Gryllus Dorka színdarabot írt és rendezett. Bár már sok mindent kipróbált, ezzel először kísérletezett. Az előadás címe SZX-MCHN, AVAGY VÁGYAINK MEGHURCOLTATÁSA. A darab – könnyen megfejthető módon – a szexualitással foglalkozik, ami – szintén nem új hír – nem csak férfi és nő között létezik.
A színésznővel első önálló rendezése apropóján arról beszélgettünk, hogy
Amikor bemutatták a A SZX-MCHN-t, már elkezdték fóliázni a könyveket, kiadókat büntetni az irodalmi művek egyneműek szerelmi életét érintő részei miatt. Mire ősszel újra műsorra került, már az is felvetődött, hogy őrt állítsanak a budai várban a Hadik-szobor elé, hogy senki ne fényesítse többé a vitéz ménjének golyóit. Ezt a tendenciát bírálja első rendezésével?
Nem. Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy csináljunk egy ilyen show-műsort. Különben azokat a vágyakat, amelyekre gerjedünk, nem lehet fóliázással és rendeletekkel szabályozni. Nem döntés vagy elhatározás kérdése, hogy mire gerjedsz.
Erről akart a színpadon beszélni?
Még otthon sem beszélünk igazán a szexről, sokszor még a partnerünkkel sem. Tizenhárom éve élek a párommal, és rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit gondol bizonyos dolgokról, mert eddig sose jöttek szóba.
Olyasmire gondol, mint amikor egy lány arról beszél az előadásban, hogy utálja a gyengéd orális előjátékot, mert ő azt szereti, ha azonnal belevágnak a lényegbe?
Ez is létező történet, mert gyakran nem merjük elmondani, mire vágyunk, és mit nem kedvelünk. Volt, aki arról mesélt, hogy megkérdezte az aktuális párját, neki lenne-e kedve ahhoz, hogy… és az illető teljesen kikészült. Ez se egyszerű, de segít, ha megtalálod azt a társat, akivel az tudsz lenni, aki vagy. Persze így is érhetnek meglepetések, amikor egyszer csak rájössz, hogy váratlanul valami érdekelni kezd, amiről eddig nem is gondoltad. Azért lenne könnyebbség a világnak, ha mindenki elfogadná magát olyannak, amilyen, és így működne tovább. Figyelembe véve azt is, hogy az élet állandó változás. Ezt is el kellene fogadni.
Hogyan lett a kibeszéletlen gerjedésekből előadás?
Amikor gondolkodni kezdtem rajta, először egy transzvesztita show-ra gondoltam. Pontosabban az volt az ötlet, hogy a szereplők elmondják a saját és a barátaik igaz történeteit, de úgy, hogy a nemek ne legyenek egyértelműek. Nem igazán működött így, de izgalmas játék lett cserélgetni a nemeket. Ahogy az előadásban is elhangzik: mindenkiben él férfi és nő is, és itt is rengeteg múlik az arányokon. Minden ember valahol a két végpont között tartózkodik, de ez egy skála.
Hogyan állt össze a darab?
A résztvevőkkel megbeszéltük, hogy csinálunk egy előadást a szexről. Elmondtam, hogy lesznek benne Lipsync-számok, tehát amikor az eredeti zenére tátognak, mintha ők adnák elő. A zenéket a férjem, Simon Kornél válogatta. Lesznek benne monológok és jelenetek is, mint egy kabaréban. Elkezdtünk interjúkat készíteni a résztvevőkkel, aztán Závada Péter kapott egy sokórányi anyagot, amivel dolgozni kezdett. Nagyon hálás voltam neki, hogy igent mondott az írói munkára. Péter fantasztikus humorral csodalatos szövegeket írt a történetekből, amelyek aztán a próbák során kicsit még formálódtak.
Az előadásban minden történet valóságos?
Igen, nincsen benne fikcionális szál, de szándékosan nem derül ki, mi a saját és mi a kapott helyzet a színészek számára. Jó jelnek érzem, hogy a nézők egységként fogadják el a darabot, és nem foglalkoznak azzal, hogy személy szerint mi esett meg a színészekkel.
