Salzburg tartomány délkeleti részén, az osztrák Alpok ormai között fekszik egy festői kis település, Obertauern. Már megközelíteni is valódi kihívás, hiszen mégiscsak egy alpesi síközpont, a falu központjába kacskaringós, szűk utak vezetnek. A tél beálltával minden, csak nem egyszerű vállalkozás feljutni ide, 1700 méteres magasságba. Szerencsére az Index stábja március végén tett látogatást az Budapesttől körülbelül hatórányi kocsikázásra fekvő festői alpesi üdülőhelyre, amikor legfeljebb a szokatlan meleg és a feleslegessé vált nagykabátok, mintsem a csúszós utak okoztak problémát.

Obertauern az egyik legdivatosabb osztrák síparadicsom. Ameddig a szem ellát felvonók, négycsillagos szállodák és síléceket cipelő sportolók népesítik be. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: éttermek, boltok, bankok és kenyérre kenhető, tündéri helyiek. Obertauern valódi minimetropolisz, amely csak arra vár, hogy elözönljék az aktív pihenésre vágyó turisták. Az állandó lakosok száma elenyésző, alig kétszázan élnek ebben az eldugott kis faluban, a vendéglátásban dolgozók száma azonban ennek a sokszorosa, köztük legalább kétezer magyar.

Itt a síszezon fél évig tart, novemberben már megjelennek az első síelők, és májusban térnek haza az utolsók. Nem meglepő, hogy ilyen hosszú a szezon, hiszen Obertauernnek van egy titkos fegyvere, amellyel vonzza a síelőket:

2016-ban egy tudományos kutatás igazolta, hogy az országon belül itt a legegyenletesebb a hó mélysége és minősége.

Meglepő, de jártak itt a kelták és a rómaiak is (még szobrot is emeltek a sisakos vezérnek), Obertauern mégsem róluk vagy a leghavasabb vidék titulusáról híresült el, hanem a múlt század legismertebb zenekaráról, a Beatlesről.

Obertauernben minden a gombafrizurás zenészekről szól: több szobor, tucatnyi, a szállodákban kihelyezett fotó és plakát, sőt a Beatles-tagokkal valaha együtt dolgozó helyi lakosok szavai is alátámasztják ezt a kijelentést. 

Obertauern napjainkban

Szinte napra pontosan 57 évvel később, 2022. március 21-én érkeztünk Obertauernbe. Az autópályán többször eltévedtünk, a GPS sem mindig akart együttműködni, végül csak rátértünk arra a kacskaringós, néha életveszélyes állapotú útra, amely a síközpontig vitt. Alig néhány percre voltunk úti célunktól, amikor megcsörrent a telefon: Mario volt az, a helyi idegenforgalmi vezető, aki már tűkön ülve várta az érkezésünket. Az autó műszerfalán 1750 métert mutatott a mérő – ennyivel voltunk a tengerszint felett, amikor megpillantottuk az első épületeket. 

Obertauern gyakorlatilag egyetlen hosszú utcából áll, amelynek a közepén magasodik a turisztikai iroda. Itt várt minket Mario és Maria – utóbbi a helyi marketingasszisztens –, akik bevezettek minket egy szobába, majd Obertauern és a Beatles kapcsolatába. Már az apró tárgyaló is olyan volt, mint egy Beatles-múzeum: az üvegfalról a zenészek matricamásai köszöntek vissza, de a szekrény sarkából is egy fél méter sugarú, gigantikus söralátétre hajazó, a zenészek fotóival díszített plasztikkorong nézett velünk farkasszemet. 

Maria a kezünkbe nyomott egy térképet, és felvázolta, hogy merre vannak a látványosságok: a szobor, a hatalmas felirat és az ikonikus zongora, majd adott egy-egy síbérletet, amellyel bármelyik felvonót igénybe vehettük. (Síelni mondjuk nem tudunk, de nem utasítottuk vissza a nemes gesztust...)

