Már nemcsak a magyar, hanem a külföldi írók is kikérik maguknak, tartják elfogadhatatlannak és dühítőnek a magyarországi könyvfóliázás ügyét. Az Indexnek most Janne Teller világhírű dán szerző adott exkluzív interjút, amelyben kifejtette, hogy a fóliázást miért tartja egyszerre őrült, veszélyes és szomorú intézkedésnek.
Az elmúlt napokban a könyveket, az irodalmat ünnepeltük a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon és a PesText nemzetközi irodalmi és kulturális fesztiválon, ami jó, és amire szükség van. És milyen jó, hogy megtehetjük. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a szomszédos országban, Ukrajnában még mindig háború zajlik. És ha már a könyveket ünnepeljük, azokra is gondolhatunk, akiknek a Putyin-rezsim nem kegyelmez. És nemcsak az ukrán, hanem az orosz alkotók is idetartoznak. Pedig csak annyi a „bűnük”, hogy mernek beszélni, kritikusan fogalmazni.
A PesText fesztivál egyik idei sztárvendége Janne Teller dán szerző, a Semmi, a Minden és a Macskaköröm írója volt, akinek a kötetei világszerte a toplisták élén szerepeltek, népszerűsége pedig a mai napig töretlen.
Teller az Indexnek adott exkluzív interjúban elmondta:
Minden orosz író, aki szembeszáll Putyin rezsimjével, nagyon bátor. azok, akik menekülnek, és azok is, akiknek nincs lehetőségük menekülni. Ahogy az is elengedhetetlenül fontos, hogy az ukrán írókat és művészeket támogassuk.
Ahogy azon orosz emberek mellett is ki kell állni, akik fel merik emelni a szavukat. Az olyan írók, mint Mihail Shishkin és Masha Gessen évek óta kritizálják Putyint és rezsimjét – és megpróbálják megértetni a nyugati politikusokkal, hogy valójában mi is történik Oroszországban, és hogy Putyin nem volt olyan jóindulatú, mint azt egyesek gondolták. Ennek a megértése a legfontosabb a háború befejezéséhez, véli Teller.
Szerintem az író feladata, hogy közügyekről beszéljen. Legalábbis, akik tehetik. Egyes írók költészetükön keresztül szólalnak meg, mások pedig közvetlenebb közéleti pozíciókat foglalhatnak el. Mindkettő fontos. Mindkettő hatással van a társadalomra – csak más-más módon, az egyik közvetlenebbül próbál hatni a politikára itt és most, a másik pedig úgy, hogy eléri az olvasó lelkét
– mondta a dán író.
Janne Teller 2001-ben adta ki a Ha háború lenne nálunk című kötetét. Esszéjében görbe tükröt tart az elkényelmesedett európaiaknak, akik sokszor nem tudják beleképzelni magukat mások helyzetébe. A menekültekről folyó közbeszéd durva hangneme ihlette az elsősorban fiataloknak szóló, tanulságos, mégsem szájbarágós politikai tanmesét, amely felteszi a kérdést:
MI LENNE, HA NEKÜNK, EURÓPAIAKNAK KELLENE PÉLDÁUL EGYIPTOMBA MENEKÜLNÜNK EGY HAZÁNKBAN DÚLÓ HÁBORÚ ELŐL?
Teller arra a felvetésre, hogy a kötet 2023-ban aktuálisabb, mint valaha, így felelt: „Igen, ez furcsa. Egyrészt szomorú vagyok, hogy a könyvre több mint 20 év után is szükség van, pedig reméltem, hogy a világ jobb irányba megy. De nem, a konfliktusok csak súlyosbodtak, és válság van. De a világ olyan, amilyen, annak viszont örülök, hogy a könyvnek lehet pici köze ahhoz, hogy a biztonságos országokban élő emberek megértsék a menedéket kereső embereket.”
A dán sikerszerző azt is elképzelte, mi történne, ha Magyarországon háború lenne. A kötet magyar változata 2016-ban jelent meg a Scolar Kiadó gondozásában. A dán szerző az Indexnek elmondta, mennyit változott a Magyarországról alkotott képe, amióta könyve hazánkban megjelent.
Az a benyomásom, hogy Magyarország az elmúlt évtized óta kihívásokkal teli időszakon megy keresztül, a polgári szabadságjogok és a demokrácia eszméje jócskán gyengült az autokratikusabb, az egyén szabadságjogait erősen csorbító erők között. A valóságban sajnos közelebb került az autokratikus Magyarország nagyon fiktív forgatókönyvéhez, amelyet a könyv fikciójához találtam ki.
Teller akkor sem tért ki a kérdés elől, amikor a magyarországi könyvfóliázást hoztuk szóba, amely hónapok óta téma, és felkavarja a magyar kulturális élet immáron közel sem állóvizét.
