Idén is bőséges kínálattal láttak el minket a sorozatkészítők. Persze mindenkinek más tetszett jobban – vagy kevésbé –, és az alábbi összeállításból is kiderül, hogy az Index kulturális rovatának munkatársai sincsenek ezzel másként. Lássuk, kinek mi jött be, s főként miért?!
F. Tóth Benedek
Sokan mondták, hogy tipikus Star Wars-történet, de az ilyen kijelentések csupán elfogult rajongói lelkesedések, amit tiszteletben kell tartani. Az Andor azonban leginkább történeti környezetében SW-sztori, és azért is, persze, mert spin-off valóságában része a Star Wars-sagának.
A Zsivány Egyes előzménytörténetét láthatjuk kibontakozni, a sorozat mégis önálló hangulatot kap. Persze itt minden csillagokháborújás, és mégis ragyogóan önálló. Egyedi. Ennek a filmnek íze van, illata, de ami a legfontosabb: alaposan kidolgozott, megírt, felépített története. Zenei világában is eltávolodik a megszokott SW-hangzásvilágtól, Nicholas Britell zeneszerző mégis közel marad hozzá. Zenéje egészen pazar, drámaian balladai.
Cassian Andor jellemfejlődésének, karakterábrázolásnak mesterművét láthatjuk, azt, ahogyan és amiért csatlakozik a Lázadókhoz, és ez jót tesz az SW-saga egészének, hiszen George Lucas jedis-birodalmis világa csakis a karakterek tettein, motivációin keresztül izgalmas. Diego Luna tökéletes erre a szerepre, ezt már a hat éve bemutatott Zsivány Egyesben is láthattuk – szerencsére nem akar más lenni, így a hezitáló, esendő, ám a lelke mélyén már gyermekként kérgesedő Cassian a szemünk előtt válik olyanná, akire az életben is azt mondjuk: hős.
A börtönbolygó jelenetei egészen falanszteresen fantasztikusak, s bár a sorozat alkotói (Tony Gilroy és csapata) kémtörténetként is jellemzik, az Andor valójában egy hatalmas menekülés, kitörés, lázadás története, annak megmutatása, hogy a rabságból és elnyomásból csak egyféleképpen lehet kitörni: ha nem te vagy a fontos, hanem a változás. Erre Luthen Rael (Stellan Skarsgård) egészen pazar monológja a példa, amikor arra a kérdésre ad választ, hogy ő mit is adott fel azért, hogy ez a változás bekövetkezzen.
Korcsmáros Felícia
Olyan sorozatfüggőként, aki tudatában van betegségének, és képes csak azért nem aludni, mert beleesik a cliffhangerek csapdájába, nem volt könnyű dolgom, hogy kiválasszam az idei kedvencem. A Sárkányok háza például betöltötte az az űrt, amit a Trónok harca hagyott maga után; kaptunk egy gyönyörű alkotást, izgalmas karakterekkel és egy olyan világgal, amelyben szívesen kalandozunk, de főként abban ért célt, hogy beszédtémává vált – így hozta össze a baráti társaságokat. A Jeffrey Dahmer – Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori mint sorozat lett nagyon okosan eltalálva, a Wednesday pedig kevésbé lett jó sorozat, cserébe olyan példaképet állított a fiatalok elé, ahol a főhős maximum magának szeretne megfelelni, ez pedig csodás.
Mégis, egy olyan sorozatot emelnék ki az idei évi termésből, amely tele van hibával, nem szólt akkorát, mint amire számítottunk, de előzetes elvárásainktól eltekintve messze ez lett a legkülönlegesebb a 2022-es felhozatalból, és nagyon várjuk a folytatását.
Ez pedig az 1899. A sorozatot a Dark című német misztikus sorozat alkotói készítették, ez utóbbi pedig örökké beírta magát a top 3 kedvencem közé, jöhet bármi, nálam a Darknak bérelt helye van a dobogón. Az 1899 első évada lefektette az alapokat, rengeteg kérdést vetett fel, és kevés választ adott, de egy olyan hangulatot, látványt varázsolt elénk, ami nehezen ereszti el a nézőt.
