Magyar író jobb helyre nem adhatja a hagyatékát, mint a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), hiszen nálunk dolgoznak a legjobb irodalmi muzeológusok – mondja az Indexnek Demeter Szilárd főigazgató, akinek véleményét az intézmény korábbi vezetője, Prőhle Gergely is osztja. Igen ám, de vannak olyan világhírű magyar írók, mint Esterházy Péter, Nádas Péter vagy Konrád György, akiknek az írói hagyatékát külföldön helyezték el.
„Mondhatnám azt, amit múzeumigazgatói körökben titokban mondogatnak, hogy a halott szerző vagy alkotó a jó hagyatékozó. Az élő író hagyatéka esetében ott van az író szándéka, aki a saját szobrát szeretné megfaragni, ezért mindig odafigyel arra, mi az, amit ad, és mi az, amit nem” – mondja az Indexnek Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, aki szerint a halott szerző esetében értelemszerűen az örökösök azok, akik válogatnak, előválogatnak vagy nem válogatnak.
Egy muzeológus másképp szortíroz, számára az is fontos lehet, ami az élő alkotó vagy örökös számára nem az. Továbbá neki az sem kényes, ami az élő alkotónak vagy örökösnek esetleg az lehet.
A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) arra törekszik, hogy tartalmas és élő kapcsolatot ápoljon a kortárs irodalommal, az írókkal.
Szeretgetjük, szívesen látjuk őket. Mindig el szoktam mondani, hogy ez a magyar irodalom háza. Érezzék magukat otthon. Tehát van egy bizalmi viszony, amelyet az írók a múzeummal és a múzeumban dolgozó kollégákkal kialakítanak. Ezen a bizalmi viszonyon múlik, hogy az adott író a hagyatékát nekünk adja-e, vagy máshová viszi
– mondja a PIM főigazgatója.
Igen ám, de vannak olyan világhírű magyar írók, mint Esterházy Péter, Nádas Péter vagy Konrád György, akiknek az írói hagyatékát külföldön helyezték el. Hogy ezen írók hagyatéka után a PIM érdeklődött-e, arra vonatkozóan Demeter Szilárd azt mondja, mindig a szerző vagy az örökösök döntik el, hová adják a hagyatékot. Ő egy dolgot szokott mondani:
„Magyar író jobb helyre nem adhatja a hagyatékát, mint a Petőfi Irodalmi Múzeum, hiszen nálunk dolgoznak a legjobb irodalmi muzeológusok. Tényleg elképesztő szakembergárdánk van, ezt nem is szokták vitatni.”
Általában ideológiai, politikai vagy egyéb becsípődések okán visznek máshová hagyatékokat. Esterházyé így került ki Németországba. Azt hallottam, hogy korábban a Petőfi Irodalmi Múzeum egyáltalán nem érdeklődött a hagyatéka iránt, amit szinte kizártnak tartok.
Ami tény, hogy Esterházy Péter nem rendelkezett írói hagyatékáról, meghagyta a családtagjainak, hogy ők döntsenek a sorsa felől. Fontos volt azonban, hogy az anyag egyben maradjon, valamint hogy átlátható és kutatható legyen. A család a hagyaték elhelyezésekor stabil, megbízható, politikától független intézményben gondolkozott, így esett a választás a Berlini Művészeti Akadémiára.
A 2016-ban elhunyt író fiát, Esterházy Marcellt korábban a Magyar Narancs kérdezte a döntés okairól, többek között arról, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum jelentkezett-e a hagyatékért. Esterházy Marcell ezt mondta:
Prőhle Gergely egyszer találkozott anyámmal, illetve írt később egy levelet, amelyben jelezte, hogy szívesen látná a Petőfi Irodalmi Múzeumban az apám anyagait. Ez ugyanakkor még egy nagyon korai szakaszban történt, és akkor mi természetesen mindenkivel szóba álltunk, de jeleztük, hogy még előttünk áll az anyagok szétválogatása, rendszerezése, és az minden bizonnyal több évig fog tartani. Prőhle a levele megírása után két hónappal már nem volt a PIM igazgatója, és utána már semmilyen megkeresés nem jött a múzeum részéről.
A házaspár könyvtára viszont – Prőhle Gergelytől nem függetlenül – a Magyarországi Evangélikus Egyházhoz került. A tizenöt-húszezer kötetből álló hagyaték a fővárosban, az Üllői úti épületben kapott helyet. A könyvtárban minden idegen nyelvű Esterházy-fordítás megtalálható.