Mivel Lürzer az obertauerni tartózkodásunk első délelőttjén éppen az orvosnál járt, elhatároztuk, hogy először közelebbről is megnézzük a híres-neves szobrot, amelyet már az autóból kiszúrtunk. A Enzian Hotelben szálltunk meg, innen körülbelül kétpercnyi sétára található a Edelweiss Hotel, Lürzer szállodája, nem mellesleg valódi Beatles-emlékhely. A szálloda előtt ott áll a négy zenész szobra, a bejárati ajtó mellett pedig két plakett, egy német és egy angol felirat jelzi, hogy itt forgatták a filmet. 

A Beatles-emlékmű. 1965 márciusában a Beatles Obertauernben forgatta a Help! című filmet. Ez idő alatt az Edelweiss Hotelben laktak

– olvasható a táblán. A szobrot egyébként a forgatás ötvenedik évfordulója alkalmából emelték még 2015-ben.

Mariától már korábban megtudtuk, hogy a faluban van egy másik emlékmű is. Hiába mutatta meg a térképen az utat, csak nem sikerült megtalálnunk a szobrot. Öt percbe is beletelt, mire az egy helyben ácsorgás és hosszas kérdezősködés után az egyik szálloda sofőrje rábökött az orrunk előtt magasodó hegyre. 

„Ott van a sípálya mögött” – mutatott maga elé. Úgy totyogtunk el a szoborig, mint a pingvinek. Bakancsban, fényképezőgéppel a kézben és hátizsákkal a háton felkaptatni egy csúszós sípályán nem éppen sétagalopp, de legalább nem ütöttek el minket a száguldozó síelők, és a szobor is közel volt (csak éppen takarásban, ezért nem láttuk a főútról). 

A szobor egyébként nem is szobor, hanem egy hatalmas Beatles-felirat – olyan, mint az a bizonyos Hollywood Sign –, felette ott állnak a fiúk is, mellette pedig egy tábla, amely szintén a zenészek látogatását hivatott bemutatni. Hihetetlen, hogy itt, a sípálya kellős közepén áll ez a hatalmas, fémből készült felirat, előtte pedig osztrák sícsoportok fotózkodnak... 

A térképet bogarászva elindultunk a harmadik látnivalóhoz. Fogalmunk sem volt, hogy a több tucat sílift közül melyik visz fel minket arra a csúcsra, ahol a Beatles ezüstzongorája áll. Találomra ráböktünk az egyik felvonóra – természetesen nem arra, amelyikre kellett volna –, így körülbelül fél óra és néhány, a szakadék felett átsikló síliften kihordott szívroham után visszatértünk a kiindulási pontra, a főutcára, majd újabb kérdezősködés után felszálltunk arra a liftre, amely a zongoránál tett le minket. 

„Ott szokott lenni a zongora az épület mögött, de néha elviszik máshová” – mondta a felvonó melletti hütte pincére. Elindultunk a zongora (híresztelt) irányába, végül az elszáguldó síelők mögött megpillantottuk az ezüsthangszert, amelynek billentyűi felett ott díszelgett a Help! felirat. A kamerát szorongatva, a szokásos araszoló lépésekkel közelítettem meg a zongorát. Mondanom sem kell, a legmeredekebb szakaszon megcsúsztam, és kis híján a mélyben kötöttem ki. A szélsőséges útviszonyokkal mit sem törődő útitársam éppen a füléről le nem szakadó telefonba ecsetelte, hogy „Tomikám, várjál, most esett el a lányom”, miközben én a meghúzódott csuklómat és a Raynaud-szindrómás, fehér-lila színben tündöklő, jéggé merevedett ujjaimat tornáztattam. Megfogadtam, ha innen élve lejutok, soha többé nem gázolok át gyalogosan egy sípályán.

Mit ad isten, élve lejutottunk, majd visszatértünk a turisztikai központba, hogy elújságoljuk Mariának a látottakat. Legnagyobb meglepetésünkre a portán egy idős úriemberbe botlottunk: Herbert Lürzer adta át éppen a feladandó postáját a fiatal nőnek. 