Az az első pillanatban kiderült, hogy utazásunk a Kerberos hajón kalandosnak ígérkezik, és semmi sem az, aminek látszik. Az elsődleges történet mélyére ásva csupa komoly és elgondolkodtató témát találunk, a traumafeldolgozástól kezdve a mentális betegségek megélésén át egészen azoknak a kommunikálásáig.
A történet nagyon szépen mutatja be, hogyan épül fel a világunk: minden ember a saját életét érzi a legfőbb filmnek, ezek alapján mindenki magát tartja a főszereplőnek. Ennek megfelelően egymáshoz közeledni nem a legkönnyebb dolog. Nyitottnak kell lennünk a másik történetére, tragédiáira, és nekünk is meg kell nyílnunk, de túlélni valószínűleg csak úgy lehet, ha kapcsolódunk a másikhoz. Az 1899 sorozat azoknak való, akik szeretnek merengeni egy történeten akkor is, ha épp két rész között vannak, illetve azoknak, akik szeretnek nyomozni, és élvezik azt a játékot, amire az írók kényszerítenek: folyamatosan törekedni a megértés felé.
Rimay Ádám
Annyi zenés filmet és sorozatot láttunk az elmúlt három évben, hogy lassan a könyökünkön jön ki. Dráma, meg szerelem, meg mindenféle flitteres izé. Ami mégis hiányzott, azok a köztes idők. Hogyan lesz valaki híres, hogyan alkudozik a kiadóval, hogyan szégyenítik meg, és mi történik, ha meginog, amikor már túl sok forog kockán. A gátlástalanság, a – sajnos – igazi valóság egy mozifilm hosszúságú minisorozatban ugrik az arcunkba, amit úgy hívnak, Fanático.
Bár a Sex Pistols életrajzi sorozat is igyekezett beemelni ezt, mégis ez az új spanyol széria célozta meg a legjobban. Az átlagosan negyedóra hosszú részek összesítve egy egész estés mozifilmet tesznek ki az első évadban. A sorozat középpontjában álló trap zenész vagy zenészimitátor – ahogy tetszik – remekül hozza a farbát, amihez eredetileg, a sorozathoz írt muzsika is dukál, hisz nem egy életrajzi drámát feszengünk itt végig, hanem egy eredeti ötletet.
A főszerepet alakító színész – túl azon, hogy kiemelkedő alakítást nyújt mint az abszolút opportunista – a való életben is mozog a zenei pályán a spanyol földeken, így a szerep egészen karakterre írt. A rendezés egyszerű, de pazar, az ötlet közismert, de jól lett megfogva. Aki nem ódzkodik a zenészekről szóló alkotásoktól, és szeretne egy másik vetületet is látni ebből a valóságból, annak első sorban ezt a minisorozatot kell látnia.
Dzsubák Tamás
Az elfelejtett születésnapok, a rossz anyagi helyzet, az örökös szervezetlenség, káosz és veszekedések alapján úgy tűnhet, hogy a Heck család széthullóban van, de ez véletlenül sincs így. A számos nehézség ellenére Frankie Heck (Patricia Heaton) férjével, Mike Heckkel (Neil Flynn) szeretetben nevelik a gyerekeiket.
A család történetét az anya, Frankie Heck (Patricia Heaton) beszéli el, miként élik mindennapjaikat egy amerikai kisvárosban, Orsonban.
A legidősebb gyermek Axel, a lázadó tini, aki az iskolában népszerű, de nem a tanulmányi átlaga miatt. Sue a középső gyerek, akit állandó bizonyítási vágy hajt, hogy a környezete észrevegye. Állandóan csetlik-botlik, infantilis és örök optimista lány. Brick a család legfiatalabb tagja, aki végtelenül intelligens, furcsa viselkedési szokásai vannak, nem mellékesen befelé forduló, sokáig csak a könyveivel barátkozó fiú.
A kritikák többsége a színészi játékokat dicséri. Megértem, hisz roppant szerethető és vicces karaktereket figyelhetünk. De nemcsak karakterfejlődéseket láthatunk, hanem egy család felnövéstörténetét is.
