„A könyvemben mindenki mindenkit azzal vádol, hogy őrült” – mondta Joseph Heller első és legismertebb gyermekéről, A 22-es csapdájáról. „Őszintén szólva szerintem az egész társadalom őrült – és a kérdés az, hogy mit tesz egy épeszű ember egy őrült társadalomban?”

Ahogy azt már a legkisebbek is tudják, a könnyed műfajok a legnehezebbek. Olyan könyvet, amelyen a nyájas olvasó kacag, teljes szívéből, teljes testéből kacag, mint a fakutya – hát azt a legnehezebb kiverni az írógépből. Főként, ha a nyájas olvasó úgy kacag, hogy közben tudja, teljes szívéből, teljes testéből tudja, hogy pont most, pont ezen egyáltalában semmilyen módon nem lenne szabad kacagnia. Hogy ezen kacagás helyett sírnia kéne. Úgy sírnia, hogy ökölbe szorított szorgos kezeivel a falat veri közben.

Heller ebben volt igazán mesteri. És mindezt teljes, abszolút, jéghideg számítással köbözte ki. Nem siette el. Volt rá ideje. Hosszú szülés volt.

1953 egyik reggelén, miközben otthon üldögélt, Hellernek eszébe jutott egy kezdőmondat. Illetve mindjárt kettő:

Szerelem volt első látásra. Amikor először látta a lelkészt, Yossarian őrülten beleszeretett.

Másnap elkezdett összerakni egy történetet, amely ebből a kezdetből születhet. Kitalálta a szereplőket, a cselekményt és a hangnemet, amely az egész művet meghatározta.

Egy héten belül elkészült az első fejezettel, és elküldte az ügynökének. A következő egy évben már nem írt többet, mert a történet további részeit próbálta felskiccelni. 1955-ben az első fejezet A 18-as csapdája címmel megjelent a New World Writing magazin hetedik számában. Egy későbbi nyilatkozata szerint később sem kezdett bele soha regénybe azelőtt, hogy meg ne lett volna az első és az utolsó mondat. Meg csak úgy, a biztonság kedvéért a cselekményszál és valamennyi kidolgozott karakter. Illetőleg a megfelelő helyekre elhelyezett, elbújtatott T. S. Eliot- és Tennyson-allúziók. Felismerhetetlenül persze. Épp elég volt, hogy ő tudja, hogy ott vannak.

Legközelebbi – az írók közül mindenképp legközelebbi – barátja, Kurt Vonnegut számos közös interjújukban sokat ugratta is amiatt, hogy hozzá képest keveset írt. A Playboy hasábjain Heller így válaszol neki: „Neked van huszonhét könyved. Mind rövidke. Nekem van öt. Azok viszont jó hosszúak.”

Bár a történetet eredetileg nem tervezte hosszabbnak egy novellánál, végül addig mókolt a cselekménnyel, hogy úgy érezte, ebből a történetből születhet meg az első regénye. Amikor a harmadával elkészült, ügynöke, Candida Donadio megkezdte szétküldözni a kiadóknak. Heller nem ragaszkodott különösebben a műhöz, és úgy döntött, hogy nem fejezi be, ha a kiadókat nem érdekli.

A sztorira azonban gyorsan rácsapott az angolszász piac egyik legpatinásabb kiadója, a Simon & Schuster, amely adott is 750 dollár előleget, és további 750 dollárt ígért, ha a teljes kéziratot leadja. Heller négy-öt évet csúszott a határidővel, és a munka elkezdése után nyolc évvel már kész is volt a regény.

Pátosz vs. szánalom

A 22-es csapdája 1961-ben jelent meg az Egyesült Államokban, amikor John Fitzgerald Kennedyt beiktatták elnöki hivatalába. Még a Disznó-öböl előtt, még az előtt, hogy Amerika úgy istenigazából bement volna Vietnámba. Ez még a remény éve. Amikor még mindenki őszintén elhitte, mert elhihette azt, amit JFK a beiktatási beszédében mondott azon a januári vasárnap délután, pontosabban, amit a beszédeit, valamint az elnök számára Pulitzer-díjat érő Profiles in Courage-et író Theodore Sorensen mondott az ő szájával:

Tudja meg minden nemzet, bár jót, bár rosszat kívánna nekünk, hogy bármely árat megfizetünk, bármely terhet elviselünk, bármely nehézségen átkelünk, bármely barátot megsegítünk vagy bármely ellenséget elpusztítunk, ha a szabadság fennmaradása és sikere a tét.

Heller, aki – barátjához, Vonneguthoz hasonlóan – megjárta a háborút, addigra már tudta, nagyon is jól tudta, hogy az ár megfizetése, a teher elviselése és a nehézségeken való átkelés nem holmi fennkölt dolog. Pontosan tudta azt, hogy az ár megfizetése, a teher elviselése és a nehézségeken való átkelés azt jelenti, hogy fájdalomtól szédülten, golyók által tépett testtel, saját bajtársaink élettelen testén át gázolunk előre, úgy, hogy azt majd elmesélni sem tudjuk, kivéve, ha a tréfa, a humor, az irónia groteszk tükrén keresztül mutatjuk meg, úgy, hogy már mi magunk is alig ismerünk rá arra, amit átéltünk.