„Ő itt Mr. Lürzer!” – lelkendezett Maria, és bemutatta nekünk az idős férfit. Kezet ráztunk az öreggel, aki csak annyit mondott, hogy:

Öt órakor az Edelweissben!

Azzal kisétált az épületből.

A Beatles megváltoztatta az életét

Herbert Lürzer nyolcvanéves, mégis korát meghazudtolóan aktív életet él: síel, motorozik, hajókázik. Már Obertauernben lakott, amikor a helyi síiskola tulajdonosa felhívta, és furcsa ajánlatot tett neki. A telefonban csak annyit kérdezett tőle, hogy „Obertauernbe jön a Beatles, szeretne velük egy filmben szerepelni?” A zenészekkel egyidős, 23 éves Lürzert váratlanul érte a felkérés:

De hát én nem tudok énekelni

– válaszolta. 

– szögezte le a másik férfi, majd hozzátette, hogy a fiúk két hétig forgatnak az osztrák faluban, Lürzer pedig Paul McCartney dublőre lenne. Lürzer elvállalta a felkérést.

Síelőként nagyszerű élmény volt a forgatás, kis házak és fenyőfák felett ugráltunk, meg aztán pénzt is kaptunk. Nagyon sok pénzt. A síelésért ekkoriban még nem fizettek, azt csak élvezetből csináltunk. A szomszédos Untertauernben, egy kis farmon születtem, hat gyermek közül én voltam a legfiatalabb. Először a szüleim pici fogadójában dolgoztam, hat kiadó szobánk volt. Nem szerettem dolgozni, lusta fiú voltam. A szüleim iskolába küldtek, hat-nyolc évig tanultam angolul, majd kimentem Angliába, és felszolgálóként dolgoztam, mígnem Észak-Amerikában kötöttem ki. Végül visszajöttem Obertauernbe.

Az obertauerni lakosok nem igazán ismerték a zenészeket, mielőtt az osztrák településre érkeztek. A helyiek tudták, hogy a Beatles jó zenét játszik, de azt nem, hogy mennyire híresek, hogy alkalmanként hetven-nyolcvanezer ember előtt lépnek fel a tengerentúlon vagy Angliában.

A helyi srácok bemutatkoztak a velük egyidős sztároknak, de csak Lürzer és egy másik osztrák fiú tudott angolul, a többi dublőr nem, így néha fordítani kellett a zenekar tagjai és az obertauerni segítők között. 

A Beatles-tagok azt hitték, hogy biztonsági őrök vagyunk. Amikor az egyikük leejtette a kesztyűjét, velem akarta felvetetni, mire megmondtam neki, hogy én bizony nem veszem fel a kesztyűjét, vegye fel ő maga, mert síoktató vagyok, nem testőr. Furcsa volt számukra, hogy mi nem borultunk le eléjük, hiszen akkoriban az egész világ a lábuk előtt hevert

– mosolygott Lürzer. Rajta kívül már csak két dublőr él: egyikük az Egyesült Államokban lakik, Gerhard Krings (George Harrison dublőre) pedig már nem nyilatkozik a sajtónak.

A Beatles tagjai nem véletlenül kötöttek ki Obertauernben: szándékosan olyan helyet kerestek, ahol kevesen laknak. Kerülték a felhajtást, nem akarták, hogy bárki is megzavarja a szórakozásukat. Több osztrák falu is szóba került, végül azért esett Obertauernre a választás, mert viszonylag közel volt a salzburgi repülőtérhez.

Bár ne lett volna, a fiúkat ugyanis valóságos gyűlöletkampány és tiltakozás fogadta a reptéren. „Beatles, go home!” – kiabálták a helyiek. 

A zenekar két hétig volt Obertauernben, ez idő alatt az Edelweiss Hotelben laktak – amelyet Lürzer azóta megvásárolt.

