Tánc nélkül lehet élni, de nem érdemes, vallja Egerházi Attila, a Székesfehérvári Balett Színház igazgatója. Ez igaz akkor is, ha csak a saját életünket vagy a táncos mozifilmeket és televíziós vetélkedőket nézzük, de profi táncosok előadását látni színházban lenyűgöző élmény. Így gondolhatta ezt a városvezetés is, hiszen 2018 augusztusában megalapította a balettszínházat, és így látja a közönség is, hiszen az intézmény töretlen népszerűségnek örvend. Egerházi Attilával a Nomádok című legújabb produkciójuk bemutatója után beszélgettünk.
Hat év csehországi munka után tért haza 2018-ban Egerházi Attila táncművész, rendező-koreográfus, amikor a városvezetéssel közösen arra jutottak, hogy megalapítják a Székesfehérvári Balett Színházat. „Ritkán van példa arra, hogy kulturális intézményt alapítsanak, pláne balettszínházat” – mondja az igazgató, kiemelve, hogy a székhelyet a Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola biztosította. Akkor úgy látták, hogy igény van a színházra, az azóta eltelt időben pedig bebizonyosodott a létjogosultsága. Ahogy Egerházi Attila fogalmaz: tánc nélkül lehet élni, de nem érdemes.
A tánc ősi, elsődleges kommunikációs forma. Még beszélni sem tudtunk, de a mozdulatokkal már mindent ki tudtunk fejezni. Ennek helye van a kultúrában, olyan nincs, hogy ez »nem jön be«. Más kérdés, hogy ezt ki milyen színvonalon űzi, de mi azon dolgoztunk az elmúlt öt és fél évben, hogy ezt nagyon magas színvonalon képviseljük, és a jövőben is bejöjjenek a nézők
– mondja az igazgató.
Egerházi Attila elmesélte, hogy amikor belevágtak, akkor a városvezetés Cser-Palkovics András polgármesterrel az élen tisztában volt vele, hogy almafát ültetnek, ami nem azonnal fog terebélyesedni és gyümölcsöt hozni. De jó földbe kell tenni, és Székesfehérvár jó földnek bizonyult. „Ezt a fát locsolni, öntözni, gondozni kell, szakmailag, művészileg és anyagi támogatással is. És ha ezt a fát szeretjük, akkor nagy lombkoronát fog növeszteni, és még nagyon sokáig sokaknak értékes gyümölcsöt fog adni.”
A színházigazgató elmondása szerint ahhoz, hogy ez az almafa meggyökeresedjen, öt év alatt tíz év munkáját végezték el, és most már komoly „terméseket” tudnak felmutatni. „Szakmabeliek véleménye szerint is gazdag és sokrétű repertoárunk van, értékes munkát végzünk, és mindezt csupán öt év alatt értük el.” A színház tizenöt társulati taggal és hat gyakornokkal dolgozik. Nagy az érdeklődés a társulat iránt, szívesen jönnek a fiatalok.
Tavaly hétszázan jelentkeztek, és öt táncosnak tudtunk munkát adni. Magyarországon egyébként elég sok társulat van, mondjuk, Spanyolországhoz vagy Olaszországhoz képest, ahol erős iskolák működnek, nagyon jó a klasszikus- és kortársbalett-képzés, és rengetegen érdeklődnek egyébként a táncélet iránt. Ott nehezen tudnak elhelyezkedni a táncosok, mert hozzánk képest náluk nagyon kevés társulat van.
Egerházi Attila szerint nálunk inkább az jelent problémát, hogy nem sokan jelentkeznek a táncosképzésekre. Hiába népszerű a tánc – hiszen sokan járnak szabadidejükben tánciskolába, táncművészetről szól filmek születnek, és a táncos televíziós műsorok is nézettek –, táncművésznek lenni olyan komoly mentális, fizikális és érzelmi munka, amit ma már kevesen vállalnak.
„Nyolc-tíz évet kell tanulni – ez nagyon komoly kéz- és lábműves szakma. Ez ma nem annyira vonzza a fiatalokat, de azért, hála istennek, vannak, akik ebben értéket látnak, és erre a pályára adják a fejüket, még ha nem is tudják feltétlenül az elején, hogy mire vállalkoznak.”
erre utalva idézi az öreg kínai mondását, amely szerint „vigyázz, mit kívánsz magadnak, mert megkapod”. Ezt szokta mondani a táncosoknak is.
„Nem kurrens jelen pillanatban ez a szakma, ez a műfaj, Magyarországon most nem annyira hozza lázba a fiatalokat. Remélem, hogy ez is változni fog, hiszen a korábbi évtizedekben ez nem így volt, rengetegen jelentkeztek a balettintézetbe. Ma már jóval kevesebben, és több a külföldi a Magyar Táncművészeti Egyetemen.”