A Nobel-díjas író, Kertész Imre hagyatékát a Schmidt Mária által vezetett Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány kezelheti. Göröngyös út vezetett ide, hiszen korábban az alapítvány és Kertész Magda, az író özvegye ugyan megegyezett, de ezután történt, hogy Kertész Magda fia, T. Sass Márton kérte, hogy érvénytelenítsék a szerződést Schmidt Mária közalapítványával. Egy 2019-es másodfokú, jogerős ítélet alapján azonban az író örökségét a jövőben is a Kertész Imre Intézet gondozhatja, amely 2018-ban kétmilliárd forintot kapott az államtól.
Az intézet fő célja elvileg az, hogy Kertész Imre máshol el nem helyezett hagyatékát gondozza, és írói emlékét, szellemi örökségét ápolja, valamint műveit publikálja.
Az Intézet feladata mindazon anyagok gyűjtése, amelyek kéz- vagy gépiratos változata nem maradt fenn a hagyatékban, például több száz interjú, cikkek és az író műfordításának mindegyike
– olvasható a honlapon.
Az intézet oldalán azt is írják, hogy 2020. szeptember 15. után az intézethez kerül valamennyi Kertész-mű magyarországi megjelenésének joga. Szintén az alapítványt illeti meg valamennyi, az író életében meg nem jelent mű nemzetközi publikálásra vonatkozó joga és a fordítások engedélyezése.
A Magyar Narancs oldalán 2022. november 24-én azonban megjelent egy interjú a Berlini Művészeti Akadémia archívumának igazgatójával, Werner Heegewaldttal és tudományos munkatársával, Madácsi-Laube Katalinnal az addig kiadatlan Kertész-anyagokról és a Schmidt Mária nevével fémjelzett budapesti Kertész Imre Intézethez való viszonyukról. Heegewaldt akkor ezt mondta:
Kertész Imre írásos hagyatéka az író kívánságának megfelelően 2002 óta itt van a Berlini Művészeti Akadémia Archívumában, és végleg itt is marad. Harmadik félnek, például a magyar intézetnek történő értékesítést Kertész az akadémiával 2011-ben kötött végleges szerződésében kizárta.
Ahogy a kormány létrehozta az intézetet, és próbálja abba beleterelni a Kertészre való emlékezést, az már kirobbantott kisebb botrányokat. Amikor például 2017-ben Balog Zoltán és Schmidt Mária emléktáblát avatott az író korábbi lakhelyén, a II. kerületi Török utcában, a Kertész Imre Intézet molinója mellett, nem hívták meg az eseményre sem az író műveit kiadó Magvető Könyvkiadót, sem a Szépírók Társaságát, amelynek a 2016-os haláláig tagja volt.
A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány 2021 és 2023 között eddig az alábbi kiadványokat adta ki:
Az Index interjút kért a Kertész Imre Intézettől az író hagyatékainak feldolgozása, valamint a szerző életművének ápolása és fenntartása témakörében. Amint válasz érkezik, cikkünket frissítjük.
Nádas Péter jelenlétében nyitották meg 2022 októberében a német fővárosban az íróról elnevezett archívumot a Berlini Művészeti Akadémia székházában. A rendezvényen, amelyet online is közvetítettek, az író németül olvasott fel, és mesélt az íráshoz való viszonyáról is – áll a Könyves Magazin beszámolójában. A rendezvényen szóba került az is, miért éppen Berlinbe került az író személyes archívuma, mire
Nádas azt mondta, hogy Budapestről őt nem kereste emiatt senki.
Szerinte két intézet is megkereshette volna, de ezt a kérdést szerinte tudatosan nem tették fel neki, szemben a németekkel. Nádas elmondta azt is, hogy már három-négy rezsimet megélt – nem vett részt bennük, de megtapasztalta őket. „Nincs olyan hatalom, ami érdeklődik a munkám iránt, ennek örülök” – tette hozzá.
„Nádas Péter az utóbbi időszakban elég sok mindent adományozott, ajándékozott a PIM-nek
– ezt már az intézmény főigazgatója mondja lapunknak. – Többek között külföldi fordításokat, és külföldi megjelenéseiről szóló plakátgyűjteményét is nekünk adta. No meg fotókat is vásároltunk tőle. Sajnálkozott, hogy korábban nem nagyon keresték meg őt, mert akkor nem Németországba, hanem a PIM-be lehetett volna begyűjteményezni a teljes Nádas-hagyatékot.”
