Andy Vajna pótolhatatlan űrt hagyott maga után a magyar filmgyártásban, hozzá hasonló filmes személyiséget egyelőre a kanyarban sem látni. A magyar filmmel a jelenlegi megtorpanás ellenére is számolnak külföldön, a kedvező környezet miatt pedig sok produkció választja forgatási helyszínként Magyarországot. A magyar művészfilmek nagy esélye a streamingben van, azonban még az ilyen felületek sem garantálják az ilyen típusú alkotások láthatóságát – többek között ezek derültek ki a Dudás Viktor filmszakértővel készített interjúnkból.
Andy Vajnával kapcsolatban elmondhatjuk: közmegegyezés övezte azt a tényt, hogy érája alatt emelkedő pályára állt a magyar filmipar. De hol tartunk most, milyen trendek, folyamatok jellemzik a filmipart, és lehet-e még egy Oscar-díjunk a közeljövőben? Filmes szakemberrel beszélgetünk ezekről és ehhez hasonló kérdésekről.
Lesz-e Oscar-díjunk a közeljövőben ?
A hazai rendezők körében újabb generációváltás zajlik, és szerencsére az utánpótlás képviselői között már most is láthatunk ígéretes tehetségeket, akik okozhatnak még kellemes meglepetéseket. Mindig bízom az új generációk bátorságában, őszinteségében, az Oscar-díj elnyerésének a kulcsa pedig a témaválasztás és a formanyelv. Emellett a magyar operatőrök között is vannak igen kiváló szakemberek, akik munkájára figyel a világ, elég csak Rév Marcell közelmúltban szerzett Emmy-díját példaként említeni. A magam részéről tehát optimista vagyok, és úgy gondom, technikai vonalon már a következő Oscar-díjátadón is lehetnek újabb sikereink.
Pedig sokan úgy látják, hogy Andy Vajna halála óta mintha megtorpant volna a magyar filmgyártás. Erről mi a véleménye?
Andy Vajna személye, nemzetközi kapcsolatrendszere és a magyar filmért való tenni akarása pótolhatatlan. Annak ellenére hogy Hollywood alapjait számos magyar származású alkotó rakta le, a magyar filmért egyikük sem tett annyit álomgyári sikerei után, mint ő. Jelenleg talán Robert Lantost tudjuk megemlíteni mint nemzetközileg legmagasabban jegyzett, magyar származású producert, aki az éppen készülő Hunyadi-sorozat gyártását is felügyeli. Őt követően azonban nem tudok olyan producert mondani, aki megismételhetné elődjei sikerét. Mert bár vannak nemzetközi produkciókkal dolgozó hazai szakemberek, akik sikerrel építik a karrierjüket, de a jelenlegi körülmények már nem teszik lehetővé a Vajnához vagy Lantoshoz mérhető karrierívek befutását.
A streaming előretörése és az így kialakuló financiális és fogyasztói szokások ráadásul kiszorítják a független filmkészítést és az ott alkotókat, új gyártási és forgalmazói ötleteket pedig – amelyek a nem stúdiófilmeknek is megfelelő finanszírozási feltételeket teremtenek – nem látok jönni. A közösségi gyártás és forgalmazás is csak néhány lapát homok a sodró árral szemben.
Összességében a megtorpanás csak a hazai gyártású filmekre igaz, a nálunk készült nemzetközi produkciók száma folyamatosan növekszik, ami örvendetes. A hullámvölgy pedig természetes, mindig nyerni nem lehet. Így tisztelettel becsüljük meg azokat az alkotókat, szakembereket, akik ezeket a sikereket elérték.
Külföldön számolnak a magyar filmekkel?
A magyar filmekre is pont annyira figyel a világ, mint a többi közép-európai ország alkotásaira. A szakmaiságunk és a kedvező adó-visszatérítési rendszernek köszönhető jelentős mennyiségű nemzetközi produkció okán vannak irigyeink, a két Oscar-díjunk és a pluszjelölésünk is jóval a szomszédjaink elé helyezett minket. Fontos kiemelni, hogy csak az adó-visszatérítés önmagában nem záloga a sikernek, ehhez kellett az is, hogy a magyar filmes szakma a kiszolgálói oldalon nagyon jól reagált a nemzetközi produkciók befogadására. Rengeteg infrastrukturális és technikai beruházás történt és fog történni, így ennek köszönhetően nagyon sok kiváló szakember nevelődik ki, akik a nemzetközi mérce alapján is a világ élvonalához tartoznak.