Kik mesélnek és játszanak?
Ez a Trojka Színházi Társulás produkciója: játszik benne Nagy Dóri, Bárnai Peti, Mátrai Lukács Sanyi, Eke Agéla és Ivanics Tomi. Melléjük felkértem Lakatos Márkot, aki az előadás jelmeztervezője is, és Réti Andriennt. Úgy éreztem, elég erős így a csapat, létrejön egy színpadi szivárvány, amely egyébként a jelmezekben is megjelenik. Nagyon hálásak voltunk, hogy az Alterego Club befogadott minket, izgalmas helyszínt adva az előadásnak.
Végül mit mesélnek a szexről?
Amikor elkezdtük, még én se tudtam, mi lesz a vége. Ez egy lenyomat arról, mi történt, történik velünk, akik összeraktuk ezt a darabot. Az embert élete során többször is meglepik azok a dolgok, amelyek vele vagy a barátaival történnek. Átélünk olyan fordulatokat, amelyek nem kontrollálhatók, nem kiszámíthatók. Fogalmad sincs, miért, csak megakad a szemed valamin vagy valakin, és nem érted, hirtelen miért tartod izgalmasnak vagy izgatónak. Ezek a történetek így jöttek egymás után.
Lehet, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint ennél többről is szól a darab?
Sajnos lassan politikai statementté válik, pedig eszünkbe se jutott ilyesmi, de elindult egy olyan kiközösítő politika, amelynek a hatására mintha egyre durvább politikai állásfoglalássá kezdene válni az előadás.
Miért?
Magyarországon már annak is politikai súlya van, ha valaki kijelenti: nem úgy van ám a szex, hogy ettől addig férfi, attól eddig nő, hanem ez egy skála. Persze mondhatjuk, hogy ez a fal zöld, de akkor is fehér. Lehet arról hazudozni, hogy az emberi szexualitás kétpólusú, de minek?
Miért kéne hazudni erről?
Nyilván valami áldozatkeresés, figyelemelterelés miatt. Pontosan nem tudom, ki milyen politikai célt követ, amikor megpróbál egy kisebbséget megbélyegezni, ellenségként beállítani, de amikor orvosilag igazolt tényeket hazudnak el emberek valami álmorál nevében, az elég ciki szerintem.
Ha mindenki a skála valamelyik fokán tartózkodik, ráadásul nem is állandóan, akkor milyen kisebbségre gondol?
Azokra, akik vállaltan homoszexuálisok, illetve a szivárványcsaládhoz való vállalt tartozás is nyilvánvaló kisebbséget jelent. Őket bélyegzik meg, őket piszkálják. Tehát azokra gondolok, akik a skála egyik széléhez tartozónak vallják magukat, ráadásul még családot is szeretnének. Akik próbálnak önazonosan létezni.
De megjelennek más kérdések is az előadásban. Az egyik monológban elhangzik, hogy ha két nő van együtt, akkor rengeteg pasi hirdeti fennhangon, hogy ő is beszállna harmadiknak, mert az hú, de izgi, viszont ha két pasi csinálja, azonnal kitör a homofób őrjöngés. Az egyik homoerotikus együttlét belefér, a másik meg undorító? Miért?
Úgy tűnik, a hetero nők többnyire elfogadják a homoszexuális férfiakat, a hetero férfiak egy része viszont agresszívvá válik az őket negligáló leszbikus nőkkel kapcsolatban. Ezek szerint a férfiak kirekesztőbbek, a nők befogadóbbak?
Nekem úgy tűnik, ha egy férfi több nővel van együtt, az egy macsó társadalomban elfogadottabb szexuális szokás, mintha két férfi van együtt. Ez bármennyire kretén is, de így van. A nők valóban empatikusabbak, hiszen még ma is egyfajta elnyomásból harcoljuk kifelé magunkat. Abban a harcban, amit még most is vívunk, sokkal empatikusabban tudunk viselkedni azzal, aki hasonló cipőben jár férfi létére.