A Nádas-archívum 240 dobozból áll, magában foglalja az összes fennmaradt Nádas-mű kéz- és gépiratát a hozzájuk tartozó vázlatokkal, jegyzetekkel, levelezésekkel, személyes dokumentumokkal és fotográfiákkal együtt. A levelezés 14 ezer küldeményt foglal magában, amelyek családtagoktól, barátoktól, szerkesztőségektől, kiadóktól, írókollégáktól, továbbá tudósoktól, közéleti szereplőktől és külföldi levelezőpartnerektől származnak.
Hogy a magyar írók miért külföldön helyezik el a hagyatékokat, Prőhle Gergely, az evangélikusok országos felügyelője, a PIM egykori főigazgatója azt mondja: ez sajátos helyzet. Hozzáteszi, hogy berlini nagykövetként korábban szoros kapcsolatot épített ki az ottani művészeti akadémiával, amelynek akkoriban Konrád György volt az elnöke. „Berlin a magyar írók életművében fontos szerepet játszott – amelyről a PIM korábban egy szép kiadványt is készített. Az életművüknek pedig egyfajta berlini vonatkozása is van, amelyet jórészt a Német Akadémia Csereszolgálat (DAAD) ösztöndíjának köszönhetünk.”
Kár tagadni, hogy a berlini művészeti akadémia anyagi lehetőségei – vagyis hogy mennyit tud fizetni egy írói hagyatékért – korábban mindenképp, de még most is jelentős előnyt biztosítanak számukra. És azt se tagadjuk, hogy ezekben a gesztusokban mindig volt valami politikai felhang. Én, aki a magyar irodalmi közegben vagy a magyar kulturális életben megjártam a hadak útját, azt állítom, hogy itt – tisztesség ne essék – eltúlzott érzékenységről van szó. De ki vagyok én, hogy ezt egy nagy író esetében megítéljem?
– fogalmaz Prőhle, aki szerint ezek olyan félelmekből származnak, amikor a magyar író felteszi magának a kérdést: „Vajon mi történik az életművemmel a jövő Magyarországán?”
Erre általában az a válasz, hogy Berlinben nagyobb biztonságban van. Holott minden magyar író – aki magyar nyelven ír – elsősorban a magyar irodalmi hagyomány része. Még akkor is, ha a digitalizáció hatására a fizikai elhelyezkedésen nincs akkora hangsúly. Esterházy hagyatékának például ott lenne a helye, ahol Ottlik Géza hagyatéka van, vagyis Magyarországon.
Demeter Szilárd úgy véli, ez önmagában nem tragédia. A következő időszakban olyan „tapogatózási munka” veszi kezdetét a különböző intézmények között, amely lehetővé teszi a hagyatékok egyesítését, ha máshogy nem, digitális formában.
„Ha valaki ma Arany Jánost szeretné kutatni, legalább három helyre kell elmennie. A PIM-be, az Országos Széchényi Könyvtárba és a Magyar Tudományos Akadémiára, ahol szintén vannak Arany János-kéziratok. A digitalizált kéziratállományt össze lehetne fésülni egy zárt platformba, ahonnan a kutatók számára elérhetővé tudnánk tenni a teljes hagyatékot. Most tehát a digitális hagyatékegyesítés ügyében keresünk partnereket. A lehetőségről elkezdtünk már beszélgetni a különböző intézményekkel.”
De ki keres meg kit? Az író a PIM-et, vagy fordítva? Mindkettő előfordul. Demeter Szilárd elmagyarázza, hogy még mielőtt a hagyaték átadása megtörténik, a nagyobb hagyatékok esetében a PIM munkatársai összeállítanak egy munkacsoportot, amely kimegy a helyszínre, és felmérést végez. Nemcsak kéziratokról készít feljegyzést, hanem az adott szerző relikviáiról, tárgyairól is – például íróasztaláról, kávésbögréjéről –, amelyek valamilyen módon reprezentálják majd őt az utókor számára. Amikor megtörténik az előfelmérés, akkor a múzeum megállapít egy közgyűjteményi árat, amelyet kifizetne a hagyatékokért.
Ez általában alacsonyabb, mint a műtárgypiaci ár. Van egy jogszabályi kötelezettség, hogy mennyiért vásárolhatunk, az »alkudozás« pedig onnan kezdődik. Például megnézzük a kéziratpiacot, hogy az adott írónak most mennyibe kerülnek a kéziratai, és megmondjuk, hogy mi mennyit tudunk adni érte. Aztán vagy elfogadják, vagy nem. A legjobban nyilván annak örülünk, ha ezeket a hagyatékokat ajándékba kapjuk.
