Szabó Réka összehívta a régi bandát, és Peer Krisztián azt gondolta, öreg profi módjára előveszi majd valamelyik korábbi szövegét, vallja be töredelmesen, de aztán nem így tett. A Tünet Együttes legújabb produkciója, a Nothing Personal a társulat korábbi előadásaihoz hasonlóan feszegeti a műfaji határokat.
Négy mesebeli alak lép elénk: a csellós, aki úgy csapkodja a vonóját a lábszárán, mint egy őrmester (máskor a vonó karddá válik, amellyel vívni kell), egy szögletesen mozgó, nagy csattogásokkal lépdelő páncélos lovag, egy elvarázsolt királykisasszony, aki Hamupipőke éppúgy lehet, mint bármelyik másik, saját útját, hangját kereső mesehős, illetve egy torzonborz alak kockás ingben, sárga zokniban és kertésznadrágban, mint aki egy mai meséből lépett elő. Azt, hogy mesékről (is) szó lehet, nemcsak az előadás leírásából tudjuk – amely szerint az alkotók a próbafolyamat során Boldizsár Ildikó mesekutató és az általa kifejlesztett terápiás módszer segítségével járták körbe elakadástörténeteiket, hogy megalkothassák saját meséjüket és mesehőseiket –, hanem abból is, hogy a szereplők az est folyamán egy hosszú mesét olvasnak föl.
Az előadás a szereplők által képviselt műfaji sokszínűséget követve különböző megnyilvánulási formákban görög tovább: a Szabó Réka által megformált nő egyszerű, fehér ruhában hol az elasztikus tánctér felett, hol alatta mozog-táncol, néha egyedül, néha pedig Szász Dániellel, aki a mozgásszínházi részekben a férfiminőséget jeleníti meg. Mindezt Márkos Albert kíséri csellón, a zene nyugalma vagy zaklatottsága követi a szereplők lelkiállapot-változásait, ahogy a kézzel irányított reflektor is, amely időnként erős fénybe von, máskor homályban hagy részleteket.
Mindeközben, a táncos-mozgásos jelenetek között Peer Krisztián költő, forgatókönyvíró, dramaturg saját szövegeit adja elő hol nyuszijelmezben, hol köntösben, hol egy szál alsónadrágban, és mindezt annyira szórakoztatóan és önironikusan, hogy nem lehet kibírni hangos nevetés nélkül. Ahogy szerencsétlen értelmiségiként próbál szót érteni a kőművesekkel, akik Főnöknek nevezik (ennél megalázóbb hangsúllyal azt sem lehetne mondani, hogy „szolga”), ahogy elmeséli a kisírt szemű pszichológust, akinek sikerült rendbe tennie az életét (mármint a költő tette rendbe a pszichológusét), vagy azt, ahogyan meggondolatlanul elígérkezik a Jurányi Házba egy előadásra, és ehhez vonatra kell ülnie és emberek közé mennie, pedig legszívesebben az ágyon döglene.
A táncos jelenetek és Peer Krisztián szövegei között pedig egy hosszú mese hangzik el egy lányról, aki árván nőtt fel, 12 kőműves bátyja keményen fogta, de ő nem akart hozzájuk hasonlóan cementes zsákokkal bíbelődni, elment hát a hollókkal, hogy végül segítőkre, társakra leljen, és megépítse párából és napsugárból a vágyott palotát, amelyen azonban repedések keletkeztek – ezeket cementtel próbálta beforrasztani, de a párából és napsugárból épült palota ettől csak nehezebb lett, és egyre több repedés keletkezett rajta.
A jelenetek mindegyike olyan, hogy finoman elszakít az előzőekben történtektől, és hagy időt arra, hogy átadjuk magunkat egy másik impulzusnak, hagyhatjuk, hogy a másfajta művészi kifejezésforma – tánc, zene, próza – hasson ránk. Mindezt a humor és a drámai hatás között ügyesen lavírozva adja elő a négy művész: miközben
Peer Krisztián szövegeit hallgatva jólesően nyugtázzuk, hogy magunk is ugyanilyen mizantrópok és balfékek tudunk lenni,
aközben átéljük, ahogy Szász Dániel a saját maga által növesztett (lelki) páncélban csetlik-botlik, és próbál tőle megszabadulni, illetve azt, ahogy Szabó Réka nőalakja megszületik, újjászületik: a fájdalmas folyamat során először vörössé válik az elasztikus tánctér, amelynek ezúttal az alsó fertályában mozog a művész, és csak az itt-ott kidudorodó testrészeit látjuk, mintha egy anyaméhben lenne, aztán egy szűk lyukon keresztül kibújik, és szoknyájává válik az egész „világ”, ami egyszerre monumentális és vállat húzó teher – az előadás végi fájdalmas sikolyok a szülés-születés (lelki) kínjáról is árulkodnak.
A Tünet Együttes a kortárs tánc és színházi életben 2002 óta működő független társulat, művészeti vezetője Szabó Réka. A matematikus, táncos, koreográfus és rendező a Sóvirág című nagy sikerű táncszínházi előadással, illetve az alkotási folyamatról szóló A létezés eufóriája című filmmel lett világszerte ismert: a darabban a 90 éves Fahidi Éva táncol és mesél az életéről, aki 20 évesen egyedül jött haza Auschwitz-Birkenauból, ahol 49 családtagját ölték meg, köztük anyját, apját és kishúgát. Szabó Réka izgalmas alkotó, az általa létrehozott produkciók – mint a Jurányi Házban látható, most bemutatott Nothing Personal című előadás is – elgondolkodtatnak, és ez a gondolkodnivaló még napokig, hetekig elkísér minket. Ahogy egy jó mese.
(Borítókép: Mészáros Csaba)