Az életet Nem kell túlgondolni, ahogy sok helyzetben a szereplők sem teszik, de végiggondolni mindenképp érdemes.
A kilenc évadot megélt széria összesen 14 díjat nyert. Noha átütő sikert soha nem ért el, hűséges követőkre, rajongókra tett szert. Az amerikai sorozat hosszú évek óta nemcsak a televíziós csatornák, hanem a streaming szolgáltatók állandó kínálatában is helyet kap.
Sümegi Noémi
A legnagyobb magyar sorozatsiker idén kétségkívül A besúgó volt, és már akkor is ezt kellene mondanunk, ha „csak” annyi történt volna, hogy egy elszánt alkotókból álló fiatal filmes csapat Szentgyörgyi Bálint forgatókönyvíró-rendezővel az élen megvalósította az álmát, és művüket az egész világ láthatta, de ennél sokkal többről van szó.
Olyan történetet meséltek el, ami eddig hiányzott a filmes-sorozatos palettáról, ráadásul izgalmas fordulatokon keresztül, remek színészekkel. A mai 50-esek ifjúságát hozta vissza a film a közelgő rendszerváltás előtti évek hangulatát felidéző eseményekkel, a korabeli zenékkel, a nagy gondossággal összerakott, korhű látványvilággal, akik így a gyerekeinek is meg tudták mutatni, miket is éltek át.
1985-ben járunk, a kommunista Magyarország végnapjaiban, és az egyetemisták között zajló ellenzéki szervezkedés kulisszái mögé láthatunk be: gyűlések, tüntetések, táborok, a KISZ-es fiatalokkal való viták és persze kollégiumi szobák, szerelmek, bulik, koncertek és kocsmák világában kalauzolja a film a nézőt, egy fővárosi egyetemre bekerülő vidéki sráccal a középpontban (Gergőt Váradi Gergely játssza), akit beszervez az állambiztonsági szolgálat. Ő lesz a besúgó.
A sorozatot sok bírálat érte, számon kérve a történelmi hűséget, például azt, hogy a beszervezés és az ügynöki hálózat működése nem így zajlott, illetve hogy a rendszerváltás folyamatában nem az egyetemisták voltak, a meghatározók élükön egy karizmatikus vezetővel (Száva Zsoltot Patkós Márton alakítja), de a film óriási érdeme, hogy erről egyáltalán diskurzus kezdődött akár a közéletben, akár a családokban.
Nagy kár és fájdalom, hogy az HBO Max háza táján történtek miatt – sok más hazai sorozattal együtt – jelenleg sehol nem látható az utóbbi évek egyik legsikeresebb magyar mozgóképes alkotása.
Szőke Luca
Idén rengeteg olyan sorozat készült a különböző streamingplatformokra, amiket egy nap alatt végignéztem, hiszen olyan izgalmasok voltak. Ezek között volt a Heartstopper, a Szívtipró gimi új feldolgozása és az egy évadot megélt Újságoslányok, amik igazi tinisorozatok, mégis felnőtt fejjel is teljesen élvezhetők. Mégis az idei kedvencem egy olyan produkció lett, amely ötvözi a két kedvelt műfajomat, a coming-of-age és a horror témákat. Ez pedig Mike Flanagan 2022-es alkotása, Az éjféli klub.
Számomra Flanagan nem igazán tud rosszat alkotni, és hiába nem lett a legjobb sorozata Az éjféli klub, a rendező munkásságában teljesen hiteles és szerethető. A sorozat az ismert gyerekthrilleríró, Christopher Pike 1994-es regényére és más történeteire épül. Nyolc halálos beteg fiatalt követünk a Brightcliff nevű hospice-ban, akik éjfélkor összegyűlnek, és rémtörténeteket mesélnek egymásnak. Természetesen mindenféle természetfeletti események kezdenek kibontakozni, miközben a tinik megpróbálnak túlélni.
