Novellákat írni először csak hobbiból, könyvbe rendezni, aztán az írásokból színdarabot formálni, megtalálni hozzá a megfelelő embereket, a helyszínt és eljuttatni az előadást a bemutatóig nem kis feladat. Rényi Ádámnak ez sikerült, az Osztálytalálkozó és A bezzeggyerek című novelláskötet szereplői megelevenednek a 6SZÍN színpadán Lengyel Andor rendezésben.
Tizenhat jelenetből áll A hosszú élet titka című előadás, de mindegyik ugyanazon a regiszteren szólal meg. Egy történet kivételével ugyanott vagyunk, Budapesten, ahol valahogy mindenki Cinkotára hivatkozik, ha messzebb kell menni, mondjuk, anyagbeszerzésre, és ugyanabban az időben, napjainkban. Ismerős a miliő, az 59-es villamos, a Csengery utca, de még a balatoni akadémiai üdülő is, mert bár sosem jártunk ott, el tudjuk képzelni.
És ismerősek a figurák is, a szülői értekezleten okoskodó apa, a jós karmaiba kerülő idős hölgy, az önkormányzati referens, a megbízhatatlan, hazudós mesterember, akit csak erőszakkal lehet rávenni a munkára, és be kell zárni a fürdőszobába ahhoz, hogy dolgozzon, a ház előtt öntudatosan söprögető, mindenkit kiosztó néni, az önnön nagyságukba feledkező operetténekesek, a maguk módján boldoguló nyugdíjasok.
Ismerős a fülünknek a telefonban várakoztató, hamiskásan csengő Für Elise, az unottan és/vagy értetlenül bejelentkező ügyintéző, a BRFK és az ORFK határvitái, és még a pufi mellény is ismerős az oligarchákat felvételiztető fiatalemberen, aki egy csettintéssel elhallgattatja vagy újra játszatja Márkos Albert csellóművészt. Mert, mint tudjuk, az rendeli a nótát, aki a zenészt fizeti. Ezek mind mi vagyunk vagy lehetnénk, esetleg a családtagjaink, az ismerőseink, a szomszédaink, az emberek, kikkel körül vagyunk véve.
Nehéz Rényi Ádám novelláiról – vagy az azokból készült színdarabról, amit Enyedi Évával közösen írtak – úgy beszámolni, hogy ne lőjünk le egyetlen poént sem. Hiszen ezeknek az írásoknak az atmoszférateremtő képességükön túl az a közös jellemzőjük, hogy mindegyik rejt valamilyen nem várt fordulatot, még akkor is, ha már korábban felvillantanak gyanús momentumokat.
Elkezdesz például beszélgetni egy rokonszenves fiatalemberrel, és lehet, hogy romba dől az egész életed, bár már korábban feltűnt, hogy mit keres a szobájában – 1972-ben! – egy írógép. Felcsípsz egy nőt a bárban egy kellemes éjszaka reményében, és ki tudja, miért nem engedi megcsókolni magát a liftben? És ha két ember beszélget egy asztalnál vagy a konyhában, lehet, hogy csak a végén derül ki, valójában ki kicsoda.
Aki olvasta Rényi Ádám novellásköteteit, az Osztálytalálkozót és A bezzeggyereket, annak persze ismerősek ezek a történetek, de bizton állíthatom, hogy még így is okoznak meglepetést, és nem azért, mert az olvasmányélmények egy idő után megfakulnak. A színpadon tényleg minden másképp szól, másképp elevenedik meg: mindegyik színhez kapunk egy vetített hátteret, egy szobabelsőt vagy egy utcarészletet, ezek a színes, nagyon hatásos, olykor mozgó képek (animációs tervező Fábián Nikolett) aztán a jelenet kezdetekor elhalványulnak, és marad ugyanaz a rácsos vetített háttér (jelmez- és díszlettervező Ignjatovic Kristina).
Az egyébként nagyon szép és hatásos képek jó, hogy eltűnnek, mert így a szereplőkre tudunk koncentrálni. A színészek kiválasztása egytől egyig telitalálat. Jó látni a fiatal női karaktereket éltre keltő Balla Eszter finomságát a színpadon: anyaként, lányként, feleségként a lágyabb színeit mutatja, akadékoskodó ügyintézőként megnevettet. Mohai Tamás fiatal férfijai sármos ifjak, szerető fiúk vagy szélhámosok, de még a halál szerepe is jól áll neki.
Márton András hozza az idősödő férfiak figuráját, hol kellemkedően udvarias, hol igazi lovag, hol öntudatra ébredt nyugdíjas, tragikus sorsú apa vagy bajba került „hős”. A budapesti közönségnek azonban a legnagyobb meglepetést Ecsedi Erzsébet, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház örökös tagja okozza, akit a fővárosi közönség ritkán láthat. Olyan természetességgel formálja meg a takarítónőtől a narcisztikus anyán át az operettprimadonnáig a szerepeket, mintha mindegyiket őrá szabták volna. Jó ezt a nagyszerű színésznőt látni, Rényi Ádámé az érdem, hogy elhozta őt a fővárosba.
A két novelláskötetből nem lehetett egyszerű kiválogatni azokat az írásokat, amelyek végül színpadra kerültek: a közös mindegyikben az, hogy eljátszható a cselekményük, többszereplősek, és van bennük megjeleníthető párbeszéd. Így kimaradtak azok, amelyekben a belső monológ, a lelki történés dominál. Az emberek és a környezet pontos megfigyelése azonban mindegyik novellára jellemző, így ezek a színházban is maximálisan érvényesülnek.
Mert milyen abszurd dolog vértanúvédelmi programot kitalálni csak azért, hogy a miniszterhelyettes meg a polgármester ne kerüljön kínos helyzetbe? Hogyan működnek az idős asszonyok önvédelmi, életben maradási ösztönei, függetlenül attól, hogy a sorsot vagy a halált kell-e uralni? Milyen kegyetlen lépésekre sarkallhat minket a hiúság? Milyen titkokat rejt a saját életünk, tudunk-e mindent azokról, akik körülvesznek minket? Végül pedig mindannyian cukrosak vagy szívesek leszünk, csak idő kérdése.
A legjobb, ha nevetünk mindezen, a közéleti abszurdokon és a saját esendőségünkön is. Ahogy az előadás plakátján is látható: egy cekkert cipelő idős, fejkendős asszony is leütheti a fekete királyt a sakktábláról.