Húsz év közös munka után elbúcsúzott a főváros egyik legrégebbi független alkotói köre, a Tünet Együttes. A 2023. június 13-i, keddi záróeseményt követően másnap ültünk le Szabó Rékával, a Tünet vezetőjével beszélgetni. Körbejártuk az emlékeket, a független társulatok jelen helyzetét, a fiatalok lehetőségeit, a kortárs tánc hányatottságait és azt, hogy mi lesz a Tünet jövője.
Az elmúlt néhány évben az alternatív és független művészeti társulatok számos kihívással néztek szembe. Jó pár nagy múltú alkotóközösség be is fejezte pályafutását – ahogyan a húsz éve működő Tünet Együttes is.
A független társulat – amelyben két évtizeden át megfért egymás mellett színház, zene és tánc – 2023. június 13-án tartotta búcsúestjét. A Tünet alapító vezetője, Szabó Réka táncos, matematikus arról is mesél, hogy
Kellemes, meleg levegő járja át a Széna tér melletti Lövőház utcát. A székekkel és asztalokkal szegélyezett, gyalogosoknak fenntartott útszakaszon egymást váltják az éttermek, kávézók és fagylaltozók. Itt ülünk Szabó Rékával, és arról beszélgetünk, miként látja most a világot, benne önmagát – miután hivatalból is elbúcsúztatták húsz év közös alkotómunkáját.
Most leginkább fáradtságot érzek
– mondja mókásan a táncművész. Kávéját kavarva, elmélyülve idézi fel az elmúlt heteket, hogy miként valósították meg aprócska csapatukkal azt a volumenű eseményt, amivel egy estére belakták az egész Trafót.
Ehhez normál esetben legalább 15 fős háttérstáb kéne
– teszi hozzá nevetve. Érzi, hogy kivételes, amit sikerült összehozniuk. Sikerült megvalósítani egy, az egész Trafó épületét belepő interaktív installációt. Filmvetítés, diavetítés, régi díszletek kerültek elő, bevonva a vendégeket, a Tünet közönségét a közös emlékidézésbe.
A nagyteremben este nyolckor kezdődött „búcsúszeánsz” több mint három óra hosszúra sikeredett. Háromszáz emberrel közösen búcsúztatták az elmúlt húsz évet. Szabó Réka emlékeibe révedve idézi vissza az élményt:
Nagyon érdekes érzés volt, amikor a színházi időn túllépve egyszer már mint egy virrasztáson voltunk ott. Valami, ami embert próbáló, de ugyanakkor kell ahhoz, hogy ezt az egészet el lehessen engedni. Megrendítő volt együtt létrehozni ezt az estét azzal a 30 különleges művésszel, aki hosszabb-rövidebb ideig részese volt a Tünet történetének.
A Tünet Együttes 2002 óta egyesíti a független alkotók egy izgalmas csoportját. Náluk a tánc, a színház, a vizualitás és a zene ágazatai egymást erősítve hoztak létre új és progresszív ötleteket. Az alapító szerint ez kivételesen fontos dolog, és az alternatív alkotóközösségek jelenléte a kőszínházak életében is erős lenyomattal bír.
A Tünet vezetője szerint jelenlétük szükségessége elvitathatatlan. Ahogyan ezek a társulatok feladják a járt utat a járatlanért, lehetőséget adnak másoknak is, hogy megismerkedhessenek új metódusokkal, és bővítsék kreatív palettájukat egy addigra már kikísérletezett formulával.
Azt tapasztaljuk, hogy sokszor még a döntéshozók sincsenek tisztában azzal, hogy mi is az a független terület, és miért fontos. Azért fontosak a függetlenek, mert ők egy olyan szüntelenül kísérletező, kutató, a mára reflektáló, folyamatosan kérdező, a színházi és táncos nyelvet vizsgáló társaság, amely hihetetlenül elkötelezett, nagyon sokszínű; többen hiánypótló, hátrányosoknak szóló vagy gyermek-, ifjúsági programokat valósítanak meg. Ők nem elsősorban a közönségigényeket akarják kielégíteni, hanem új utakat felfedezni
– meséli Szabó Réka.
Külön kiemeli a kortárs táncot, úgy véli, a mai napig túl kevés szó esik róla. Szerinte a stílusgazdagság az egyik olyan ismérve, ami valóban különlegessé teszi ezt az ágazatot. Inkább gyűjtőnévként hivatkozik rá, mintsem behatárolt irányzatként. Ahogyan fogalmaz, ez a műfaj „nem illúziót kelt, nem eltagad, hanem a valósággal dolgozik, a testtel való kapcsolattal, az érintéssel, a gravitációval, a súllyal”. Nincsenek benne olyan ideálok, mint a klasszikus balettben. A test sokféleségét ünnepli, és mindenki számára elérhető műfaj,
ami testtudatot és a testtel való kifejezés gazdag eszköztárát adja.
