„Külön fájó, hogy ezt a munkatársaim csinálták. Ez megbocsáthatatlan” – mondja Máté Gábor, a Katona József Színház ügyvezető igazgatója a Demokratikus Koalíció (DK) tagjainak felajánlott kedvezményes jegyekről. Máté Gábor kizárólag az Indexnek beszélt a 2023 novemberében történtekről. Nagyinterjúnkban szó esik arról, hogy hatalomátvétel zajlik-e a színházában, hogy mi történt Csák János kulturális és innovációs miniszternél és hogy miért ír naplót napi rendszerességgel.
Máté Gábor többek között arról beszél, hogy
Tavaly novemberben politikainak mondható ügy rázta meg a színházat.
A mai napig fölteszem magamnak a kérdést, hogyan történhetett ez meg.
Kedvezményes áron kínáltak jegyeket DK-tagoknak, és amikor ez kiderült, eléggé ellentmondásos volt a színház kommunikációja: egyrészt azt mondták, nincs itt semmi látnivaló, másnak is szoktak kedvezményt adni, ugyanakkor fegyelmi vizsgálat indult.
A közlemény előbb született meg, mint ahogy a belső vizsgálat megtörtént volna. Ez volt az egyik baj. A másik meg az, hogy a válaszok megszövegezésében – tévesen – jelentős részt vállaltak azok, akik korábban a hibát elkövették. Kapkodás volt. Egyébként én akkor, a sajtó hozzánk intézett kérdéseiből szereztem tudomást erről az egészről. Hétvége volt, amikor a találkozási lehetőségeink korlátozottak a színházon belül. A legkellemetlenebb az volt, hogy nemhogy nem én döntöttem erről, még csak nem is tájékoztattak róla. Ez önmagában képtelen helyzet. A kommunikációs hiba úgy történt, hogy előbb válaszoltunk, mint hogy megértettük volna, mi történt.
A kommunikációs hiba így történt, de volt más hiba is.
Igen, amiért végül is az intézkedések megszülettek. Elkövetődött egy hiba, pedig a színház működésének az alapvetésében is benne van, hogy semmiféle párthoz nem tartozunk, és nem is támogatunk semmiféle pártot. Azok közül, akik ezt a döntést meghozták, legalább egyvalakinek a fejében ez benne kellett volna hogy legyen. Először fordult elő a működésünk során, hogy valamilyen párt kapott ilyen kedvezményekről szóló tájékoztatót. Egyébként nem lett volna ez ilyen horderejű, amiatt a kommunikáció miatt vált ilyenné, ami nem a miénk volt.
Hanem a DK-é.
Mi elküldtük azt, amit szoktunk sokaknak, a kedvezmény lehetőségét és az előadások ismertetőjét, a párt pedig úgy kommunikálta, mintha ez egy privilegizált helyzet lenne: mennyire megéri párttagnak lenni, mert azok még ilyen ajándékokat is kapnak. Ez került aztán nyilvánosságra. De nem az történt, ahogy próbálták beállítani, hogy az eladott házak százszázalékos jegyeit szállítottuk le 70-80 százalékra, hanem a nullát emeltük fel 70-80 százalékra. Ez mindenütt így van: ha valaki meghirdeti a kedvezményeket, az azt jelenti, hogy nincs eladva a ház.
Nem tudták eladni a jegyeket?
Novemberben teljesen váratlanul és megmagyarázhatatlanul leállt a jegyvásárlás. A mai napig nem tudom az okát. Pánik volt a szervezésen belül, és a színészek is érzékelték, hogy valami nem stimmel: nem üres, de fél házak előtt játszanak. Egy Apák és fiúk előadáson le kellett ereszteni a felezőt.
Ez azt hiteti el, mintha tele lenne a színház, de nem volt tele, mindenki tudta, hogy ott a függöny.
