Egyre kevésbé jellemző rá, hogy repülő kekszeknek szerezzen zenét, de az életének ilyen szakasza is volt. Nem tartja magát tábortűznél ukuleléző fiúcskának, sokkal inkább egy „Szia, uram!”-os csávónak, aki közhelyekbe és nyelvi humorba csomagolja a világról alkotott kritikáját. Linczényi Márkóval beszélgettünk, aki legalább annyira öreg, mint barátai, csak ezt tizennyolc éves rajongói még nem vették észre.

Míg más zenészek a pandémia alatt nem tudtak a munkájuknak élni, az Antilope Kid elkezdett szárnyalni.

Egyszemélyes projekt vagyok. Vagy azért, mert gyűlölők mindenkit, vagy engem gyűlölnek, vagy csak irányításmániás vagyok, és mindent egyedül szeretek csinálni. Lényeg a lényeg, hogy a pandémia nekem kedvezett, hiszen pont az ilyen one man show-knak volt esélyük, hiszen egy ember végig tud vinni egy egész folyamatot. Ezzel szemben egy zenekar, ami rá van utalva a kiadóra, a menedzsmentre, a többi zenésztársára, nem tudott mit csinálni. Ráadásul kezdtem is valamit azzal a sok idővel, ami a nyakamba szakadt. Nem mentem el kapálni, mint ahogy sokan szerették volna, inkább azt csináltam, ami érdekel, amit szeretek. Most már érzem, hogy elindult a konkurencia, nehezebb helyzetben vagyok, mint egy-két évvel ezelőtt, visszatértek a zenekarok, már senki nem a sebeit nyalogatja.

Sokszor nyilatkozza, hogy örül zenekara, a The Kolin feloszlásának.

Persze, nagyon örülök, ennek sokkal hamarabb kellett volna megtörténnie.

Van, ami a zenekar megszűnésével hiányzik az életéből?

Nem hiányoznak, mert azokat már megcsináltam. Nem hiányzik, hogy Európában turnézzak, vagy egy külföldi álmot dédelgessek.

A Kolin csak ezt jelentette?

Igen, illetve egy görcsös kapaszkodást egy alteregóba, ami már nem létezik, már nem él. Nyilvánvalóan a közönség is azért fogyott el – mint ahogy a mi erőnk is –, mert már nem paradicsommadárként ugrálgató huszonéves fiú vagyok, hanem felnőtt férfi.

Amikor 2013-ban elindította az Antilope Kidet, még egészen más volt a profilja ennek a projektnek.

Az Antilope Kid volt az a játszótér, ahol nincsenek szabályok, ahol azt csinálhatok, amit akarok; ha akarom, akkor angolul énekelnek szerelmes nők, ha akarom, akkor Szabó Simon rappel bunkóságokat, ha akarom, reklám-, film- vagy elektronikus zenét csinálok. Az Egynyári kaland című sorozatnak is így szereztem a zenéjét, illetve Walters Lilivel is volt egy hosszabb együttműködésem. Azóta is, ha megkérdezik, melyik számomra vagyok a legbüszkébb, akkor a Kicsit úgy című számot szoktam kiemelni, az áll legközelebb a szívemhez. De közben nem egy tábortűz mellett ukuleléző fiúka, inkább egy „Szia, uram!”-os csávó vagyok.

Elég sok idő telt el, amíg kialakult ez a „Szia, uram!”-os profil.

Inkább az volt sok idő, amíg megtaláltam, hogy miben vagyok jó. Az ember egy idő után reálisan fel tudja mérni, hogy nagyjából mennyien fogják nézni, követni. Messze nem gondoltam volna, hogy a Szia, uram! című szám majd önálló életre kel, és minden egyetemi buliban, ahol játsszák, kívülről tudják a szöveget, hogy kisgyerekek éneklik, hogy majd pólókra nyomtatják. Egyáltalán nem vártam. Azt gondoltam, hogy ez olyan nyelvi humor, ami egy csomó háttértudást igényel. Benne van a pincérek, a taxisok nyelvezete, a modern magyar NER-es nyelv. A fejemben olyan gazdag kulturális utalásokkal rendelkezik ez a szám, amikről azt gondoltam, nem lesz ennyire könnyen érthető. Szerencsére mégis értik a benne rejlő csibészséget.

A reklámzenék szerzése még megmaradt az életében?

Elenyésző ilyen típusú munkám van, már nem vállalok el mindent. De ahány repülő keksznek én zenét csináltam... Egy idő után az embernek elege lesz ebből. Most már inkább azt csinálom, amit igazán szeretek. Persze a pénzt is szeretem, félreértés ne essék, de most már csak olyat vállalok el, ami vagy külföldön megy majd, vagy stílusba vág, és ezért nagyon szívesen csinálom, vagy pofátlanul sokat fizetnek érte. Zenész vagyok, ehhez értek a legjobban, és miközben az egész magyar zeneipar siránkozik, hogy itthon nem lehet zenélésből megélni, nekem mindig is sikerült, csak alkalmazott művészként. Sosem a zenekaraim termelték a nagy pénzeket, de hál' istennek az Antilope Kid mellett nem szorulok rá arra, hogy joghurtoknak találjak ki dallamokat.

