Már javában forog a Semmelweis című film Koltai Lajos rendezésében. Az Index is ellátogatott egy forgatási napra, ahol sikerült elcsípnünk a címszereplő Vecsei H. Miklóst, aki mesélt nekünk arról, hogy miként adja át magát a magyar orvos karakterének, hogyan hatott rá, amikor a kezébe adták a forgatáson az újszülött csecsemőket, milyen kutatómunka előzte meg a felkészülést, és arról is beszélt, szerinte mi a közös Semmelweis Ignácban és József Attilában.
Szerencsére több olyan méltán híres honfitársunk van, akire büszkék lehetünk, ilyen Semmelweis Ignác is. A büszkeségen felül mit adhat a története a mai, modern embernek?
Az én feladatom pont nem az, hogy bemutassak egy hőst vagy egy példaképet. Talán nem is tudhatok arról, hogy Semmelweis nagy ember volt. Amiről viszont muszáj tudnom, hogy ember volt. Minden szerepem megformálásánál fontosnak tartom, hogy minél több botladozását és nehézségét mutassam meg az adott karakternek, máskülönben nézőként nem fogunk tudni vele menni, mert nem ismerünk benne magunkra. Akkor tud valaki példaképpé válni, ha reális az élete. A XIX. századi orvoslás és szülészet eltanulásán túl a feladatom, hogy azt a lelki amplitúdót, amit megalkotunk a rendezővel és a forgatókönyvírókkal, kiszínezzem az eddigi életem tapasztalataival úgy, hogy még komplexebb legyen a végeredmény.
Mik azok a tulajdonságok, amik segítik a kapcsolódást a karakterrel?
Semmelweis egy rosszul kommunikáló, mogorva és hideg ember volt. Elég sok kordokumentum, naplóbejegyzés maradt fenn róla magyarul és németül is, volt miből dolgozniuk a forgatókönyvíróknak. Ám a viszonya a születéshez, a kismamákhoz és az újszülöttekhez egészen más dimenziójú létezés volt. Előttük fedte fel a másik arcát, mellettük volt otthon. Viszont naponta nem egy, nem kettő szülő nő és újszülött halt meg a kezei között. Ez pedig egy elég intenzív kapcsolódás; valakiket borzasztóan szeretsz, mégis elveszíted őket, napról napra távolodsz tőlük, talán a te hibádból is. Iszonyatos önemésztés és fájdalom, amit átélhetett ezekben a hónapokban. Az, ha egy ember problémája túlmutat saját magán, nagyon fontos és erős energiákat termel, amiből színészileg szépen lehet dolgozni. A feltétel nélküli szeretetből táplálkozó tehetetlenség annyira sokrétű érzés, hogy egy karakternek szinte minden energiáját és a szemének a csillogását is helyreteszi.
A XIX. századi embernek közelebbi volt a viszonya a halálhoz, mint nekünk ma. Semmelweis mégsem fogadta el a kismamák és újszülöttek gyakori halálát.
Itt nem arról van szó, hogy akkoriban többen haltak meg, és ez azokban az időkben természetesebb dolog volt. Itt tíz szülő nő és újszülött közül három halálát okozza egy gyermekágyi láznak nevezett kór, amelyet éveken keresztül elfogad az orvostársadalom, és egy 29 éves magyar orvos az egyetlen, aki fel meri tenni a kérdést, hogy mi van, ha ez mégsem egy kór, hanem egy orvosi hiba eredménye. Sejti, hogy van megoldás, és innentől kezdve a sorsa túlmutat a saját életén. Minden egyes nappal roncsolod magad, mert a kezed között halnak meg azok, akiket szeretsz, akik a lényedet jelentik, és egyre inkább tudod, hogy te is hibás vagy ebben, csak nem tudod még, hogy pontosan miért. Egy ilyen helyzetben nem tudsz lefeküdni aludni, nem tudsz kedves lenni. Szinte csak tekinteted van, és sallangmentességed.
Ez egy hatalmas kereszt, aminek a súlyát bonyolult színészi feladat megmutatni.
Semmelweis az élete végén tulajdonképpen meghasad. Biztos árnyaltabban kéne fogalmaznom, de valami ilyesmiről van szó. Az egyetlen évet feldolgozó filmben lévő történések során is éreztetni szeretném, hogy ha meg is fejti a gyermekágyi láz okát, attól még emberi lélekkel feldolgozhatatlan az, ami ezt megelőzi. A magyarság és a magyar kultúra szempontjából az ő története happy end, hiszen a mai napig kicsit Semmelweisnek köszönhetik az életüket, akik szülnek. Több milliárd ember, és ez nem túlzás. Ugyanakkor ez csak számunkra életet jelentő történet, mert Semmelweisnek mint léleknek ez egy eszméletlen tragédia. Ez a felismerés az emberiség történelmében pont rá hárult.
