Eszenyi Enikő a szolnoki Szigligeti Színházban rendezett. A Koldusopera önmagában egy erős történet, így az előadás szült remek pillanatokat, ám a rendezői koncepció sajnos nem rajzolódott ki elég erősen.
Ha minden tettünket meg tudjuk magyarázni egy bibliai idézettel, akkor nincs gond. Ha nem, akkor legalább hivatkozzunk arra, hogy most jöttünk ki a templomból. Ezt Bertolt Brecht is megemlíti darabjában, és másutt is találkozunk ilyesmivel. Persze Eszenyi Enikő rendezése ennyire nem ment bele aktuálpolitikai utalásokba – néha félve, egy-egy apró kiszólással lehetett találkozni a régi bátorsággal –, ám a Koldusopera már történetéből adódóan kritikát fogalmaz meg a mindenkori rendszer ellen, ahol
a királynő hírnöke nem menti meg a kisembereket, maximum a színházban, ami nem a valóság.
Váratlan ráhangolódás az estére, amikor gyalog sétálva a Szigligeti Színház felé a kisemberek nagy bűneiről szóló előadás előtt keresztezzük a Mészáros Lőrinc utcát. Persze a névadó Mészáros Lőrinc egy 1466-ban született ceglédi plébános volt, aki részt vett a Dózsa György-féle parasztfelkelésben, mégis gondolatébresztő ez a találkozás.
Szóval Eszenyi Enikő újra rendezett, a vígszínházas botrány óta ez már a második ilyen alkalom – ha nem számoljuk a 300 millió forinttal megtámogatott csengeri színjátszót, ahol a visszatérése előtt tevékenykedett sokat.
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja a közelmúltban egy budapesti próba alatt szenvedett balesetet, így a Játékszínben májusra halasztották azt a bemutatót, melyben Eszenyi Enikő színészként is visszatér a színház világába. Hogy ez miért számít 2023-ban is kiemelt témának, arról egy korábbi cikkünkben írtunk.
Talán ezért is tűnik úgy, hogy mindenképp érdekes, hogyan rendez meg Eszenyi Enikő most egy Koldusoperát. Egyrészt azért, mert elismert színházi alkotó, másrészt pedig azért, mert az elmúlt években sok mindenen ment keresztül ő is, így biztos megvan a véleménye árulásról, újrakezdésről, vélt vagy valós bűnökről – amiről többek között a darab is szól.
Minden Brecht-előadás előtt van bennem egy félelem, hogy mit fogok látni a következő órákban. Ugyanis az epikus színház atyjának hitvallásával takarózva sokszor egészen kusza dolgokat állítanak színpadra, és minden oda nem illő, értelmetlen elemre annyit mondanak magyarázatként, hogy elidegenítés. Eszenyi Enikő rendezésében a minimumra tekerték az elidegenítés eszközeit, néha megszólították a közönséget, de választ nem vártak, felkapcsolták a nézőtéri fényeket, illetve kivetítették, hogy mit látunk.
Bár az Avatar lényeit idéző táncos duó jelenlétét nem értettem, és kifejezetten zavart, hogy amikor ledobták magukról a farsangi na’vijelmezeket, és beálltak bűnözni és örömlánykodni, nem moshatták le az egész arcukat borító kék festéket. Nem értettem e mögött a koncepciót, inkább az volt az érzésem, hogy nagyjából bármilyen figurát berakhattak volna. Egy Micimackóba is bele lehetne magyarázni valami fennkölt megfejtést, például hogy a társadalomnak van egy derűs, ám csekély értelmű rétege, ahol semmi másra nem vágynak, mint arra, hogy jókat egyenek.
Hogy Eszenyi rendezésében miért épp na’vik jelentek meg?
Talán azért, mert az Avatarban is látjuk, ahogy az emberi faj képes mindenből üzletet csinálni. De az is lehet, hogy Eszenyinek annyira megtetszett saját kecskeméti rendezésében (Cirkuszhercegnő) ez a figura, hogy ide is be akarta illeszteni. Lehet, hogy mostantól minden rendezésében felbukkan egy na’vi. Viszont nem csak az Avatar kék lényei jöttek át vele Kecskemétről.
