A férfi megadóan tartja a kezét a sminkesnek, és hagyja, hogy az bekoszolja. „Pedig felajánlottam, hogy szívesen meghempergek a sárban” – mondja nevetve, és a másik kezét is odanyújtja, hogy a nő egy vastag ecsettel szép, fekete foltokat fessen rá.

A sminkes-hajas terem mindegyik székében ül egy-egy már beöltözött pesti polgár: kinek bajszot, kinek barkót ragasztanak fel nagy műgonddal az arcára – a különböző méretű, formájú és vastagságú arcszőrzetek kóddal-névvel ellátva, dobozokban várják, hogy megtalálják a gazdájukat –, más parókát kap, mert ma nehéz olyan férfi statisztát találni, akinek nincs felnyírva a haja. Ezek a vendéghajak pedig szépen belelógnak az ember nyakába, némelyiket még sütővassal is megigazgatják, hogy tökéletesen álljon. A nőkre szintén parókát tesznek, ha nagyon rövid vagy festett a hajuk, de van, akiét befonják, mielőtt befedik valami szép, pasztellszínű kendővel, hiszen 1848. március 15-én nem volt valami nagy meleg, főleg estefelé, mire a várba értek, hogy kiszabadítsák Táncsics Mihályt.

A börtön ablakában

A Most vagy soha! című film forgatásának huszadik napján járunk, és kívülállóként nehéz elképzelni, hogy annak a néhány másodperces jelenetnek a felvétele – ami alatt a nép néhányszor elüvölti, hogy „Táncsics, Táncsics!”, majd nagy ováció közepette kihúzza magát az érintettet egy ablakon keresztül – miért tart hosszú órákig, de miközben ott nézelődünk, látjuk, hogy nincs üresjárat és tényleg nagyon megy az idő.

Először is a mintegy háromszáz statisztának be kell öltöznie: ennek helyszíne egy hatalmas terem tele kódokkal ellátott kosztümökkel, díszesebb vagy egyszerűbb 19. századi ruhákkal, nadrágokkal, kabátokkal, osztrák helyőrségi egyenruhákkal. A nőket statisztaöltöztetők bújtatják a fűzőkbe, szoknyákba, alsószoknyákba, a férfiak boldogulnak maguk is. Ennyi embert mozgatni sem könnyű, időről időre felhangzanak utasítások, ahogy a népet terelgetik, például, hogy aki már felöltözött, az menjen sminkelni.

Azt is nehéz megérteni, hogy ha egyszer tömegjelenetet vesznek fel, akkor miért kell minden egyes haj- és szőrszálnak jól állnia, de hát valóban minden apróságra figyelnek: valaki például nem lehet kevésbé koszos, mint az előző jelenetben – amit valamikor teljesen máshol vesznek fel –, de nem lehet jobban sem bekoszolódva, mert annak majd egy időben később játszódó helyzetben jön el az ideje.

A Ravasz

A kosznak nem csak azért van jelentősége, mert az akkori pest-budai utcákat sár borította és a higiéniáról még más fogalmaik volta, mint a mai kézfertőtlenítések korában, hanem mert ez alapvetően meghatározza a film hangulatát. Amikor a felvételre készülő Lóth Balázs rendezőnek szegezzük a kérdést, hogy a Netflixen futó nagy sikerű Peaky Blinders sorozathoz vagy Guy Ritchie Sherlock Holmes-ához hasonló karcos, az adott kor utcaképét, figuráit, „köztisztasági” viszonyait is tükröző filmet készítenek-e, akkor csak nevet.

Valóban szívesen emlegetjük a Netflix sorozatát, mert az most egy új mérték, a kosztümös műfaj csúcsa: nyilván nem az a cél, hogy bárkit utánozzunk, próbáljuk megtalálni a saját hangunkat a történetben, de nagy tisztelettel gondolunk ezekre az elődökre.

Azt Lóth Balázs is kiemeli, hogy a film egyik központi eleme a sár, ami a pest-budai utcákat borítja, hiszen ez egy kifejezetten ködös, csapadékos, márciusi nap volt, „de ez az a sár is, amibe a magyarság szent ügye ragadt, és az ifjak célja az, hogy ebből a sárból kirángassák az országot. Mindezt mindenféle pátosztól mentesen szeretnénk megmutatni, hogy ezek a fiatalok ugyanolyanok legyenek, mint a mai kortársaik. Velük együtt érezzük azt, milyen lehetett akkor bulizni, élni, harcolni, szeretni, kicsit az lesz a végén a néző benyomása, hogy a barátaivá fogadta ezeket az embereket.”