Amikor tehát valamelyik előadás akadozik, akkor értesítjük azokat a helyeket, amelyekkel kapcsolatban állunk, hogy lehet venni jegyet. Ha erre nem reagálnak, akkor jön az a gesztus, hogy kedvezményes áron lehet vásárolni. Novemberben azonban ezek a kapcsolatok sem működtek, nemhogy teljes árú vagy kedvezményes jegyre nem jelentkeztek, de egyáltalán nem válaszoltak. Pangás állt be a nagyszínpadi előadásainknál, amiből született egy kétségbeesett kísérlet arra, hogy kiket lehetne még megszólítani, és akkor elkövetődött ez a rettenetes ostobaság.
Az, hogy ön nem tudott róla, és utólag sem tájékoztatták, ez előfordulhat?
Nem, ezért lett ennek fegyelmi a következménye. Átnéztük a szervezeti szabályzatot újra, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő. Ugyanakkor én nem lehetek, és nem is akarok ott lenni mindenhol. Minden héten van a szervezésnek, a kommunikációnak és a marketingosztálynak egy meetingje, ahol kijelölik a következő időszak feladatait, és ezekről engem is tájékoztatnak. Megbíztam a munkatársaimban, eddig semmi hiba nem történt.
A DK-s jegyekről viszont nem tájékoztatták. A színházból emiatt elbocsájtottak egy vezetőt, a DK-ban viszont semmilyen következménye nem volt az esetnek.
Fogalmam sincs, tényleg nincs kapcsolatom velük. Szemenszedett hazugság, amit rólam állítanak.
Mindenesetre rásütötték a színházra és önre is a DK-s kapcsolatot, és előjöttek múltbeli ügyek is, például, hogy a DK pártelnöke, Gyurcsány Ferenc hírlevélben népszerűsítette a 2019-es kormányellenes színházi tüntetésüket.
Semmilyen kapcsolatban nem álltunk akkor sem se a DK-val, se Gyurcsány Ferenccel. Karácsony Gergely mondott beszédet, tudomásom szerint a DK pártelnöke ott sem volt.
Gy. Németh Erzsébet főpolgármester-helyettes pedig azt mondta szintén 2019-ben, az ön második igazgatói ciklusa előtt, hogy márpedig Máté Gábor marad a helyén.
Az egészen más miatt volt, az a „zaklatószínház” miatt jött elő.
A kettő összefügg, ugyanis a Gothár Péter rendezőhöz köthető szexuális zaklatási botrány miatt született meg az a törvény, ami ellen tüntettek, a kormány ugyanis – ahogy a kormánypárti politikusok megfogalmazták – nem kívánt az adófizetők pénzéből olyan színházakat támogatni, amelyek bűncselekményeket akarnak eltussolni.
Nem tussoltuk el, éppen ellenkezőleg: született egy nagyon súlyos következményekkel járó határozat. Ráadásul mindez transzparensen történt. Ez ügyben pert is nyertem, bepereltem ugyanis az ennek ellenkezőjét állító médiumot. Most is megfordult a fejemben, hogy rágalmazásért beperelem azokat, akik hazugságokat állítanak rólunk, de aztán úgy döntöttem, hogy nem áldozok erre újabb három évet az életemből.
Mindenesetre rájár a rúd a színházra.
Többen hüledeztek, mások pislogtak, én viszont konkrétan tajtékoztam, amikor megtudtam, mi történt. Ez a különbség. A Katona elleni véteknek tartom, ami történt. A fegyelmi határozatok egyik veleje az, hogy még rosszabb helyzetbe hozták a színházat – a saját színházukat.
Nem fordult meg a fejében, hogy lemond?
Hát, gondolkodtam, hogy ebben van-e valami – hogy mondjam – jogos elvárás, de arra jutottam, hogy nincs. Mert akkor mindenért le kellene mondani, akkor is, ha a világosító elfelejt egy jelet beadni. Nem akartam, hogy igazuk legyen azoknak, akiknek az az érdekük, hogy a Katona ne működjön. Ez a munkatársaimról szól, nem rólam. Nemcsak én, de a gazdasági igazgatóm se tudott a dologról. Ha másnak nem, akkor neki kellett volna tudni, és rögtön leállította volna, vagy szól nekem, és együtt állítjuk le. Nem az én felelősségem, ha valaki valamit nem mond el nekem. Mindig vannak problémák, amiket orvosolni igyekszem, amiket nem az újságból tudok meg. Ostoba dolog, mondom, a mai napig nem hiszem el, hogy ez megtörtént.
