisítő tábor, Auschwitz–Birkenau felszabadításának napja. Az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával nyilvánította a napot a holokauszt emléknapjává, amelynek célja kettős: egyrészt emlékezni kíván a náci rezsim értelmetlenül és tragikus módon elpusztult áldozataira szerte a világban, másrészt a holokauszt oktatását, a megtörtént borzalmas események megismertetését tűzte ki célul, ezzel is segítve az emlékezést.
„Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.” (Pilinszky János)
Esterházy Péter írta A szabadság nehéz mámora című esszégyűjteményben, hogy azért félelmetes a XXI. század, mert ekkor fog meghalni az utolsó holokauszttúlélő, és akkor már nem lesz, aki emlékezzen, itt marad a tátongás, a néma csend, az űr, és a távozókkal együtt elmegy a szomorú tudás.
A történelmi trauma feldolgozása korántsem ért véget, kérdés, valaha pontot lehet-e tenni a végére, hiszen mindkét oldalnak bőven van feldolgoznivalója: az elkövetőknek az, hogyan voltak erre képesek, egyáltalán az ember hogyan képes erre, az áldozatoknak pedig arra a kérdésre kell választ adniuk a fentin túl, hogyan hagyhatták, hogy mindez megtörténjen, miért nem tettek valamit, miért nem szegtek törvényt, miért nem lázadtak, miért mentek szó nélkül a halálba. Cinkosoknak, semmit nem tevőknek, félrenézőknek, vagyis szinte az egész társadalomnak pedig a szembenézés, az „én csak egy fogaskerék voltam a gépezetben” érv elhárítása, a felismerés, hogy minden egyes apró fogaskerék rengeteget jelentett abban a bizonyos gépezetben. Egy társadalom, így annak borzalmai, traumái és bűnei is a fogaskerekekből állnak össze.
Ahogyan Heller Ágnes mondta,
a holokauszt nem németekről és nem magyarokról szól, hanem arról, hogy mindannyian képesek vagyunk rá. Mert ha ez megtörtént, annyit jelent, hogy mindannyian képesek vagyunk rá. Ez univerzális emberi probléma.
Ahogyan pedig Kertész Imre – aki holokauszttörténetével, a Sorstalansággal lett 2002-ben Nobel-díjas író – hangsúlyozta, a holokauszttal magával egy ellentmondást is fel kell dolgoznia mindenkinek.
Van itt egy kimondhatatlanul súlyos ellentmondás: a holokausztról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést. Viszont a holokauszt elgondolása önmagában véve olyan roppant vállalkozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyire meghaladja a vele küszködők teherbíró képességét. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz.
Majd később:
Az, amit így elképzelünk, már nem pusztán a holokauszt, hanem a holokausztnak a világtudatban tükröződő etikai következménye, az a fekete gyászünnep, amelynek sötét ragyogása – így tűnik – immár kiolthatatlanul izzik abban az egyetemes civilizációban, amit a magunkénak tudunk, amelyhez tartozunk. Következő kérdésünk tehát az, hogy az esztétikai szellem, az irodalom maga mennyire alkotott releváns elképzelést a holokausztról.
Ez már igazából irodalmi, esztétikai, művészetfilozófiai kérdés, ami azonban nem elválasztható a történelmi valóságtól.
Hogy sem a morális, sem az esztétikai feldolgozás nem ért véget, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a közelmúltban is folyamatosan születnek a filmes és irodalmi feldolgozások, megrázó művek, kerülnek elő tűpontos emlékezések. Egyik kiemelkedő ezek közül Mundruczó Kornél legutóbbi, német–magyar koprodukcióban készült alkotása, az Evolúció, amely már a második, illetve harmadik generációs holokauszttúlélők traumáját, beilleszkedési nehézségeit és életproblémáját próbálja a nézőhöz közel hozni, a következményeket, illetve azt az állapotot kísérelve megragadni, amikor azt éli meg az ember, hogy nem tud a sorsától szabadulni. Ha eltávolodik tőle, azért, ha benne él, azért, ha pedig már harmadik generációs unokaként eredeti hazájához képest máshol él, akkor is van a sorsában valami traumatikusan kifürkészhetetlen, valami megmagyarázhatatlan, ami aztán egyszer csak robban.
Vagy például az irodalomban Szabó Stein Imre 2020-as regénye, a címében a soára is utaló Soha, amely személyes történeten, egy zsidó származású magas rangú Horthy-katonatiszt, Stein Albert sorsán keresztül mutatja meg azt a szörnyű felismerést, hogy a magyar vezérkar egy idő után pontosan tudta, hogy nem munka-, hanem haláltáborokba viszik a magyarországi és környező országbéli zsidókat. A táborból kiszököttek ugyanis részletesen leírták az ott történteket, és eljuttatták az említett Stein Albert segítségével is a megfelelő döntéshozói helyekre − egyháziakra is −, mégsem történt semmi. Ezzel a tudattal szembesülni teljesen kívülállóként, jóval később születettként is traumatikus felismerés.
Esterházy Péter írja Az örömről című írásában:
Azt is tudjuk – tudjuk, ha akarjuk –, hogy mi, akik azt a nyelvet beszéljük, amelyen a Sorstalanság íródott, nem végeztük el azt a szellemi, morális munkát, szembenézést, amelyet a Sorstalanság tárgya minden emberre, minden emberi közösségre rárótt. Evvel mi még tartozunk, nem a világnak, nem az Európa Klubnak, hanem magunknak.