Mit gondol, könnyebb ma elindulni és befutni zenészként, mint mondjuk egy-két évtizede?

Nagyon más, mert ma már szerintem nem zenével kell elindulni, hanem médiaügynökséggé kell változni. Legyen szó farmermárkáról, üdítőitalról, zenekarról, gyakorlatilag social alteregókat nevelgetünk. Aki ezt képest megérteni, és aki képes ehhez alkalmazkodni, abból lehet sikeres zenész. Nem azt mondom, hogy nem kell tudni hangszeren játszani, de most ez valahogy másodlagos lett. Az eredetiség és a karakter sosem volt ennyire fontos, mint ma.

Élvezi a munkájának ezt a részét?

Nem, egyáltalán nem. Van egy elvárás, hogy miként kellene a social jelenlétemet táplálni, és tudom, hogy ha ezt szorgalmasan megcsinálom, mint egy jó diák, akkor mennyi új követő jön, és ennek mekkora a piaci értéke, de képtelen vagyok erre. Jóban vagyok Hajós Andrással, és egyfolytában felrovom neki, hogy miért nem építi a projektjeit, miért nem strukturáltan halad – én meg közben ugyanazt csinálom, mint ő. TikTokon napi, Instagramon heti két-három poszt kéne ahhoz, hogy az algoritmus kedveljen. De csinálja ezt az, akinek két anyja van. Bár ezt csak régen szabadott mondani, ma már nem.

A munkáit rengeteg fiatal követi, gondolom, ehhez képben kell maradni az aktuális trendekkel.

Igen, ez egyébként érdekes, de nem követem, hogy mik az aktuális trendek. Múltkor odajöttek hozzám egy koncert után 18-19 évesek. Mondták, hogy tök jó volt, de nem értették, miért volt itt ennyi öreg. És akkor rájöttem, hogy a barátaimról beszélnek. Szóval többé nem jönnek a barátaim a koncertekre, mert aki annyi idős, mint én, az már öreg. Bár most az Antilope Kiddel újraélem a húszas éveimet, ugyanúgy járok fesztiválokra, gólyabálokra, csak már nem maradok ott hajnalig bulizni.

De annyi igaz, hogy általában olyan zenéket hallgatok, amik még nem annyira népszerűek Magyarországon, és mire egy stílus itthon is az lesz, addigra én megutálom. Ilyen mondjuk a trap zene. Nagyon sokáig próbáltam trap zenét csinálni, de rájöttem, hogy nem vagyok gépfegyveres drogkereskedő Amerikában, ezért nekem nem áll jól, de közben ráment erre hét-nyolc évem, amíg kísérletezgettem. Ma itthon mindenki trap és mondjuk, mumble rap zenét csinál, de ez engem már nem érdekel, inkább a kilencvenes évek zenéje mozgat meg: eurodance, trance, azok a dolgok, amiket fiatalként gyűlöltem, és kiflivel dobáltam azt, aki ilyet hallgatott, mert én akkor épp punk voltam. Igaz, volt egy barátom, aki imádta Scootert, és megegyeztünk, hogy én is meghallgatom az ő szar zenéit, ha ő is az én szar zenéimet. Erre eltelt pár évtized, és érzem magamban az erőt, hogy én lehessek az új Kozso.

Nemrég futott az Indexen a Mi a TikTokod? című műsor. Az ötletgazdához van szerencsém?

Igen. Egy videógyártó cégnél dolgozom mint kreatív producer. Onnan jött az ötlet, hogy csináljunk egy tehetségkutatót, de az, hogy ez a műsor hogyan nézzen ki, mi legyen a témája, milyen arculattal fusson, már az én ötletem volt. Büszke vagyok rá, annak ellenére, hogy szerintem jóval kisebbet ment, mint amekkorát kellett volna. Érdekelt, hogyan tudok megfelelni mint kreatív producer vagy műsorvezető, hogy miként lehet összerakni a zsűrit, milyen a tagok kémiája.

A kommenteket olvasta a megjelenő videók, cikkek alatt?

Olvastam, de nem azért, hogy mást csináljak, hanem mert nagyon jó táptalaj a reakciókhoz, a következő adásokban jó rájuk reagálni, ezt nagyon élvezem.

Ezt nevezhetjük tudatos provokálásnak?

Pontosan.

A hozzászólások alapján az emberek eléggé fel voltak háborodva a műsoron.

A TikTokon borultak ki, nem a műsoron. Ennek örülök, mert ez egy trendszetter műsor lett, megelőzte a korát. Az emberek rácsodálkoztak a TikTokra, a cél pedig többek között ez volt: bemutatni ezt a felületet az Index olvasóinak, és persze másoknak is.

Miben látja a TikTok varázsát?