Talán nem véletlen, hogy az angol nyelv ugyanazt a szót használja akkor, ha valami patetikus, és akkor is, ha szánalmas. Mert a háborúnak nincs pátosza. A háború nem tud fennkölt lenni. A háború csupán szánalmas tud lenni.

A 22-esben nincsenek oldalak. Hiányzik az ismerős bináris szimbolika. Nincs isten és sátán. Nincs fekete és fehér. Nincs fent és lent. Nincs tiszta és mocskos. Csak sátán és sátán van. Csak fekete és fekete van. Csak lent és lent van. Csak mocskos és mocskos van.

Az igazi hős az antihős

Az 1920-as években az első világháborút feldolgozó amerikai háborús irodalommal szemben a második világégést követő regények alapvetően más jellegűek voltak. Az új háborús regények nagy részében − ide számíthatjuk Irwin Shaw Oroszlánkölykök, Herman Wouk Zendülés a Caine hadihajón, James Jones Most és mindörökké című regényét és persze a 22-est – nem annyira a németek, az olaszok vagy a japánok bizonyultak a fő ellenségnek, mint inkább maga az amerikai hadigépezet és annak továbbélése a hidegháború idején.

Nem véletlen, hogy Heller regénye óriási hatással volt az 1960-as évek amerikai ellenkultúrájára és a hippimozgalomra. Minden, magát valamirevaló hippinek tartó hippi backpackjében ott lapult a vaskos kötet egy példánya. Hiszen a szöveg nem a második világháborúról, hanem minden háború alapvető és elementáris abszurditásáról szól. Vö. vietnámi háború, a protest songok aranykora (Bob Dylan), Mohammed Ali letartóztatása („Nekem semmi bajom a vietkonggal. Egyetlen vietkong sem nevezett még niggernek.”), satöbbi.

Ahogy az amerikai irodalom legjobb magyarországi ismerője, Bollobás Enikő fogalmaz, „a valóságot megcélzó ábrázolás helyett ezek a regények (Heller, Vonnegut, Thomas Pynchon művei) a háború, illetve a katonaság által behatárolt univerzumban játszódnak. A háború és a katonaság szövetén kívül nincsen semmi, ami pedig ezen belül van, az abszurd, értelmetlen, őrült, kaotikus, patologikus. A 22-es csapdája sötét komédia a háborúról. A légierő egyik bombázó repülőszázadánál tapasztalt abszurditások hűen tükrözik a háború esztelenségét. A szervezett szervezetlenség olyannyira áthatja az egész struktúrát, hogy a legőrültebb és legesztelenebb viselkedés válik az »észszerűség« normájává. Itt az abnormalitás a normális, az olyan emberek illenek bele a struktúrába, mint Őrnagy Őrnagy (Major Major), akihez csak akkor lehet bemenni, ha ő maga nincs az irodájában. Az egyetlen, aki nem felel meg az abnormalitás ezen normájának: John Yossarian bombázó kapitány, aki rájön, hogy mindenki meg akarja ölni: a németek éppúgy, mint az övéi, hiszen ők adják a parancsot az életveszélyes bevetésekre. Úgy dönt, mindent megtesz azért, hogy életben maradjon, s emiatt különböző rafinált módszerekhez folyamodik, amelyek során a 22-es csapdájával szembesül.”

Yossarian kapitány csak meg akarja úszni. Csak túl akar élni, amikor az egész világ arra esküdött fel, hogy elpusztítsa. Saját felettesei is csupán azért vannak felette, hogy belehajszolják az értelmetlen halálba. Dehogy akar hős lenni. Semmi sem állhatna ennél távolabb tőle. Mások esetleg szívesen csinálnának hőst belőle, de ő nem akar saját dicső halálával senkinek kiérdemelni egy pluszcsillagot a vállapjára.

Az igazi hős az antihős, aki mindenféle trükkel el akarja kerülni az újabb és újabb őrült és gyilkos bevetéseket. A 22-es csapdája azonban nem engedi. A 22-es számú rendelkezés ugyanis úgy szól, hogy „ahhoz, hogy felmentsék a szolgálat alól, őrültté kell hogy nyilváníttassa magát. Viszont az, aki felmentésért folyamodik, nyilvánvalóan eléggé észnél van ahhoz, hogy bevethető legyen.”

Joseph Heller szófordulata azóta az angol nyelv állandósult kifejezéseként bekerült az Oxford English Dictionary értelmező szótárba, mint egy olyan megoldhatatlan helyzetre való utalás, amely abból fakad, hogy megoldásához két kritériumot kell teljesíteni, de mindkettőhöz előfeltétel a másik teljesítése.

Az író 1999. december 12-én halt meg szívrohamban New York-i otthonában.

(Borítókép: Joseph Heller. Fotó: Susan Wood / Getty Images)