Ez egyszerre őrült, veszélyes és szomorú. Őrültség, mert a homoszexualitást tiltó országok történelme megmutatta, hogy ez nyilvánvalóan nincs hatással az emberek természetére. Veszélyes, mert a természetes emberi állapot megnyilvánulásának törvényen kívül helyezésével egyeseket kiközösítenek a társadalomból – és mert az ilyen intézkedések mindig csak a kezdetét jelentik az emberi élet más, természetes részei törvényen kívül helyezésének, egyre inkább megnyirbálva az egyéni szabadságjogokat. És nagyon szomorú, mert valódi emberekről, valódi gyerekekről beszélünk itt és most, 2023-ban, akiktől megtagadják, hogy példaképeket találjanak és elfogadjanak a művészet révén, amely gyakran az egyetlen lehetőség, hogy egy kisebbséghez tartozó megtalálja az elfogadást. Az elismerés és az emberség, ez a legfontosabb ahhoz, hogy valaki teljes emberré nőjön fel.
Tellert a pályájáról is kérdeztük, kíváncsiak voltunk arra, hogy az első könyve megírása óta hogyan változott a gondolkodása, és a kérdések, amelyek foglalkoztatják. Mint fogalmazott: régen az élet legnagyobb egzisztenciális kérdései érdekelték, olyanok, amelyeket a Semmi című regényében tesz fel. De úgy érzi, lassan megértette életünk eme egzisztenciális feltételeit, aztán áttért a konkrétabb kérdésekre, mint például a történelem súlya, a háború és a szerelem dinamikája, amelyeket a regényben felvázol. És azok az erők is egyre jobban érdekelték, amelyek befolyásolják vagy korlátozzák az ember választási szabadságát.
Janne Tellert korábban nagyon nyomasztotta, hogy nem talált egyértelmű választ az élet értelmére – a hangra, amelyet a Semmi című regényében Pierre Anthonnak adott. Vagyis amikor a Semmit írta, pontosan meg kellett fogalmaznia, mi az, amire nem tud válaszolni. Például:
A Föld 4,6 milliárd éves, és mi legfeljebb 100 évig élünk. Az élet nem éri meg a fáradságot! Nagyon pesszimistává válsz, ha így gondolkodsz. De a regényírás megváltoztatott. Már nem félek Pierre Anthontól. Csak hálás vagyok, mert arra késztetett, hogy kinyithassam a lelkem összes sötét ablakát. Most világosság van, és időnként meglátogathatom, anélkül, hogy elkeserednék. Sőt, éppen ellenkezőleg!
Pierre Anthonnak logikusan igaza lehet, ha az életet tágabb perspektívából nézzük. De a helyzet az, hogy nem a nagy perspektívában élünk, hanem a közeli perspektívában, itt és most. Teller meglátta, az élet valójában milyen csodálatos – ha nem fojtjuk el mesterséges, magunk által kitalált bezártságokkal. „Szóval olyan, mintha a saját Pierre Anthonommal barátságot kötöttem volna. És azt remélem, hogy a regény ugyanilyen hatással lesz az olvasóra is.”
Skandináviában amúgy nagy vita alakult ki a könyvről. Egyes tanárok és könyvtárosok szerint a könyv káros a gyerekekre, mert tele van negatív életszemlélettel. „Nem azért írtam a Semmit, hogy bárkit is provokáljak vagy sokkoljak. A létezésünkkel kapcsolatos kérdéseket sem én találtam ki, ezek több ezer éves emberi spekulációkból erednek. A kérdéseket egyszerűen csak a magam módján tettem fel, hangot adva Pierre Anthonnak.”
Először a dán kiadó nem akarta kiadni, majd – egy olyan liberális helyen, mint Dánia – a felnőttek szintén úgy gondolták, hogy nem engedik a fiatal felnőtteknek elolvasni a könyvet. Dánia egyik részén évekig az iskolából is kitiltották. Később, amikor a Semmit más nyelvekre is lefordították, a történet megismétlődött:
Norvégia nyugati részén ismét betiltották az iskolákban, Franciaországban voltak olyan könyvesboltok, amelyek a könyv kereskedelmét megtagadták, Németországban pedig akadt néhány szülő, aki nem engedte a gyermekének, hogy a regényt elolvassa, noha a tanáruk beépítette a tantervbe.
Elismerte, hogy a Semmi tónusa sötét, tele nehéz pillanatokkal, és sok mindent megkérdőjelez, amit általában természetesnek tartunk. Számára mégis mindig a remény és a fény meséje volt. „Egy fény, amely talán soha nem érheti el a könyvben szereplő gyerekeket, akik ilyen szörnyű tetteket követnek el, de egy fény, amely mindannyiunk számára ott van. Szerencsére néhány olvasó meglátta. De sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a könyvet elfogadják. Talán ez sokkal hálásabbá tett, mint gondoltam volna.”
(Borítókép: Zöld Fanni / Index)