A helyzetet súlyosbítja, hogy önkormányzati választások jönnek, és borítékolható, hogy ezt az ügyet fel fogják használni a kampányban.
Nyilván. Ezért mondom, hogy az ostobaságnál jobb szót egyelőre nem találtam rá. És hát külön fájó, hogy ezt az én munkatársaim csinálták. Ez megbocsáthatatlan.
Óriásplakátokon szerepelhet, hogy a fővárosi színházakat Gyurcsány Ferenc irányítja. A fővárosi fenntartású Katona József Színház kerülhet rosszabb helyzetbe? Mi a legrosszabb forgatókönyv?
Nyilván van bennem naivitás, de fogalmam sincs, mi történhet. Már maga az ügy is váratlanul ért, mert nem tudtam róla, de főleg az, ami aztán ebből kerekedett. Egy újság föltesz négy kérdést, amire ugyan ügyetlen válaszok születnek, de nem az a kérdésfeltevések lényege, hogy kiderüljön az igazság, hanem hogy miképpen lehet ezeket a válaszokat úgy fölhabosítani, hogy az még nagyobb botránynak tűnjön, mint amit mi magunk is érzékeltünk, és megpróbáltunk lépni. Tehát fogalmam sincs, hogy miből mit lehet csinálni. A Katonában jelentős művészi munka folyik, és hosszú idő óta megpróbálják ezt egy politikai térbe keverni, ami nincs.
A színészeik, művészeik, a korábbi tag Nagy Ervin, vagy Fullajtár Andrea, Székely Kriszta például társadalmi-politikai megmozdulásokon szónokolt.
Az, hogy bizonyos emberek megnyilvánulnak társadalmi és sajnos politikai kérdésekben, az az ő dolguk, ezt én nem fegyelmezem, nem szólok rájuk, nem csinálok ebből ügyet. De a dolgozóink között sok olyan ember is lehet, aki abszolút kormánypárti szavazó. Én az egész színházat próbálom képviselni, politikai oldalról pedig mindig benyomnak a bal sarokba. Olyan távol vagyok ettől, hogy ez számomra külön személyes fájdalom, hogy engem ezzel összekevernek.
Akkor hol áll?
Az igazság mellett próbálok állni, és egyébként kritikus vagyok általában mindenfajta hatalommal szemben. De ez nem azt jelenti, hogy politikai alkat vagyok: szemlélődő emberként figyelem a világ jelenségeit, és azokra főleg az előadásaimmal próbálok reagálni. Arra reflektálok, amit látok, vagy látni vélek, és próbálok jó színházat csinálni. Meg vagyok döbbenve, sőt kikérem magamnak, hogy egy ilyen művészi presztízzsel rendelkező színházat, egy jól működő, a magyar kultúrát ilyen magas szinten képviselő társulatot folyamatosan támadjanak és megalázzanak. Mi érdekük lehet ebben? Egyszerűen nem találok szavakat.
Ezt a színházat föl kellene emelni, ünnepelni kéne, hogy van egy ilyen közösség, amelyik így dolgozik, hogy művészi értelemben próbál mindig megújulni, ugyanakkor fönntartani bizonyos értékeket. Ez a magyar kultúrának az egyik legjelentősebb intézménye. Én ezen dolgozom. Az ilyen hírcsinálókat az igazság nem érdekli, csak a botrány, hogy újra fel lehessen mutatni egy ellenséget a saját szavazótáboruknak. Más okuk nem lehet erre. De ezzel mentálisan nagyon rosszat tesznek, nemcsak nekünk, akiknek ez fáj, hanem azoknak is, akik ebben élvezkednek. Mondjuk ezekről az emberekről szívesen csinálnék színdarabot, ahogy ülnek a hírgyárban és törik a fejüket. Hibát követett el a színház, amit orvosolni nehéz, de szankcionálni lehet. És a szankcionálás megtörtént.