A művész úgy gondolja, hogy míg az alternatív színház képes utakat találni a kőszínház felé, addig a kortárs tánc jelenleg csakis a független szférában lelhető fel. Ha a terület eltűnik, akkor a kortárs tánc is eltűnik, azaz a rendszerváltás előtti állapotába esik vissza az ágazat, amikor tiltották mint nyugati ármányt. Bár most hivatalból nem lesz tiltott, ha ellehetetlenül, akkor a végeredmény hasonló.
Amikor a pénzről sírunk, az is nehéz része az üzenetnek, hogy itt nem csak a pénzről van szó. Amikor a tanárok, orvosok sztrájkolnak, nemcsak arról beszélünk, hogy lehetetlen és méltatlan az a fizetés, amit az ember egy hihetetlen mennyiségű és értékű munkával hazavisz, hanem arról is, ahogyan kezelik a területet. Szétesett mindaz, ami a szakma megbecsültségét adja. Ami megtámaszt, egy életművet méltóvá és fontossá tesz. És a pénzre visszatérve: nem igaz, hogy nincs pénz, csak aránytalanul osztják el, a pályázatok többségében nem tudjuk, ki dönt, és milyen szempontok alapján, a minisztérium nem válaszol leveleinkre. Miközben a nézők 20 százaléka a függetleneket nézi, a színházakra fordított pénz kb. fél százaléka jut a területre. Ki ad erre magyarázatot?
– teszi fel a kérdést a Tünet vezetője.
Alig telik el tíz perc a beszélgetésünk kezdete óta, a kávéscsésze alját se látjuk még, de Szabó Réka tekintete és gondolatainak iránya a könnyed nosztalgiából a határozott fókuszáltságba vált. Bár szavaiban fellelhető a csalódottság, személyében inkább egyfajta meggyőződést lehet érezni.
Elmondja, hogy az ágazatnak nincsenek már nagy volumenű fesztiváljai vagy méltó díjai. A megszűnés szélére sodródtak a befogadóhelyek, amelyek biztosítani képesek azt a szakmai hátteret, ami egy valóban szakmai munkafolyamathoz elengedhetetlen.
Arról mesél, hogy amíg a kőszínházak központi forrásokkal rendelkeznek, a független társulatoknak folyton pályázatokat kell keresniük, támogatók után kutatniuk. Sokszor az évente egyszer megpályázható – idén radikálisan, 41 százalékkal csökkentett –, vékonyka működési támogatásból kell kigazdálkodniuk a teljes költségvetést. Ebből fizetik a háttérstábot, a próbatermet, az adminisztrációt és a kommunikációt. Szabó Réka úgy érzi, hogy a
jelenleg szétzilált és leamortizált független alkotói szféra a kihalás szélére sodródott.
A táncművész szerint az ágazat alulreprezentáltsága akkor változhatna, hogyha valamilyen formában megjelenne az oktatásban. Szerinte a testtel való viszony, a tudatos testkultúra, a nonverbális kommunikáció mind fontos tényező lehetne, a társadalom egészének a hasznára válna. Erről így fogalmaz:
Főként a verbalitásra fókuszál az oktatás, de a kommunikációnak, a létezésünknek talán még lényegesebb részét képezi a nonverbális kommunikáció, a testünkkel való kapcsolat. Az érintés, az érintéshez való viszony, az, ahogyan ezeken keresztül ki tudom magam kifejezni. Ez teljesen kimarad az oktatásból, ami a testtudatot fejlesztené. Pedig hiszek benne, hogy sokkal egészségesebb társadalomban élnénk, ha a kortárs tánc megjelenne az oktatásban.
Szerinte az ország konzervatív gondolkodása is szerepet játszik abban, hogy nehezebben nyit az újításokra. Itthon a progresszivitás nem egy erős hívószó. Nálunk valamivel nehezebb az új dolgok inspiráló oldalára felhívni a figyelmet – a tőlük való idegenkedés és félelem helyett. A táncművész szerint fontos a hagyományok megőrzése is. Úgy véli, a megoldást belső és szakmai értékek érvényesülése tudná adni. Ez ugyanúgy megtalálható a klasszikus megközelítésekben és a progresszivitásban.
Szerinte mindkét útnak meg kell adni a teret minőségi alapon. Hatalmas kihívás egy olyan alkotóközösséget működtetni, amelyik mindkét oldalt igyekszik bejárni, de különleges dolognak tartja, amikor széles látókörű emberek vezetnek helyeket, akiknek céljuk a közönségbázis nézőpontjának bővítése is.