Szintén nagy adóssággal. Gellért Ádám történész, holokausztkutató, a fiatal, progresszív szemléletű történészekből álló Clio Intézet társügyvezetője fájlalja, hogy Magyarországon még mindig nem született meg a holokauszt átfogó történetét feldolgozó mű. Ez a hiány nemcsak nemzetközi tudományos összehasonlításban kirívó, de nemzeti önismereti és emlékezetpolitikai szempontból is problematikus.
Magyarországon nincs szervezett, intézményes holokausztkutatás,
vagyis egy olyan világos és nyilvános stratégia mentén működő intézmény, amelyik átfogó jelleggel gyűjti, kutatja és hozza nyilvánosságra az iratokat, valamint koordinálja és fogja össze a kutatásokat. Hazánkban a rendszerváltás óta eltelt harminc évben nem készültek el a témában alapvető, összefoglaló, monografikus munkák.
A másik probléma, hogy a magyar holokausztkutatás nemzetközi beágyazottsága is rendkívül gyenge. Ez nemcsak azt jelenti, hogy nem sok magyar kutató munkája jelenik meg angolul/németül/franciául, hanem azt is, hogy a magyar történészek nem igazán foglalkoznak a Kárpát-medencei események nem magyar vonatkozású feldolgozásával. Az összehasonlító és értelmező munkák hiánya nehezíti, hogy össze lehessen mérni nemzetközi szinten a történeti feldolgozottságot. A román, szlovák, szerb vagy ukrán nyelven íródott munkák legtöbbször ismeretlenek az itthoni kutatók számára.
Németország viszont mint a múltfeldolgozás mintaképe sok sebből vérzik. A náci közigazgatási alkalmazottak, ügyészek, bírák, rendőrök tömegei maradtak a háború után a nyugatnémet rendszer részei. Az ötvenes évek legvégéig kellett várni, hogy elkezdődjenek a nyugatnémet büntetőjogi felelősségre vonások, s akkor is egy különleges ügyészi szerv és egy lankadhatatlan kitartású ügyész, Fritz Bauer kellett ahhoz, hogy elinduljanak a nyomozások.
A hatvanas évek elején az izraeli Eichmann-per és a német Auschwitz-perek katalizálták a német felelősségre vonási eljárásokat,
s ezek nyomán indultak el az alaposabb német történészi kutatások is. Ami viszont igaz, mondja Gellért Ádám, hogy ott egy több évtizedes folyamat indult el már a háború után, s nem csak történészi körökben. Ez nálunk a kommunista hatalomátvétel miatt elmaradt, megakadt, és ez a zárvány csak 1989 után tudott, már amennyire, kinyílni. A tabusítás, az „erről inkább ne beszéljünk”, de legfőképp az utána következő traumák (málenkij robot, kuláktalanítás, internálások, 1956, megtorlás) felülírták, teljesen háttérbe szorították 1944-et és az azt megelőző korszakot. A tömeges társadalmi részvétel – ami a zsidók vagyonának elprédálását jelentette –, az akkori kormányzat bűnrészessé tette az egész magyar társadalmat.
A kutató szerint még mindig sok kiaknázatlan terület van, elsősorban a környező országok levéltáraiban. A szerb, szlovák, ukrán és román levéltárak őrzik ugyanis a terület 1938–1944 közötti időszakának magyar nyelvű anyagait; így ha valaki Szabadka, Komárom, Beregszász vagy Kolozsvár történetét szeretné kutatni, annak sokat kell utaznia. Néhány kutató (Kosztyó Gyula, Margittai Linda, Dévavári Zoltán) szisztematikusan dolgozza fel ezeket az iratokat. De nemcsak az 1944-es vidéki deportálások eseménytörténetének feldolgozása, hanem annak társadalomtörténeti vonatkozásai is fontosak lennének. Vagyis hogy mi volt a több százezer magyar állampolgár kifosztásának útja, miként érkeztek tízezrével a kérelmek a bútorokra, ingatlanokra, biciklikre, írógépekre. Klacsmann Borbála Pest megye példáján jár mindennek utána. (A Facebookon van egy Holokauszttörténetek oldal, itt tanulságos történeteket lehet olvasni.)
A történész határozott álláspontja, hogy a gettósítás, kifosztás és deportálás folyamatát nem lehet és nem is szabad a háborús helyzettől elvonatkoztatva vizsgálni: bombázások, éhezés, aztán szovjet megszállás, rekvirálások és málenkij robot – a gázkamrák és a tömeggyilkosság hivatalos hírét ezek az események mind tompították. Sőt 1945-ben a visszatérő túlélő zsidók azzal szembesültek, hogy lakásukat elfoglalták, ingóságaikat elkótyavetyélték. Az antiszemitizmus, „a többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek” hozzáállás csak erősödött.
A volt munkaszolgálatos, zsidó származású népügyészek és népbírák részvétele a népbírósági eljárásokban sokak szemében a „zsidó bosszút” jelentette.
Ez a téma még ma is tabunak számít.
A fenti események a feldolgozást egyirányúvá tették. A zsidó visszaemlékezők írtak ugyan memoárokat, Lévai Jenő újságíró tollából megszülettek az első történészi feldolgozások, de a téma legalább az Eichmann-perig tabusítva lett, s utána is csak a hatalom szája íze szerint értelmezték. Ha nincs a magyar származású amerikai holokausztkutató, történész Randolph L. Braham és számos, holokausztról írott műve (a legismertebb munkája a témában alapműnek számító A népirtás politikája: a holokauszt Magyarországon), akkor egészen 1989-ig csak nagyon keveset tudtunk volna a magyar holokausztról.
(Borítókép: Egy ortodox zsidó az áldozatok fényképeit nézegeti a Jad Vasem Holokauszt-emlékmúzeumban 2005. május 4-én Jeruzsálemben. Fotó: David Silverman / Getty Images)