Bántja, hogy beszorítják bizonyos ideológiai sarokba, de mindig belefut valahogy abba, hogy mind a két oldalról támadják.
Igen. Ez eléggé abszurd.
De azért tesz is érte, most például bement Csák János kulturális és innovációs miniszterhez tárgyalni.
Hát, őszintén szólva nem tudom, hogy ebből mi publikus, és mi nem.
Csák János erről az Indexnek adott interjúban beszélt, hogy az általa nagyra értékelt színházi szakemberekkel – Kováts Adéllal, Rudolf Péterrel, Nagy Viktorral, Tompa Gáborral, Eperjes Károllyal, Vidnyánszky Attilával és önnel – akarta megvitatni a finanszírozás kérdéseit.
Igen.
Akkor kezdjük ott, hogy miért megy be egy olyan kormány miniszteréhez tárgyalni, amelynek a tevékenységével egyébként nem ért egyet?
Ha egy kultúrában dolgozó vezetőt meghív a tárca vezetője, akkor azt nem lehet visszautasítani. Hogy ne mondjam, kötelességem bemenni. Ez egy szakmai helyzet. Más kérdés, hogy úgy tudom, a meghívottak listájáról Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatója hiányolt. Lehet, hogy különben meg sem hívnak. Ő nekem azt mondta, hogy az nem lehet, hogy az ország legjobb színházának az igazgatója ezen nem vesz részt. Ezt nagyjából én is így gondolom, már azt a részét, hogy a miénk a legjobb színház. Miniszter úrnak nagyon kedélyes módon mindenkihez volt pár kedves szava, és akkor elkezdődött egy... Hogy hívják ezt, amikor kivetítenek ilyen...?
Prezentáció?
Igen, és megmutogatta, mi hol van, mi mennyibe kerül, eddig mennyit fordított a kormány kultúrára, satöbbi. Ezeket így elmondta, és hozzátette, hogy ő azon lesz, hogy ez az összeg ne változzon. Természetesen lesznek átcsoportosítások, de lényegében ezt az összeget meg akarja hagyni, és utána tartott egy kvázi kerekasztalt, hogy ki milyen problémát érzékel, mi a mostani helyzet szerintünk. Így zajlott, és aztán vége is lett. Én egyébként azt gondoltam, hogy ez nagyon nem tartozik rám, mert az én fenntartóm nem az állam.
Pont ezt akartam mondani, hogy önöknek tulajdonképpen mindegy, hogyan osztja szét az állam a pénzt, hiszen a Kováts Adél vezette Radnóti Színházzal együtt a Katona is fővárosi fenntartású intézmény.
Kakukktojások voltunk Adéllal, mintha maga a tárca sem tudná, hogy mi tulajdonképpen nem oda tartozunk. A miniszter úr azt jelezte, hogy nagyobb területet akar hagyni arra, hogy különböző mecenatúrák alakuljanak ki – ezt ott valamennyien nagy egyetértésben helytelenítettük. Ennyi. Azt gondoltam, hogy valami közöm van ehhez olyan értelemben, hogy aggódom, mi lesz a szakma sorsa. Így fogalmaztam meg magamnak.
Amire pedig utalt, hogy mivel értek, vagy nem értek egyet: van, amivel nyilván egyetértek, átlátom a problematikáját, és azt is megfogalmaztam magamnak, hogy nem lennék a miniszterelnök helyében. Jól látom a világpolitikai trendeket, de mondom, inkább szemlélődő alkat vagyok, akinek semmi köze ezekhez a dolgokhoz. A befolyásom, ha van valamelyest, az kulturális befolyás. Nem gondoltam tehát, hogy vissza kellene utasítanom a meghívást. Eperjes Károllyal egyébként osztálytársak voltunk, és bár 15 éve nem találkoztunk, most kedvesen elbeszélgettünk, még azt is felajánlotta, hogy egy darabig elvisz kocsival. Olyan volt, mint régen.