S miközben aprólékos műgonddal rekonstruálják a várost és a karaktereket, történelmi kalandfilmet építenek ebből a napból: egy titkosrendőr ered a fiatalok nyomába, aki a történelemből ismert eseményeket váratlan és izgalmas fordulatokkal bonyolítja.

„Ennek a filmnek a legnagyobb kihívása, hogy rekonstruálnunk kell a 19. századi Budapestet, ami nagyon érdekes képződmény, hiszen valahol a középkor és az újkor határán van a városkép, a márciusi ifjak is épp azt szeretnék, ha valami elindulna, megváltozna – mondja a rendező. – Ez a Budapest ma már nyomokban sem ismerhető fel, az utolsó szögig rekonstruálnunk kell, részben a Fóton épülő díszletvárosunkban, részben eredeti helyszíneken, Sopronban, Komáromban, Esztergomban, vagy itt, a várban. De mindezt 3D technikával is ki kell kiegészíteni – ilyen magyar film még nem volt, ilyen volumenű trükkök, ilyen összetettségű feladat még nem valósult meg.”

Az Agy

A statisztéria lassan fölvonul, a színészek is megérkeznek a Petőfit alakító, fekete bocskaiba öltözött Berettyán Nándorral az élen, karján a kék bársony ruhát viselő Szendrey Júliával. Már a történelmi nap vége felé járunk, de az előkészületeket figyelő Rákay Philip a telefonján mutat néhány képet és felvételt a korábban a Nemzeti Múzeumban felvett jelenetekből: sár, szürke marhák, tehenek, tyúkok és idomított kutyák veszik körül a tömeget és a fiatalokat.

„Ez volt az első forgatási nap, és amit addig több mint két évig csak terveztünk, az egyszer csak valósággá vált, ráadásul éppen március 15. legemblematikusabb helyszínén” – mondja a producer, art-producer, forgatókönyvíró, aki szerint mindez felemelő pillanat volt a már jelmezbe beöltözött fiatal színészeknek is. A Nemzeti dalt valóban nem szavalta el ott Petőfi, de a filmen a tömeg már skandálja, mire Júliával odaérnek, mert ott van a kezükben kinyomtatva – ez akár így is lehetett, a néplélek mindenesetre úgy őrizte meg, hogy akár el is hangozhatott.

Közben elkezdődik a jelenet, a statisztériát az asszisztensek figyelmeztetik hangos rikkantásokkal, hogy mikor kell elcsendesedni, fáklyát gyújtani, mikortól forog a felvétel, mikor kell elkezdeni skandálni Táncsics nevét. Az újra és újra felvett jelenetben látjuk, amint az idős, megviselt Táncsicsot kihúzzák az ablakon – a börtönbelsőt majd a komáromi erődben veszik fel –, beültetik a hintóba, ami elől a nép kifogja lovakat és maga húzza. Itt, a várban hangzik el az a párbeszéd is Jókai és Petőfi között, miközben nézik az ünneplő tömeget, amelyben felteszik a kérdést: „Gondoltad volna, hogy ezt az egészet egy vers indította el?”

És két füstölgő puskacső

Szente Vajk, a film egyik forgatókönyvírója és kreatív producere igyekszik minden forgatási napon ott lenni, mert mint mondja, egészen kicsin múlhatnak a dolgok.

Nagyon fontosak a karakterpillanatok, ami lehet, csak egy szemrezdülése a figurának, mégis mélyen bele tud kerülni a néző világába, hogy az a karakter azzal az egy pillanattal mit mesél el önmagáról.

A rendezővel és Philippel együtt ezekre nagyon odafigyelnek, olyannyira, hogy workshopokat is tartottak a szereplőknek, ahol elkezdtek a szituációkról beszélni. Lóth Balázs mutatott nekik filmekből részleteket, amelyek követendő, vagy elrettentő példaként szolgálhatnak arra vonatkozón, hogyan kell játszani egy történelmi filmben olyan alakokat, akik létező figurák voltak, de a filmben nyilván fikciós hátteret is kaptak. Megnézték, hogyan tudják mindehhez hozzáadni a saját személyiségüket, és le is próbálták a jeleneteket.

Kis-Szabó Márk, a harmadik forgatókönyvíró karakterívet is írt minden színésznek az általa alakított személyiség jelleméről, jellemfejlődéséről, hogy melyik ponton hol tart a figurája. A Nemzeti Múzeum elé a Pilvax, a jogi egyetem és a Landerer-nyomda után érkeznek, s az ottani első forgatási napon felkészítést kellett tartani arról, hogy a szereplők lélektanilag hol tartanak, ne legyenek se jobban, se kevésbé lelkesek, mint amilyennek a negyedik helyszínen lenniük kell.