Vegyünk egy példát. Ha Instagramra feltöltök egy kasszásokat parodizáló videót, nagyjából a Szia, uram! nyelvezetével – az egész zsargon; kártyázunk, érintjük, dugunk, egyezeröt és húszas a vége, köszöntem szépen –, ott egy zárt rendszerben működik ez az egész, a saját burkodban maradsz. Ezzel szemben TikTokon simán elértem a kasszásokat, csak tőlük érkezett vagy százötven komment, miközben amúgy soha az életben nem tudnék párbeszédet folytatni velük ilyen mennyiségben, hisz munkaidőben nem megy, a barátaim között épp nincsenek kasszások. TikTokon pedig találkozom a rajtam kívüli élettel, és ezt nagyon élvezem.

Ha már kommentek: nálunk debütált a Trollbamondás című műsor, amelynek szintén a kreatív producere volt. Mit gondol a magyar kommentkultúráról? Tényleg ennyire kegyetlenek egymással online az emberek?

Sokkal jobb példám van, mint a Trollbamondás. Egy napon halt meg M. Richárd és Berki Krisztián, akik Magyarország bokszzsákjai voltak, akiket mindannyian együtt tudtunk gyűlölni. Mégsem gondolom, hogy kárörvendenünk kéne a halálukon. Amikor reggel láttam M. Richárd halálhírét, az volt az első gondolatom, hogy legyen neki könnyű a föld. Pár órával később meghalt Berki Krisztián, és ugyanez volt a gondolatom, illetve ott még eszembe jutott, hogy maradt utána két kisgyerek és egy özvegy, ez pedig rettenetes dráma. Akinek erről az jut eszébe, hogy ez a két ember „addig habzsolta nagykanállal az életet, míg végül a torkukon akadt, és ezt hívják úgy, hogy karma”, az vagy végtelenül gonosz, vagy fogalma sincs arról, mit beszél, szerintem inkább az utóbbi. Sokan nem is tudják, hogy amit kommentelésként művelnek, valójában sokszor gyűlöletbeszéd vagy uszítás, egyszerűen nem érzik a mondataik súlyát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tíz évvel ezelőtt nem fordult elő olyan, hogy viszkető kezekkel ültem le a klaviatúra elé, hogy majd most jól elmondom a véleményem, és mindenki magába száll. Ám ez ugyanolyan, mint küzdeni a Fidesz ellen: semmi értelme nincs.

Most megy a Márkó és Barna síkideg negyedik évada, amelyben két újítás van: az egyik, hogy beszélnek komoly témáktól is, a másik, hogy kiemelnek heti egy jó történést az életükből. A műsor egyértelműen szórakoztató jellegű, belefér ebbe a formátumba az aktuális közélet?

Valamennyire érezzük a súlyát annak, hogy már nagyon sokan követnek minket. Ez felelősség. Nem társadalmi misszió, csak szeretnénk mi is értéket közvetíteni. Nekünk is szükségünk van arra, hogy valami motiváljon bennünket, már a negyedik évadnál tartunk, és egész egyszerűen még mindig azon idegeskedni, hogy beszakadt a lábkörmöm, már kevés lenne. Barnával azt éreztük, hogy muszáj legalább egy pár perces blokk erejéig komolyabb témákat is boncolgatnunk. És azt kell mondanom, nagyon élvezzük. Szóba került már az ukrán menekültek megsegítése, a baloldal rossz szereplése vagy a hatósági árstop is. De a Síkidegben emellett fontos, hogy lemenjünk kispolgárba, muszáj hülyét csinálnunk magunkból, kiadni a kamu feszültséget, ami nagyrészt igaz, és éreztetni másokkal, hogy mindenkit ugyanúgy idegesítenek a felnőttek rolleren. Ezeket meg kell énekelni, mert ha nem tesszük, akkor egyszer csak valaki tényleg fel fog pofozni egy bunkó taxist.

Többször említette, hogy Turai Barnával eredetileg egy számot szerettek volna készíteni, ami végül elmaradt, így lett a podcast. Mikor érkezik a közös dal?

Ez végül nem fog megszületni, mert Barnának inába szállt a bátorsága. De a dal másfél éve készül, csak hát ilyen tempóban, és már egyedül fogom csinálni. Barnával a pandémia alatt kezdtünk beszélgetni. A második találkozásnál mondtam neki, hogy jó ez, csak csináljunk már valami hasznosat. És akkor felvettük a világ legrosszabb podcastjét. Komolyan, annyira rossz volt, hogy képtelenség volt visszahallgatni. És akkor megbeszéltük, hogy nem okoskodunk. Miért érdekelne két félművelt balos csávó agymenése bárkit is? Az a mázlink, hogy a többi podcast között nagyon sok ilyen van, amikor hátradőlnek, és kellemesen elbeszélgetnek másfél órán keresztül. Akkor jött az ötlet, hogy lógjunk ki ebből a közegből, és legyen ez egy feszes, precíz műsor, akár egy rádióadás. Szerintem a Síkidegnek a jól érthető koncepció és a személyünk frissessége mellett ez lett a sikere.

(Borítókép: Nagy Tamás / Index)