Mik a magyar filmgyártás főbb irányai most?
A magyar filmgyártásnak jelentős elmaradása van történelmi személyiségeink és szépirodalmi műveink feldolgozása terén, pedig a tévéfilmek és a sorozatok ehhez jól használható felületet adhatnának. Jelenleg azonban csak a közmédia vállal ilyen feladatot a Báthoryakat feldolgozó Tündérkert-sorozattal, holott ez nem csak az ő feladatuk lenne. A kereskedelmi televíziók teljesen kivonják magukat az ilyen tartalmak gyártásából, holott a napi trash-reality és egyéb, stúdióban felvett műsorok mellett izgalmas lenne látni, amint ezen a téren is versenyre kelnek. De ez nem érdekük, és rászorítva sincsenek.
Hogy lendülhetne be újra a magyar filmgyártás, hogyan zárkózhatnánk fel újra a világelithez?
A magyar film eddigi kiemelkedő sikereit a szerzői zsánerben aratta. Nem túl szívderítő, de az aktuális tendenciák pont ezt a műfajt sújtják legjobban. A forgalmazók és ezáltal a közönség is a mozikban, valamint a különböző platformokon a jól felépíthető marketinggel rendelkező produkciókat részesíti előnyben. A magyar filmesek témáit viszont többnyire nem könnyű ebbe a rendszerbe beilleszteni, ráadásul a vírushelyzet azokat a moziforgalmazókat és filmszínházakat sújtotta legjobban, amelyek a magyar alkotások számára is otthont adó művészfilmeket preferálták.
A művészfilmek számára tehát a streaming lehet jó, mert tovább lehetnek ott elérhetők, mint a mozikban. Ám ettől még a létezésükről nem fog könnyebben értesülni a közönség. Az viszont nem csak nálunk probléma, hogy a hatalmas filmmennyiséget befogadni képes, hiteles orgánum már szinte alig létezik, és azok esetében is igen jelentősen esett a színvonal, amelyek korábban szereztek hírnevet maguknak – tisztelet a kivételeknek.
Viccesen azt szoktam kérni azoktól a barátaimtól és ismerőseimtől, akik a szerzői filmeket szeretik, hogy a platformokon direkt keressék az ilyen tartalmakat, és kattintsanak rájuk, hátha így az algoritmusok engedékenyebbek lesznek velük, és mások számára is megjelenítik majd őket.
Tehát a magyar művészfilmek sikere az algoritmusok kiszámíthatatlanságában van, noha a hazai filmipar ontja magából a tehetségeket, a közönség pedig éhezik a sikerre. Utóbbiak azonban az elmúlt időben öröm helyett csak a szakma szereplőinek szekértáborokra szakadását, valamint az állandó hadakozást kapták.
Ez a probléma folyamatosan rányomja a bélyegét a szakmára. A jelenség már a II. világháború óta velünk van, mikor erőteljesebben, mikor kevésbé. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy mind a két oldalon vannak olyan producer ismerőseim, barátaim, akikkel gyakran beszélgetünk szakmai kérdésekről is. Így azt látom, hogy a pacifizálódásra való törekvés mind a két oldalon jelen van, de az nem segít, amikor egyes orgánumok – például a Blokád esetében – forradalmárlelkületű pártaktivistának képzelve magukat politikai értékrendjük támadását vagy dicsőítését erőszakolják bele egyes filmekbe, ettől remélve a minél magasabb kattintásszámot. Eközben a filmről, annak minőségéről alig esik szó.
Ha pedig minden ezután készülő, a magyar történelem egy-egy darabját, személyét feldolgozó filmbe az aktuálpolitikai érdekeit akarja belemagyarázni a filmkritikusi szakma és minden egyéb megszólaló, akkor sajnos hosszan tartó sárdobálásra lehet számítani. És ez baj, mert ezzel pont a filmben szereplők nagyságáról, hazaszeretetéről terelik el a figyelmet, ami érdemtelenül tarthatja távol a nézőket a filmektől. Ez senkinek sem lehet az érdeke! A filmkritikus nem lehet politikai agitátor, pláne ha történelmi ismeretei is hiányosak az adott téma kapcsán. Kicsit szerényebben és felkészültebben kellene viselkedni.
(Borítókép: Huszti István / Index)