A statisztákat is ugyanolyan gondosan válogatták ki, mint a szereplőket, különösen annak a 30-50 főnek a karakteres „19. századi” arca, arcberendezése, arcmozgása volt fontos, akik az első sorokban álltak.

Szenta Vajk elmeséli még, hogy amikor Rákay Philippel először ültek le beszélni a filmről, az adta meg a szikrát, amikor kitalálták, hogy ez egyetlen nap története legyen. Azóta pedig minden fogatási nap egy „belső robbanás”, amikor látja megvalósulni mindazt, amit elterveztek arról a napról, amiről – világnézettől függetlenül – minden magyar jót gondol. Alkotóként pedig arra törekedtek, hogy ezt a képet megőrizzék, és valamit hozzátegyenek. Megmutassák mondjuk a Pilvaxban lejátszódó jeleneteket úgy, hogy mindenki elképzeli, másfelől viszont leszedjék erről a képről a képkeretet, életre keltsék a festményen szereplő fiúkat.

„Petőfi 25, Jókai 23, Vasvári 21 éves, és amikor elindulnak Petőfi Dohány utcai albérletéből, még nem tudják, mi lesz ebből este, de szépen lassan rádöbbennek, hogy történelmet csinálnak. Mindehhez hozzátesszük a fikciót, elmondjuk, mi hogyan történt, és azt is, hogyan történhetett volna, hogy még izgalmasabb legyen.”

Öregített ruhák

Arról pedig, hogy a figurák hogyan is jelennek meg a filmvásznon, nem utolsósorban a jelmeztervezői csapat gondoskodik: a korhű ruhák között nézelődve Dukát Fanni jelmez-kivitelező már azután mesél nekünk, hogy a statiszták felöltöztek és elvonultak. A színészek ruháit – sok-sok próba után – legyártatták, a csaknem hatezer tömegruhát pedig bérelték. A szereplők jelmezeit korkutatás után álmodta meg Velich Rita jelmeztervező úgy, hogy a színészek arcához, testalkatához is passzoljanak. A fiúcsapat ruháját olyan koncepció alapján készítették el, hogy szín szerint is megkülönböztessék őket: a főszereplő Petőfinek fekete bocskait kell viselnie, és bár akkoriban a sötét ruhák voltak jellemzők, a mellette szereplőket valahogy el kell különíteni.

Megmarad az egységes színvilág, de bekerül egy kis zöld, barna és bordó is. Minden karakternek van egy jellegzetes színe, Jókainak kicsit rozsdabarna, Degré Alajosnak lilás, ők így együtt egy csapat. A hölgyek közül a főszereplő Júlia elég feltűnő karakter, az ő ruhája kék, minden szem ráfigyel majd, ha megjelenik a vásznon, mellette színben egységes Teleki Blanka vagy Leowey Klára ruhája is. Mindig arra figyelünk, hogy akiket egy képben látunk, passzoljanak egymáshoz, minden ruha hasonló árnyalatban mozog. A statiszták jelmezei szintén a kort tükrözik, és – ugyanúgy egy színskálán mozogva – zöldes-barnás árnyalatukkal a tömegjelleget hangsúlyozzák.”

A gyártás során fontos az anyagkiválasztás – bársony, selyem, posztó kerülhet ebben a korban szóba –, és a ruhák öregítése, „koszolása” is, hogy minél inkább korhűnek és használtnak látszanak, ne olyannak, mint ami most jött ki a gyárból. Ezt egy break down csapat végzi, különféle festékekkel mossák be, és a jelenetekben is folyamatosan koszolják a ruhákat, ugyanúgy figyelve a sorrendiségre, mint a sminkek esetében.

És hogy miben is trappoltak a sáros pesti utcákon? „A férfi főszereplők csizmában, a tömeg pedig cúgos cipőben, ami olyan, mint manapság a chelsea boot, kétoldalt gumis. De léteznek belőle gombolós verziók is, amivel nehéz dolgunk van, mert konkrétan a lábfejtől a sarokig végig kell gombolni: ehhez külön gombolóeszközöket használunk, hogy a statisztáknak segítsünk felvenni.”

Közben Táncsics sikeresen kiszabadul, a filmes csapat új jelenet beállításába kezd. A közel 90 napos forgatás várhatóan befejeződik nyár végére, szeptember elejére, de hogy a vágással és az utómunkálatokkal együtt mikor készül el a film és mikor kerül a mozikba, arról az alkotók csak óvatosan nyilatkoznak. A legvalószínűbbnek most az látszik, hogy megvárják vele 2024. március 15-ét.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)