A karmester március 29-én Mester Dávid volt, a Vígszínház zeneszerzője és karmestere, aki a kecskeméti Cirkuszhercegnőben is kísérte az előadást. Mester Dávidtól (így Cser Ádámtól és Kovács Adriántól is, akik felváltva karmesterek a Koldusoperában) Eszenyi Enikő többször színészi jelenlétet követelt, amit Mester Dávid tökéletesen teljesített.
A szolnoki Koldusopera színpadképe nagyon egyszerű, farostlemezből tákolt díszlet (Antal Csaba) foglalja el a forgót, illetve sok jelenet van a vasfüggöny előtt, plusz a színpad kiemelhető elemeivel is játszanak, bár ez utóbbival rendszerint nem túl kreatívan. Inkább csak arra használják, hogy néha a tetején állva vagy eldőlve énekeljenek.
A jelmezek (Szűcs Edit) a 2000-es évek eleji divatot tükrözik; rengeteg bársony, flitter, csillám és egyéb, a miliőbe passzoló anyag. Mindettől a szereplők úgy tűnnek, mint akik hirtelen jutottak egy kicsit több pénzhez, és szeretnék megmutatni magukról a világnak, hogy tehetősek, bár pont ettől a vágytól esnek olyan túlzásokba, amitől inkább az ellenkezőjét érik el. A díszlet szintén ezt a hatást erősítette bennem. Egy 5 perc alatt összetákolt építmény, egy kártyavár, ami az első szellőre dől össze, ami koncepciónak igen erős.
A darabban az epikus színház igényeit kielégítve sokszor vetítettek videó- és szövegrészleteket. Ilyenkor – főleg, ha épp sok szereplő volt jelen a színpadon színes jelmezekben, a világítás meg rikító rózsaszínben pompázott – a színpadkép úgy nézett ki, mint a Facebookra gyártott névnapi, karácsonyi vagy egyéb üdvözlőképek, amiken mindig van egy szöveg, három egymáshoz kicsit sem passzoló kép és valami animált hóesés, csillagszórás vagy egy gyertyaláng.
Mindez kiemel egy olyan közeget, ahol a bűnözés nem azt jelenti, hogy kivágott erdő helyére húznak fel egy lombkoronasétányt, hanem egy olyan réteget mutat be, ahol a törvényen kívüli megélhetési bűnözők élnek. Persze attól, hogy a megélhetésért lopnak, még nem lesznek jó emberek, hiszen
De közben látjuk, hogy amit csinálnak, azt azért teszik, mert nincs egyéb lehetőségük érvényesülni.
Eszenyi Enikő eddigi karrierje alatt többször dolgozott Brecht-darabbal rendezőként és színészként egyaránt. (Színészként például az 1990-es, Vígszínházban bemutatott, Gothár Péter rendezte Koldusoperában Lucyt játszotta a Kaszás Attila-féle Bicska Maxi oldalán.) Eszenyi rendezői stílusa illik ezekhez a történetekhez, de Szolnokon azt éreztem, hogy nem nagyon tett hozzá sokat a mű alap gondolatiságához. A történetet elmesélik a színpadon, de ezt akkor is megkapjuk, ha csak elolvassuk a drámát.
Persze több olyan jelenet is akadt, amiben a szövegkörnyezetet, utalásokat és kiszólásokat modernizálták, ilyenkor hirtelen meg is telt élettel a színpad, de koncepció szintjén nem tudott megszületni semmi több, mint amit Brecht száz évvel ezelőtt már egyszer megírt. Talán a fő problémát az jelentette, hogy ebben a darabban nagyon fontos központi gondolat, amit a kolduskirály ki is mond, hogy:
Senki sem hiszi el az embernek a saját nyomorúságát.
Ebben az előadásban a nyelvezet (Blum Tamás fordítása alapján a szolnoki színházi változatot Forgách András készítette, dramaturg: Vörös Róbert), a fények és a jelmezek teremtették meg az első látványra működőképes nyomort, ami egyre romlottabb arcát mutatja azzal, ahogy központi figurájának szorul a nyakán a hurok. Arról viszont, hogy mi a rendező véleménye a darab központi kérdéseiről, nem sok minden derül ki az előadásból.
Az előadás egyik legkimagaslóbb szereplője Bíró Panna Dominika, aki hihetetlen energiákkal, lendülettel és felszínes cserfességgel ugrott bele Polly bőrébe, így részben az ő jelenlétének és játékának köszönhetően az első felvonás sokkal pörgősebb, színesebb és szórakoztatóbb, mint a második, ahol már szinte csak villanásai vannak. Az sem mellékes, hogy kifejezetten jó énekhangja van. A fiatal színésznő a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanult, diplomáját végül a salzburgi Mozarteumtól vette át. Csupán tavaly óta a színház tagja, de már most megjósolható, hogy hosszú és sikeres karrier előtt áll.