A repertoár tematikailag két nagy pilléren áll.
Vannak az úgynevezett táncnovellák vagy táncdrámák, ezek nagy vagy közepes méretű, cselekményes balettek, mit A hattyúk tava, A diótörő vagy a Rómeó és Júlia, és – maradva az irodalmi hasonlatnál – vannak a táncversek, amelyek konkrét cselekményt nem hordoznak, miközben rengeteg élményt hívnak elő a nézőkből: ezek az egyfelvonásos balettek.
Az igazgató számára fontos az irodalommal való kapcsolat is. A Percről percre című előadás például Örkény István egypercesei mellett L. Simon László írásai alapján készült (ő írta a Fantomfájdalom című előadásuk librettóját is), Sarádi Zsolt, a Vörösmarty Színház színművészének narrációjával. A zenére életre keltett szövegek izgalmas hatást keltenek.
Egerházi Attila szerint érdekes kérdés, hogy ilyenkor fejben át kell-e tenni a tánc nyelvére a szavakat, vagy ez már a táncosok dolga, és a – kortárs – szerzőnek ezzel nem kell foglalkoznia. „Ha valakivel sokat beszélgetünk, akkor már félszavakból is megértjük egymást, de az író nem mozgásban gondolkodik, az már az én dolgom mint koreográfusnak. A szöveg bennem képeket hív elő, és ha olyan művet ír valaki, amely engem megfog, akkor azt mozgásba tudom ültetni.”
A Székesfehérvári Balett Színház nem klasszikus balettet jelenít meg, hanem a klasszikus balett technikáját használja kortárs technikával ötvözve. „Koreográfiai munkásságom alapja a klasszikus balett és a kortárs technika, de ezek csak eszközök a mondanivaló és a gondolat kifejezésére. Azért is van a nevünkben a színház kifejezés, mert én alapvetően színházban gondolkodom, színházat teremtek a tánc és a mozdulat révén.”
Legutóbbi előadásukat Nomádok címmel mutatták be, amelyben mások mellett Lovász Irén, Deva, Lajkó Félix és Arvo Pärt zenéjére táncolnak. „Nekem nagyon fontos minden darab esetében a cím. A cím olyan, mint a mag, amelyben már benne van a fa, abból kel ki az előadás során. A nomádok kifejezés ebben az esetben nem pusztán azokra a népcsoportokra értendő, amelyek a régmúltban vagy napjainkban is élnek a föld különböző pontjain, hanem ez egy életforma. A táncosoknak is az egész világ a hazájuk, ahol a művészetüket ki tudják bontakoztatni, és mivel
a tánc nincs nyelvhez kötve, nonverbális műfaj, bárhol otthonra találhatnak a világban.
Tehát ez is egy nomád életforma, amelyet egyébként ma már szinte mindannyian megvalósíthatunk.”
A tánc tehát vonzza, érdekli az embereket, nagy a műfaj iránti érdeklődés. Az tehát, hogy a testünkkel kifejezünk valamit, dolgozunk vele, ez az ősi kommunikáció itt van velünk.
„Mi a lényeget ragadjuk meg. Elkoptak a szavak, sokszor már nem az az értelmük, mint amit kimondunk, a szavakkal lehet csúsztatni, hazudni, bántani. Viszont a testbeszéd nem hallatszódik, egy mozdulat mindig az, ami. A világhírű balettművész, Mihail Barisnyikov mondta, hogy
táncolj nekem egy percet, és megmondom, ki vagy.
Ez a lényeg. Ezért értékes a táncművészet, mert nagyon őszintén kifejezi az ember igaz valóját.”
Ezzel együtt Egerházi Attila mindenkit arra biztat, hogy merjen táncolni. „Először is el kell dönteni, hogy az ember kritikus akar lenni, vagy táncolni szeretne. Minden ember táncol, csak nem tud róla. Ez olyan, mint Molière Az úrhatnám polgár című színművében, hogy mindannyian prózában beszélünk, csak nem tudunk róla. Mindenki tud táncolni, és nincs olyan, hogy rosszul táncolunk. A művészet más, ahhoz kell előképzettség – a kortárs tánchoz is –, hiszen ennek a megítélése nem szubjektív, csak egy bizonyos szint után válik azzá. Meg kell tanulni, ahogy hegedülni is, és a táncosnak a teste a hangszere. De ha valaki a saját örömére táncol, ott nincs helye a kritikának. Bárhogy is táncol, az csodálatos, mert a lélekből jön.”
(Borítókép: Egerházi Attila 2022. május 24-én. Fotó: Vasvári Tamás / MTI)