Karakterek szempontjából is kifejezetten erős a sorozat, bár hozzá kell tenni, hogy talán a főszereplő, Ilonka (Iman Benson) a legkevésbé érdekes. Flanagan előszeretettel dolgozik ugyanazokkal a színészekkel, így több ismerős arcot is láthattunk. A Sashat alakító Samantha Sloyan például a Mise éjfélkor című Flanagan-sorozatban már hatalmasat alakított, és ez most sem volt másképp. Az újoncok közül pedig egyértelműen az elsőfilmes Ruth Codd tarolt,
akit az első pár részben imádtunk utálni, a sorozat végén pedig kisírtuk érte a szemünk.
Az éjféli klub látványában hozza a rendezőtől elvárt stílust és igényességet. Az épület remek atmoszférát teremt a sorozatnak, a különböző történetek pedig remekül elválnak az alaptörténettől, mégis megtartva az egységet. A speciális effektek és a smink is elképesztő, és jól fogták meg a 90-es évek stílusát, mind öltözködésben, mind filmkészítésben.
Bár Flanagannek vannak és valószínűleg lesznek is jobb sorozatai, Az éjféli klub számomra hozta azt, amit reméltem.
Meglepően ijesztő, az alapsztorijából adódóan kifejezetten szomorú és egészen fordulatos.
A sorozatot többévadosra tervezte Flanagan, de a Netflix elkaszálta, így a rendező Tumblr-oldalán osztotta meg a nézőkkel, hogy hogyan folytatódott volna a produkció. A bejegyzésben minden kérdésre választ kaptunk, még az utolsó rész cliffhangerére is.
Vig György
Sok minden változott, mióta feltalálták a mozgófilmet, többek között lett streaming, ami egyértelművé tette sokak számára, számomra teljesen, hogy egy filmre kívánkozó történet számára a létező legjobb ajándék, ha közlik vele, hogy minisorozatot kap. Annak ugyanis van eleje és vége, tehát
nem lehet addig folytatni, amíg az utolsó centet ki nem préselték a producerek az egykor jobb sorsra érdemes karakterek egyre indokolatlanabb kalandjainak forszírozásából.
A mozis formátummal szemben viszont az az előnyük a korlátozott epizódszámú szériáknak, hogy elég idő áll a rendező és színészei rendelkezésére, hogy kapkodás és kényszermegoldások nélkül elmesélhessék a történetüket. Ez kivált az irodalmi művek adaptálásánál jelent óriási előnyt.
Többek között a formátum miatt szerettem nagyon a BBC és az Amazon Prime új westernsorozatát is, ami nálunk az HBO Maxon látható Az angolok (The English) címen. Meg persze azért is, mert imádom a westernt. Mindent el lehet vele mondani, szerintem Shakespeare, Arany János és Petőfi Sándor is írt volna ilyet, ha nem a mozi előtt és az USA-ban születtek volna. Vagy legalább Olaszországban.
Ebben a lovaglós, lövöldözős, cowboyos, indiános, poros préris, pioníros, polgárháborús katonás történetben vannak élőhalottak, de nincsenek zombik. Szerepel benne gyönyörű nő, aki találkozik gonosz férfiakkal, de a nőről kiderül, hogy érinthetetlen, a férfiak meg lelőhetők.
Indolt és véletlen mészárlások, megmenekülések, többféle bosszú és évtizedeken átívelő megbocsáthatatlan bűntények, valamint sok táj, csillagos ég és lóhát.
A főszereplő és producer, Emily Blunt ezzel a sorozattal biztosította helyét az A kategóriás sztárok között. Indián partnere, Chaske Spencer is nyilván beágyazódott a jelentősebb producerek és rendezők telefonkönyvébe.
Vonzó pszichopaták és ellenszenves barátok, mindez fölényes magabiztossággal megrendezve, kiváló ritmusú dramaturgiával felépítve, kisebb-nagyobb ívekre igényesen felfűzve, elegánsan elégítve ki a nézők nem szégyellnivaló szórakozás iránti igényét.
Ez a sorozat egyike a Jó minőségű bizonyítékoknak, amelyek arra utalnak, hogy a közönséget még ma is meg lehet lepni olyan munkával, amelybe a marketingen és százszor bevált recepteken túl megfelelő időt, pénzt és tehetséget is fektetnek az alkotók. Meg arra is, hogy a western örök.
(Borítókép: Jelenet A besúgó című filmből. Fotó: HBO)