A Szigligeti Színház igazgatóját, Barabás Botondot választotta Eszenyi a főszerepre, akihez remekül passzolt Bicska Maxi karaktere, pedig nem mindenkiben van meg az a sárm, amivel eléri, hogy nézőként akkor is neki drukkoljunk, ha minden létező törvényt megsért. A Bicska Maxi bandájában játszó színészek egytől egyig szórakoztatók voltak (Zelei Gábor, Mészáros István, Reider Péter, Polgár Kristóf), igazán valósnak ható figurákat elevenítettek meg – kicsit ugyan közhelyesen, de mégis szerethető, mesefigurás módon.
A kolduskirály Peacock és neje szerepében Schnell Ádám és Lugosi Claudia főként az első felvonásban tudott érvényesülni, a másodikban a darab dramaturgiája miatt is sokkal hátrébb szorultak, bár ez a legtöbb szereplőre igaz. Mintha ott fogyott volna el az idő vagy a spiritusz, vagy csak ott érződött leginkább, hogy Eszenyi Enikő maga sem tudta, merre mozdítaná el a darabot.
Dósa Mátyás játssza Tigris Brownt, viszont valamiért közte és Barnabás Botond között nem igazán alakult ki bajtársias kémia, így egyrészt nem túl hihető a barátságuk, másrészt ebből következik, hogy az árulás se nem megdöbbentő, se nem fájó. Sajnos ugyanez a helyzet Kocsma Jennyvel (Radó Denise). Szintén egy percig sem hisszük el nekik, hogy valaha fontosak voltak egymásnak, vagy talán még most is azok.
A varázslat akkor sem született meg, amikor a két, relatív friss Bicska Maxi-feleség egymásnak feszül szeretetük tárgyának torka helyett, pedig bőven több erő kéne hogy legyen a heves féltékenységben, illetve pontosan ismerjük azokat a nőket, akik előbb ugranak egymásnak, minthogy megkérdőjelezzék a mindenki számára egyértelműen hűtlen férfi igazát. Tigris Brown lánya, Lucy (Molnár Nikolett) és Polly jelenete így egészen halványra sikeredett. Viszont a balesetet szenvedő biciklis kéregető szerepét magára aggató Ónodi Gábor és a Smith rendőr szerepét betöltő Vándor Attila megjelenései üde színfoltot jelentettek.
Brecht nem nyugtatja meg a nézőket. Lehet, hogy ma még Bicska Maxit akarják akasztani, de holnap talán a kolduskirályon lesz a sor, vagy a Bicska Maxi üzletét átvevő Pollyn, esetleg Jennyn, akinek élete erősen függ a férfivágyak kielégítésétől, márpedig ez a képesség nem automatikusan tart ki életünk végéig. Tehát a darab vége felé, amikor Maxi kötelet kap a nyakába, azt kellett volna éreznünk, hogy nekünk is viszket az állunk és a kulcscsontunk közötti finom bőr, főleg, hogy előtte pár perccel a társulat épp azt öntötte dalba a színpadon, hogy mennyire nehéz tisztességesen érvényesülni és életben maradni. Ám mégsem született meg ez az érzés, sokkal inkább éreztem, hogy érdektelen a sorsuk.
Bertolt Brecht a Koldusoperát John Gay 17. századi szatirikus népoperája alapján írta, Kurt Weill komponálta hozzá a zenét. A műfaji kavalkád, ami egyszerre vérkomoly és egyben paródia, illetve az epikus színház szabadsága lehetővé teszi, hogy ezt a száz éve összeállt művet bármilyen kontextusba ágyazva maivá és érthetővé tudjuk tenni.
Viszont amennyiben nincs mögötte egy erős mondandó, akkor nem marad más, mint egy Koldusopera, ami emlékezteti a nézőket arra, hogy egyszer élt egy Brecht, aki összerakta ezt a remek történetet. Sajnos hiába dolgoztak jól a színészek a szolnoki előadásban, nem született meg több mondanivaló, mintha elolvastuk volna a drámát.
(Borítókép: Szigligeti Színház)