Pénteken mutatják be az énekesnőről szóló dokumentumfilmet, amelyben először mondta el, hogyan bántalmazta gyermekkorában az édesanyja.
A hang repedezett és reszelős, magában hordozza egy nehéz úton megtett élet minden cigarettáját, késő estéjét és szívfájdalmát. Noha nehéz összeegyeztetni a sötét, dublini monotonitást a fiatalság és a lázadás gyönyörű hangzású jelképével, amelyért Sinéad O’Connort annyira becsülték, szavainak nyers ereje nem hagy kétséget afelől, hogy ki beszél.
És ez a hang adja a narrációt egy új filmhez, amely péntektől látható a Sky Documentaries műsorán, és amely melankolikus portrét fest az énekes 1987 és 1993 közötti életéről. Az őt megformáló éveiről, amelyek alatt anyává, szupersztárrá és globális páriává vált − mindezt még a 27. születésnapja előtt.
Miután Sinéad O’Connor ezen a héten 56 éves korában meghalt, a film − amelyet 2019-ben a belfasti születésű dokumentumfilmes Kathryn Ferguson rögzített − az utolsó nyilvános megszólalása, és megrendítően hat − írja riportjában a Daily Mail.
Ferguson, aki egy 2012-es klipforgatáson került közel hozzá, azt mondja, az énekesnő örömmel fogadta a lehetőséget, hogy megszólaljon, és „nem próbálkozott semmiféle szerkesztői kontrollal”.
„A háromórás interjú, amelyben 97 percen át megszakítás nélkül beszélt, a filmünk gerincét képezi, és lehetővé teszi, hogy elmondja a történetét” − magyarázza. „Jól időzítettük: a világ a patriarchátus ellen felszólaló nők lázában égett, és ez volt a meetoo ideje is, szóval nagy volt a zaj és az aktivizmus. Már jóval korábban is felhívta a figyelmet ilyen dolgokra − például arra, hogy az egyház felelős sok nő, köztük az édesanyja mentális betegségéért Írországban. Úgyhogy helyénvalónak tűnt, hogy újra hallassuk a hangját, és nyilvánvalóan ő is ugyanígy érzett”.
A Nothing Compares (Semmivel sem összehasonlítható) című dokumentumfilmben, amely a leghíresebb slágere után kapta a címet, Sinéad O’Connor mesél arról a szörnyű bántalmazásról, amelyet néhai édesanyjától, Marie-tól szenvedett el. Felidézi, hogy nyolcéves korában hetekig a szabadban kellett aludnia, és hogy Írország egyik, a hírhedt katolikus Irgalmas Nővérek apácarendhez tartozó javítóintézetébe küldték.
A film felkavaró igazságokat tár fel Sinéad O’Connor korai karrierjéről is, többek között azt állítja, hogy a zenei kiadója, az Ensign Records nyomást gyakorolt rá, hogy elvetesse első gyermekét, a ma 36 éves Jake-et, amikor véletlenül teherbe esett, miközben a hírnév küszöbén állt.
A felvételek nagy része archív anyag, amelyet az énekesnő hangja narrál, és amelyben visszatekint az életét alakító eseményekre, a felemelkedésére és a bukására. Eddig keveset tudtunk gyermekkorának brutalitásáról és arról, hogy mentálisan beteg édesanyja milyen hosszan tartó bántalmazásnak tette ki.
Az anyám egy szörnyeteg volt. A hangommal tudtam megnyugtatni őt. Képes voltam a hangommal elaltatni az ördögöt
− mondja a filmben.
Marie és John O’Connor gyermekeként született 1966-ban Dublinban, öt testvér közül harmadikként. Szülei nyolcéves korában elváltak, ő pedig öt évig az anyjával élt.
Az anyám nagyon erőszakos nő volt, és egyáltalán nem volt egészséges. Fizikailag, verbálisan, lelkileg és érzelmileg is bántalmazott
− magyarázza O’Connor.
A zenét terápiának nevezte, és ezeket az élményeket később dalaiba foglalta. Az 1987-es Troy című sláger azzal az emlékével kezdődik, amikor arra kényszerült, hogy a szabadban aludjon. Elmondása szerint
az egyik legtraumatikusabb dolog, ami gyerekkoromban történt velem, az volt, hogy anyám nyolc és fél éves koromban egy-két hétig éjjel-nappal kizárt a kertbe. Kint vagyok a kertben a sötétben − a mai napig utálom a szürkületet −, és felnézek az egyetlen ablakra a ház oldalán, ahol égett a villany, és én sikoltozva könyörögtem, hogy engedjen be, de ő nem engedett be, a villany kialudt, és a ház elsötétült.
Bár apja 13 éves korában megkapta felette a felügyeleti jogot, O’Connor nem tudta feldolgozni, amin keresztülment. „Az apám az a fajta ember, aki nem szerette, ha bárki is beszél arról, ami történt, és ez volt a baj: még a családban sem beszéltek róla”.
Csak 15 éves korában, amikor bolti lopások és lógások után egy katolikus javítóintézetbe került, talált rá végre a hangjára − szó szerint, miután egy gitártanár meghallotta énekelni, és elkezdte ápolni a tehetségét.
18 évesen Londonba költözött, és csatlakozott egy zenekarhoz. „Bennem voltak ezek a dalok, amiknek ki kellett jönniük” − mondta akkoriban. „Azért szeretek fellépni és hangosan énekelni, mert csendesen beszélek, és eléggé visszahúzódó vagyok, így megkönnyebbülés felmászni a színpadra, és sikítani.”
És kiabált is, dacosan megtagadva a producerektől, akik azt akarták, hogy növessze meg a haját, viseljen rövid szoknyát és énekeljen olyan dalokat, amelyek szerintük népszerűvé tennék.
Valójában – emlékszik vissza Clodagh Latimer, aki 18 évesen találkozott O’Connorral, és akit „legközelebbi női barátjaként” jellemez – valami sokkal drámaibbat tett.
Elmentem a lakására, de ő nem nyitotta ki az ajtót. Csak annyit mondott: Nem lehet, nem lehet, a postaládán keresztül kell benézned. Csináltam valamit, és meg fogsz ölni. Benéztem a postaládán, és ott állt teljesen leborotvált fejjel
− emlékszik vissza Clodagh.
A képe szándékoltan paradox volt: törékeny és lányos, mégis tüskés és androgün, bőrdzsekiben és Doc Martensben.
„Nem akartam, hogy egy férfi mondja meg nekem, hogy ki lehetek, mi lehetek, vagy hogy milyen hangom legyen” − mondja Sinéad O’Connor a filmben. „Egy patriarchális országból jöttem, ahol mindent megmondtak nekem, hogy mit tehetek és mit nem, csak mert lány vagyok”.