Lise Meitner fizikust 48 (!) alkalommal terjesztették fel Nobel-díjra – egyszer sem kapta meg. Pedig 1948-ban még maga, az akkor már évek óta Nobel-díjas Otto Hahn is jelölte. Azt nehéz volna megmondani, miért történt így, megértéséhez pedig aligha elegendő magyarázat az, hogy a választ a XX. század történelmének eseményei között kell keresni. Ha hihetünk Cicerónak, aki egyszer azt mondta, hogy a történelem az élet tanítómestere, akkor

Kegyetlen, mert ketten, közösen egy olyan folyamatot írtak le, amelynek következtében iszonyatos mennyiségű és erejű energia szabadul fel, s amely az emberiség számára amúgy hasznosítható, a II. világháború idején mégis emberek millióit elpusztítani képes bombát gyártottak a felfedezésük alapján elindulva.

Atombomba és lelkiismeret

Sokan ezért nevezték és tartják ma is Otto Hahnt és Lise Meitnert az atombomba „atyjának″ és „anyjának″, bár ezt az elnevezést mindkét tudós élete végéig visszautasította, mondván, ők kutatók, kémikusként, vegyészként és fizikusként a természet alkotóelemeinek működését figyelték meg és írták le. Lise Meitner egyszer úgy fogalmazott erről, hogy magánemberként állandó lelkiismeret-furdalása van, ám fizikusként tiszta a lelkiismerete:

Teljes szívből szeretem a fizikát. Ez olyan szerelem, amit az iránt érzünk, akinek sok mindent köszönhetünk.

Felesleges arról elmélkedni, hogy ha Adolf Hitler nem került volna hatalomra, akkor a Bécsben született, zsidó származású Lise Meitnernek sem kellett volna elmenekülnie Berlinből Svédországba, és kutatásait Otto Hahnnal fejezhette volna be, így együtt kapták volna a Nobel-díjat. Az események ugyanis ismertek: Meitnernek mennie kellett, a díjat pedig Otto Hahnnak ítélték oda.

A sors fintora, hogy mialatt az Amerikai Egyesült Államokban megépítették az atombombát, Lise Meitner – akit Amerikából többször is hívtak, hogy legyen a segítségükre, ám ő mindig határozott nemet mondott – a stockholmi Nobel Intézet munkatársaként dolgozott kutatásain.

Hahn és Meitner találkozott

Cyril Gery francia drámaírót különösen érdeklik azok a valós történelmi helyzetek és események, amelyek a benne részvevőket jelentős erkölcsi dilemma elé állítják. Ilyen a Diplomácia című története is, amelyet Magyarországon szintén a Rózsavölgyi Szalonban állítottak színpadra Sztarenki Pál rendezésében, s amely arról szól, hogy az 1944 augusztusában aláaknázott Párizs azt követően menekült meg a pusztulástól, hogy Dietrich von Choltiz tábornokot (Sztarenki Pál) Raoul Nordling (Alföldi Róbert) svéd üzletember és diplomata lebeszélte arról, hogy felrobbantsa Párizst. A történetről anno film (Az utolsó éjszaka Párizsban) is készült 2014-ben – A bádogdob című legjobb idegennyelvű filmért 1980-ban Oscar-díjat kapott – Volker Schlöndorff rendezésében.

A drámaíró elővette Otto Hahn és Lise Meitner történetét is, és ahogyan a Diplomácia estében is tette, A díj című regényében dramatizált helyzetet teremtve ír arról, hogy vajon milyen párbeszéd játszódhatott le a két kutató között a díj átvétele előtt. A kutatók történetének színpadi változatát Párizsban az a Tristan Petitgirard rendezi, kinek Válásguru című színdarabját a Rózsavölgyi Szalon nézői már szintén láthattak. Az író-rendezővel az Index is találkozott, és akkor az 1946-os Hahn–Meitner-találkozásról ezt mondta: 

Otto Hanh története nem a bombáról, hanem a maghasadásról szól, de nincs atombomba maghasadás nélkül. Ebben az az elképesztő ellentmondás, hogy lehetünk bármennyire tudatosak ökológiailag, és ellenezhetjük a nukleáris energiát, de a maghasadás felfedezésével született meg a fegyver és az energia is, amivel fűtünk, világítunk. Lehet jóra és rosszra is használni. Ez Otto Hahn és Lise Meitner drámája is – belegondolni abba, hogy mi teszünk majd a felfedezésükkel.