Miután a kávénk végére érünk, még egy korábbi gondolatot elkezdünk továbbszőni a feltörekvő, független alkotókról, az ő lehetőségeikről. Szabó Réka elmondása szerint, ahogyan az alternatív társulatoknak, úgy a feltörekvő, fiatal alkotóknak is csökkentek a lehetőségeik az elmúlt időszakban. Néhány helyen még tudnak pályázni támogatásra, de sokszor ezeknek a pályázatoknak az adminisztrációs, bürokratikus terhei olyan nagyok az elnyert összeghez képest, hogy azok egy pályája elején járó alkotót automatikusan kizárnak a pályázók köréből.
Az, hogy egy fiatal a működési pályázaton egyáltalán pénzt tudjon nyerni, megköveteli, hogy előtte már három évig működjön, de hogy tud három évig működni működési pénz nélkül? Neki addigra már kéne egy hivatalos jogi háttér, amit nem tud miből felépíteni. Többek között ezért is fullad magába a terület, mert új társulatok létrejöttére nem nagyon látni példát az elmúlt években
– meséli a táncművész. Hozzáteszi:
Mivel nincs perspektíva, nagyon nehéz jó háttérembereket bevonzani, mert elhagyják a pályát, és mennek a jobb lehetőségek felé. Lehet embereket ideig-óráig fanatizálni a művészi erővel, de utána nincs hova tovább.
A jelen underground helyzetben ettől függetlenül lát némi lehetőséget a Tünet vezetője. Szerinte egy erősen polarizált országban élünk, ahol mindenkit beskatulyáznak. Jobbra vagy balra, független alkotókra. Az utóbbiakra politikai oldalra való tekintet nélkül az a jellemző, hogy kérdeznek, vitáznak, nem tűrik az igazságtalanságot, a nem szakmai alapon hozott döntéseket nem fogadják el, autonómok, és nem hajlandóak megalkudni. Próbálnak olyan értékeket képviselni, amikben igazán hisznek.
Érzi a levegőben egy új underground kultúra kialakulásának a lélegzetét, ami idővel kinőheti magát. Jelenleg nincs más lehetőség, mert a mostani rendszer ebben a formában nem folytatható.
Amikor húsz évvel ezelőtt megalapították a Tünet Együttest, a növekedést, a szakmai integrálódás lehetőségét látták. A mostani változások miatt ez már nem fenntartható. Az elmúlt években szépen, fokozatosan le kellett építeniük a társulatot. Az alkotók java tanácstalan, sokan elhagyják az országot. Vannak, akik kiöregedtek a szakmából, és nyugdíjba mennek, mások alternatív lehetőségeket keresnek itthon.
Többen vannak, akik mintegy kivonulnak a társadalomból. Van egy fantasztikus táncosunk, aki most az erdőben él egy kunyhóban, kvázi remeteként
– meséli.
A Tünet egyik alapembere, akivel 21 éve dolgozom, Szász Dániel. Nemcsak kitűnő táncos, hanem kitűnő színész és zenész is – ahogy én szoktam nevezni, egy kortárs összművészeti csoda. Ő tipikusan azzal a sorssal néz szembe, hogy itt van egy fantasztikus életművel a háta mögött, és lassan, az ötven felé közeledve nincs értelmezhető nyugdíja. Ez nagyon méltatlan és nehéz helyzet, hogy kivel mi lesz a társulatból.
Korábbi búcsúlevelében arról is mesélt a táncművész, hogy még nem biztos, hogy „téli álomra” kényszerül a társulat, vagy ez egy valós „fagyhalál”. Ez jelen pillanatban sem változott, vannak még tervei, de bátor és önazonos döntésnek tartja, hogy ebben a formában zárták le az elmúlt húsz évet. Úgy érzi, ez a befejezés új kapukat fog megnyitni. A helyzet egyszerre félelmetes és izgalmas számára. Jelenleg is több projektben van benne.
A lezáráshoz még tervezik egy könyv, egy mesenovella kiadását, amit Peer Krisztián írt a Tünet Együttesről, emellett az elmúlt húsz év előadásaihoz írott zenéket is szeretnék megjelentetni. Teljesen nem tűnnek el, hírlevelükben továbbra is kommunikálnak a Tünet követőivel, jelenleg pedig adományokat gyűjtenek, hogy a hátralévő néhány tervüket, az elmúlt húsz év teljes lezárását beteljesíthessék. Ahogy erről fogalmaz Szabó Réka:
Az idő fogja eldönteni, hogy merre megyek, és lesznek-e még találkozási pontok a többiekkel. Várom a felkéréseket, és kíváncsi vagyok, hogy mik találnak meg engem is, és hogy ez merre visz. A Tünet azon túl, hogy egy munkaközösség volt, mély emberi kapcsolatok születtek benne. Nagyon különböző emberek tudtak úgy együtt dolgozni, hogy a közös emberit kereshettük. Húsz éven át kitartani egymás mellett nagyon komoly dolog. Mindez ott marad akkor is, ha a jövőben nem dolgozunk már együtt.