Kicsit olyan, mint József Attila, aki az irodalomtörténet legteteje, ám ehhez neki az emberiség történetének egyik legnehezebb életét kellett megélnie.
Számomra ez egy szép és fontos színészi feladat. Mindemellett a forgatókönyvírók figyeltek rá, hogy a rengeteg tragédiával átitatott jelenetek között megjelenjen a humor, ami kicsit képes oldani a fájdalmat.
Hogyan készül egy szerepre? Kizárólag a forgatókönyvre és a rendezőre bízza magát, vagy utánaolvas dolgoknak, esetleg tapasztalat alapján is gyűjt inspirációt?
Ha egy valós történelmi szereplővel van dolgunk, érdemes minden dokumentumot átlapozni, amit csak lehet. Általában beleszerelmesedünk annak az életútjába, akivel ilyen összetett dolgunk van. Hiszen ha közel tudunk jutni egy ember döntéseinek okaihoz, már valami szeretetfélét érzünk, és így nem is utánajárásnak nevezném azt, ami történik, hanem izgatott megismerésnek. Amit csak lehet, tudni szeretnék. Persze ezt csak egy pontig lehet csinálni, és egy ponton túl már azt a Semmelweist kell vizsgálnom, aki a forgatókönyvből kirajzolódik.
Ennél a szerepnél mit tartott fontosnak? Ellátogatott patológiára, vagy vett részt boncoláson?
Találkoztunk boncmesterrel, történésszel, bábával, és a legkülönbözőbb dolgokat tanultuk boncolásról, születésről, korabeli eszközökről. Mindig nagyon izgalmas, ha a magánéleti szál mellett van egy objektíven elsajátítható szakmai szál is.
Színészileg eddig mi a legnagyobb kihívás ennek a szerepnek a megformálásában, illetve az egész forgatáson?
Mivel nem kronológiailag vesszük fel a filmet, ezért megfeszítetten kell koncentrálni arra, hogy a napi 4-5 jelenet a filmben pontosan hol és milyen lelkiállapotban történik. Ez a legnehezebb rész. Rögtön az első héten vettük fel a film legnehezebb jelenetét, de épp egybevágott a magánéletem történéseivel, ami segített az átélésben. Sokszor történt már ez így velem. Érdekes érzés a színésznek, hogy fáj valami, végtelenül fáj, és közben tud arra is gondolni, hogy milyen szép lesz majd ezt megosztani a szerepével.
Milyen Koltai Lajossal a munka? Könnyen megértik egymást, hamar rá tudott kapcsolódni a rendező víziójára?
Marton tanár úr elvesztése óta Hegedűs D. Gézát tekintem mesteremnek, de vele a rengeteg munkánk miatt nem olyan intenzív már a viszonyom. Pedig én úgy érzem, hogy nekem egész életemben szükségem van arra, hogy egy mesternek a kezét foghassam. Szeretek tanítvány lenni. Rengeteg irányba tudok nézni, és mindenben tudok hinni. Jó, ha valaki ebben segít. Koltai tanár úr személyében egy ilyen embert ismerhettem meg. Fél pillantásokból megértjük egymást, és nagyon vágyom arra, hogy megcsináljam, amit ő szeretne látni. Tudom, hogy a szívem képes rá, és jó lenne neki ezt odaadni. Remélem, hogy Semmelweis rajzolódik majd ki ezáltal.
Volt olyan, ami meglepte az eddigi munka alatt?
A forgatókönyv elolvasása és a rendezővel való első találkozások után az ember elkezd összerakni a fejében egy képet a karakteréről, hogyan is szeretné megformálni.
De vannak pillanatok, amikre nem lehet felkészülni. Ilyen volt, amikor a kezembe adták az első, pár hetes újszülötteket.
Ahogy szinte átélhettem a születés pillanatát, vagy ahogy egy síró csecsemő elhallgatott, amikor összenéztünk, ezek olyan helyzetek, amikre nem lehet felkészülni. Sőt, ez az élmény sokkal közelebb hozott Semmelweishez, és kicsit átkonstruálta bennem a döntéseinek okát. Előtte úgy játszottam, mint egy orvos, aki szeretné megfejteni egy talányos kór okát. Miután kezembe adták a babákat, már úgy játszottam, mint egy orvos, aki szereti ezeket a gyerekeket, és büszke az anyukájukra, és mindenét feláldozza, hogy megmentse őket.
(Borítókép: Vecsei Miklós. Fotó: Papajcsik Péter / Index)