Bizonyított tény, hogy a látványosan homofób emberek jelentős részét azért irritálja a homoszexualitás, mert maga is az. Rágerjed, de nem akarja, ellenáll, elnyomja magában, és ettől keletkezik benne indulat. Mivel ez egy skála, sokan vannak, akik ezen a térfélen játszanak, a férfiak között is. Akkor is, ha ezt magunknak sem ismerik be.
Ez a darab megmondja a tutit?
Ez a darab arról szól, hogy nyolc ember elmeséli a történeteinket, és egy szóval se állítja, hogy abban mi a helyes és mi a helytelen, mi a követendő és mi az elutasítandó. Egyszerűen szerettem volna elmondani, hogy mi most hol tartunk.
Ez akár politikai állásfoglalás is lehet a XXI. század derekán?
Nem kellene annak lennie, hanem természetesnek, de nemcsak nálunk, hanem egész Európában érezhető egyfajta jobbra tolódás. Háború, klímakatasztrófa, nehezedik a helyzet, ilyenkor előbújik a gyűlölködés és a bűnbakkeresés.
Ha már említi a külföldet: min múlik, hogy az utóbbi években sokkal többet forgat a németeknél, mint itthon?
Nem kaptam itthon komolyabb felkérést, amióta a csodálatos Szász Jánost is sikerült elkergetni Amerikába. Vele dolgoztam utoljára magyar mozifilmben. Kint meg hívnak.
Hogyan látja az LMBTQ-helyzetet a németeknél?
Legutóbb Münchenben láttam csókolózni két pasit az utcán. Magas sarkú csizmában fogdosták egymás fenekét, és ez rajtuk kívül senkit sem érdekelt. Néhány száz kilométerrel idébb ez nem ilyen egyszerű. Van egy történet az előadásban, amikor valaki elmondja otthon, hogy mi a helyzet, vagyis coming outol, és az anyja azt válaszolja:
Jobban örültem volna, ha azt mondod, hogy rákos vagy.
Egy német faluban is olyan magától értetődő a másság elfogadása, mint egy multikulturális nagyvárosban?
Nyilván nem, de ott is egészen más a közbeszéd. Senkinek eszébe se jutna lefóliázni egy mesekönyvet, mert van benne egy azonos nemű pár, akik gyereket vállalnak. Ott egészen más az elfogadással kapcsolatos társadalmi norma. Mindannyian olyan információk alapján építjük fel a világunkat, amelyeknek a jelentős részét magunk nem élhetjük meg.
Nem mindegy, hogy a kevesebb információ alapján tájékozódó emberekhez az a vezényszó jut-e el, hogy tolerancia, vagy az, hogy az apa férfi és az anya nő.
Ezek ilyen formában jelentősen befolyásolható dolgok. Ennek nyilván vannak fokozatai az objektív tájékoztatástól a propagandáig, de az elfogadás olyan alapérték, amit érdemes egyértelművé tenni. Leszögezve persze, hogy van, ami semmiképp sem elfogadható, mint az erőszak vagy a pedofília, ami egész más kategória, mint például az ereszen csúszkálás. Az magánügy.
Lázadó embernek tartja magát?
Nem, de nagyon erős az igazságérzetem, és azt egyértelműnek tartom, hogy a művészetet nem lehet fóliába csomagolni, ahogy az életet sem.
Ehhez képest az előadás végén óvszert szórnak a közönség közé. Ez a szabad kapcsolatok védelmét szolgálja?
Arra gondol, hogy ha véletlenül előkerül otthon, rá lehet vágni, hogy a színházban kaptam?
Nem is tudom, de szeretem a rendhagyó színházi munkáit. A családon belüli erőszakról szóló Üvegfal után jött a SZX-MCHN. Folytatja a provokatív darabokat?
Szívesen folytatnám. Várom a felkéréseket, és nem akarok provokatívabbnak tűnni, mint amilyen vagyok. De akkor se lehet valamire azt mondani, hogy zöld, ami fehér. Ilyen egyszerű.
Ilyen bátor?
Nem, túlfejlett az igazságérzetem.
(Borítókép: Szombat Éva)