Budapesten A díj színpadi változatában Seress Zoltán alakítja Otto Hahnt, Lise Meitner szerepére Kiss Marit kérték fel. Hahn feleségét Szorcsik Kriszta alakítja. A két kutató 1946-os találkozását Herendi Gábor rendezésben láthatjuk 2024. február 16-án a Rózsavölgyi Szalonban – a párizsi bemutatót megelőzően.

A történet szerint Stockholmban 1946. december 10-én Otto Hahn arra készül, hogy átvegye az 1944-ben neki ítélt kémiai Nobel-díjat. (Megjegyzés: azért csak 1946-ban, mert a második világháború miatt 1944-ben elmaradt a díjátadó, az 1945-ös átadó ünnepség idején pedig Otto Hahn, több német kutatóval együtt a szövetséges haderők fogságában volt a Cambridge melletti Farm Hallban, ahol azt vizsgálták, kit milyen felelősség terhel esetleges háborús tevékenysége miatt.) A Grand Hotel 301-es lakosztályában váratlanul megjelenik Lise Meitner, majd érdekes párbeszéd bontakozik ki. A légkör kezdetben baráti, a két kutató közös munkáikról, közös felfedezésükről, a maghasadásról beszélget.

Majd szóba kerül a nácizmus felemelkedése, a zsidótörvények következménye, és az, hogy Lise Meitnernek menekülni kellett Berlinből, mert a nácik szemében két „bűne″ is volt: 

A beszélgetésnek ennél a pontjánál Lise Meitner kimondja azt, amit mindig is tudtak mind a ketten, talán még a Nobel-díjat odaítélők is – Otto Hahn méltatásából mégis kimaradt Lise Meitner, az atommag hasadásának leírásában betöltött nélkülözhetetlen szerepe –, miszerint:

Együtt fedeztük volna fel a maghasadást. Igen, valószínűleg igen. Amikor azt mondtad, hogy el kell mennem, már nagyon közel voltunk hozzá. Sejtettük, hogy felforgatjuk a nukleáris fizika elveit. A küszöbén álltunk. Együtt, Otto, együtt!

A díj és a közös emlékezet

Igazából csak ezt követően bontakozik ki az emberi dráma. Két ember, két kutató, két egykori munkatárs, két barát drámája. Ahogyan minden bizonnyal ez az életben is megtörténhetett. Amit és ahogyan felszínre hoz a felismerés, a nélkülözés, a mellőzöttség megélése.

Az, hogy nem elég, hogy Lise Meitnernek szinte mindennel meg kellett küzdenie, amivel egy XX. század eleji nőnek szembesülnie kellett (másodrangú szerep nemcsak a társadalomban, de még a kutatók között is), mégis megküzdött azért, hogy a tudománytörténet egyik leghíresebb fizikusává váljon.

Lise Meitner 1906-ban második nőként szerzett doktorátust a bécsi egyetemen, majd a legkiválóbb tudósokat foglalkoztató helyre került, a berlini Vilmos Császár Kutatóintézetbe. Igaz, mivel nő volt, kezdetben csak fizetés nélkül dolgozhatott, és az épületbe is csak a cselédbejárón léphetett be, az előadásokra nem járhatott, a hallgatói laboratóriumokat sem látogathatta. S míg az I. világháborúban Meitner a keleti fronton, az orvosi egységben a röntgent kezelte, Otto Hahn – az ammóniaszintézisért 1918-ban kémiai Nobel-díjat kapott – Fritz Habernek segített a gyilkos harci gázok előállításban. Hahnt, akárcsak Habert, emiatt számos kritika és támadás érte.

Lise Meitner tudományos karrierje az I. világháborút követően ívelt fel, Otto Hahnnal végzett közös kutatásaira az egész világ felfigyelt. Első nőként lehetett az osztrák és a német tudományos akadémia tagja. Lise Meinter nevét 1997 óta egy kémiai elem őrzi, a 109-es rendszámú meitnérium, vegyjele Mt. (A 105-ös rendszámú elemet egy időben Otto Hahnról nevezték el – hahnium –, de egy tudományos vitát követően 1997-ben az elem nevét dubniumra (Db) változtatták.)

S bár Lise Meitner Nobel-díjat nem kapott, kutatói munkáját számos rangos kitüntetéssel ismerték el (Max Planck-érem, Enrico Fermi-díj):

Otto Hahn 81 éves korában halt meg, 1968. július 28-án. Lise Meitner 89 évet élt, 1968. október 27-én halt meg. Nevüket és kutatói munkásságukat közösen őrzi a berlini Hahn–Meitner Kutatóintézet.

A Cyril Gely A díj című színdarabjából származó idézetek fordítója Dávid Judit

(Borítókép: Lise Meitner osztrák–zsidó tudós. Fotó: Bettman / Getty Images )