Három fiam született, mi pedig sorra vásároltuk az éttermeket, a lakásokat és a szállodákat. A barátom ajánlotta fel, hogy vegyem meg a híres Edelweisst, én pedig megvettem. Ennek már 25 éve. Manapság már nem lehet ilyen könnyen szállodát vásárolni, hiszen sosem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap. Nem elég a koronavírus-járvány, most megjelent Putyin is.

Herbert Lürzer szerint a Beatles-tagok kedves, szimpatikus fiúk voltak, gyakran beszélgettek a helyiekkel. Mindig együtt ebédeltek, de csak nyolcan: a négy zenész és a négy dublőr. Még a valódi biztonsági őrök sem mehettek be az étterembe. Néha legurítottak egy-két korsó sört vagy megittak egy pohár bort. A gombafrizurások egy buliba is meghívták a dublőröket. 

„Szülinapi buli a Beatlesszel? Nem rossz!” – vágták rá az osztrák srácok, miután meghallották, hogy a zenekar egyik stábtagjának születésnapi partijára invitálták őket. A buli a Marietta Hotelben volt, ott szállt meg az összes stábtag: fodrászok, asszisztensek és szakácsok.

Csak mi voltunk ott, meg a Beatles szűk baráti köre. Az asztalon konyak, pezsgő, osztriga, csupa drága finomság fogadott bennünket. Megkérdezték tőlünk, hogy szeretjük-e a zenéjüket. Nem rossz, vágtuk rá...

Ringo Starr odalépett hozzájuk, hogy eljátszhatnak-e a dublőröknek egy dalt. El hát, felelték. Ez volt az egyetlen „koncert”, amelyet a Beatles Ausztriában adott.

Ilyen egy jó dublőr

A dublőrök fejenként napi ezer shillinget kaptak, ez akkor egy átlagos osztrák munkás havi fizetésének felelt meg. A Beatles két hét alatt 14 000 shillinggel hálálta meg Lürzer és társai munkáját. A férfi ebből a pénzből vette meg az első hoteljét. „Na jó, csak két ablakot építettem belőle” – tette hozzá, bár tagadhatatlan, hogy a zenekar látogatása megváltoztatta az életét.

Az osztrák fiúk többször megviccelték a helyieket. A dublőrök a forgatáson parókát viseltek, hogy minél inkább hasonlítsanak a gombafrizurás énekesekre. Lürzer a forgatások után Paul McCartney bőrébe bújva járta az utcákat, és autogramot osztogatott a csodálkozó rajongóknak. 

Megkértem az angol fiúkat, hogy mutassák meg Paul McCartney szignóját. Mégsem írhattam alá úgy, hogy Herbert Lürzer...

A Beatles-tagok nem tudtak síelni, és a biztonságuk érdekében nem is síelhettek volna, ők mégis sílécet csatoltak. Az osztrák dublőrök megtanították nekik az alapokat, a zenészek pedig még élvezték is a különórákat.

de Lürzer nem engedett: álljon csak fel magától a huszonéves férfi. 

Az osztrák dublőrök barátságban váltak el a Beatlestől. A sztárok megígérték nekik, hogy a forgatás után is tartani fogják Lürzerékkel a kapcsolatot. Ám ahogy az várható volt, az osztrák síelők soha többé nem látták a zenekart. Több sikertelen üzenetváltás, a banda részéről szándékos félrevezetés és -tájékoztatás után nem érdeklődtek többé egymás felől. Sebaj, Lürzer szerint 1965 márciusa csodálatos időszak volt. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy találkozott a múlt század, sőt talán minden idők legismertebb zenekarával...

Valamit még el kell árulnom. Máig nem tudom, miről szól a film

– vallotta be Lürzer, mi pedig egyetértően bólogattunk: a Help! tényleg egy halál gagyi film, de legalább turistamágnessé tette a Beatles fénykorában még jelentéktelen falut, a mára síparadicsommá népszerűsödött Obertauernt.

(Borítókép: Gáll Anna / Index)