Demeter Szilárd hangsúlyozza, hogy a PIM-ben csak az alapkutatásokat végzik el, ezért többnyire kell egy irodalomtörténész, akinek szenvedélyévé válik egy alkotó, és visszahelyezi a kánonba. A főigazgató elmondása szerint voltak olyan szerzők, akik most ugyan a kánonban vannak, és ott is a helyük, de ha nem lett volna egy elkötelezett irodalomtörténész, aki folyamatosan foglalkozik velük – tanulmányokat ír, konferenciákon vesz részt, és előkészíti a kiadásokat –, akkor az alapkutatást ugyan elvégezték volna a PIM-ben, de ma nem beszélnénk róla, mint például Szabó Lőrinc.
Az, hogy a hagyatékok idővel kutathatóvá válhatnak-e, attól függ, hogy a szerző vagy az örökös hogyan rendelkezik. Lehetőség van arra, hogy a hagyatékok bizonyos részeit egy időre zárolja az intézmény. „Szentkuthy Miklós naplóit például maga a szerző kérte, hogy zároljuk. Így csak bizonyos idő elteltével lehet kutathatóvá tenni. De ez nem azt jelenti, hogy nyilvánossá kerül, hanem kutathatóvá tesszük.”
Ami a kutatást illeti: egyrészt van a szerzői szándék, másrészt egy bevett gyakorlat, amely szerint a bekerülő hagyatéknak bizonyos ideig a muzeológusok rendelkezésére kell állnia, akik az alapkutatást végzik. Pár év múlva pedig „rászabadítják” a kutatókat.
Ritkán fordul elő, hogy valaki beesik az utcáról, és azt mondja: József Attilától a Szabad ötletek jegyzékét akarja megnézni, de azt kizárólag főigazgatói engedéllyel tehetné meg. Nem azért, mert el akarjuk zárni – hiszen a digitális másolatot közzétesszük –, hanem azért, mert a kéziratok papíralapú műtárgyak, amelyeket védeni kell a romlástól. Nem mindegy, milyen páratartalom mellett mennyi fény éri őket
– fogalmazott Demeter, aki szerint a kézirattárosok és a restaurátorok nagyon szigorú szabályokat követnek annak érdekében, hogy lehetőleg csak a legszükségesebb időre vegyék elő ezeket a hagyatékrészeket.
Azt is megkérdeztük, mennyire városi legenda, hogy írói hagyatékokat tartalmazó dobozok évekig szoktak porosodni. A főigazgató elmondta, szigorú bevételezési és tárolási szabályok vannak, mindig készül leltár, így tudják, mi kerül be, és belső munkarend szabályozza, hogy azt milyen ütemben és hogyan dolgozzák fel. Megjegyezte, torlódás mindig van, hiszen
a 24. órában vagyunk, ami azt jelenti, hogy a papíralapon készült irodalmi hagyatékok még „felgyűjtődnek”.
Az elmúlt évtizedekben viszont az irodalmi alkotások nagy része digitálisan készült (born digital), de azok begyűjtését külön módszertan szerint végzik. „Szóval torlódás van, de kizárt, hogy a hagyatékok feldolgozás nélkül, dobozban heverjenek évekig a folyosón. Ez rosszindulatú városi legenda.”
Prőhle Gergely fontosnak tartja, hogy a láthatóan jelentős életművet maguk után hagyó írókkal még életükben születhessen megállapodás, amely arról szól, hogy távozásuk után hova kerül a hagyatékuk. Szerinte bizonyos értelemben ezt a célt szolgálja a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) rendszere, amely az írók számára voltaképpen már életükben egyfajta átalányt biztosít, és azt is lehetővé teszi, hogy a műveik digitális formában hozzáférhetők legyenek.
„A DIA nemcsak tárolja, hanem bizonyos értelemben gondozza is ezeket a szövegeket – mondja Prőhle. – Többször előfordult, hogy ha egy író egyik művét újra kiadták, akkor a kiadó nem a saját, régi példányait vette elő, hanem a DIA állományára támaszkodott. Szóval ez megőrző tevékenység is.”
A Digitális Irodalmi Akadémia program 25 évvel ezelőtt indult. A Petőfi Irodalmi Múzeum programjaként működő DIA elsődleges feladata a tagok életművének digitalizálása és közzététele az interneten.
(Borítókép: Németh Emília / Index)