Mi az, amivel egyetért a kormány intézkedései közül?
Elismerem, tényleg pozitív dolog, hogy sokkal több pénz került a magyar kultúrába, mint eddig bármikor. A színházépületek felújításának szintén nem tudok nem örülni. Ez nagyon is üdvözlendő. Amivel nem értek egyet, az az, hogy tulajdonképpen megfojtják a függetleneket. Ők nem attól függetlenek, mert mindenáron függetlenek akarnak lenni, hanem attól, hogy nincs helyük a kőszínházakban.
Ezeket az alkotókat a saját szakmánk zúdította a pályára.
Sok az iskola, rengetegen végeznek, és nincs felvevőpiaca ennek a számtalan tehetségnek. Benyomásom szerint ők nem feltétlen kormányellenesek, de mivel elégedetlenek azzal, hogy ellehetetlenítik őket, belesodródtak egy ellenzéki szerepbe. Azok is nehezen élnek meg, akik színházban tevékenykednek, státuszban vannak, de akik nem – hát, azok fogalmam sincs, miből élnek. Iszonyú kevés, szinte semmi pénzből gazdálkodnak, vagy hát gazdálkodtak eddig.
A sok színészhez képest kevés színház van, de az ország felvevőpiacához, eltartóképességéhez viszonyítva nincs sok? Csák János 447 játszóhelyet említett.
Én biztos nem fogok ilyet mondani soha. Nem vehetek részt olyan diskurzusban, ahol arról van szó, hogy egy színházat zárjanak be. Nekem minden színház bezárása iszonyatos fájdalom, van is ennyi színházra igény. De azokban az alkotókban, akik nem kerültek bele ebbe a hivatalosságba, szintén van kifejezési szándék. És ez jó. Ezt támogatni kellene, nem pedig elfojtani.
Most dicséri a kormány kultúrpolitikájának egy részét, de az előző beszélgetésünkkor azt mondta, hogy gyakorlatilag lemondtak a Katonáról.
Az egy másik kérdés. Azt helytelennek gondolom, és örülök, hogy a főváros átvállalta öt fővárosi előadó-művészeti intézmény, köztük a Katona finanszírozását.
A főváros tulajdonképpen mentőövet dobott a színháznak, miután megszületett az a törvény, hogy amelyik színház állami támogatást kap, ott beleszólhatnak az igazgatóválasztásba. Akkor még nem lehetett tudni, hogy az önkormányzat fenn tudja-e egyáltalán tartani, lesz-e annyi pénz, ön is mondta, hogy veszélyben a színház. Ehhez képest azért kihúzták ezt a négy évet.
Ki.
Az önkormányzati választás után mi várható, ha ugyanúgy fővárosi fenntartásúak maradnak, de megváltozik a városvezetés?
Nyilván minden attól függ, hogy mi lesz az önkormányzati választás eredménye.
Lehetséges, hogy ha nehézség adódik, akkor Csák Jánossal már van egy olyan kapcsolat, hogy ezt is meg tudják beszélni?
(Csodálkozva széttárja a kezét.)
Komolyan kérdezem.
Nincs olyan kapcsolat. Egyszer ott voltam, kedvesen mondta, hogy látott már a Kalákával fellépni. Ezt mondta. Ebben nem volt több. És sajnos ebben rossz vagyok, ritkán járok ilyen helyekre. Eddig sem kopogtattam állami vagy városvezetők irodáinak ajtaján.
De ha meghívták egy ilyen beszélgetésre, akkor biztos nem fogják hagyni, hogy a Katona bedőljön, vagy lehetetlen helyzetbe kerüljön.
Akkor fogok ezen gondolkodni, amikor kijöttek a választási eredmények.
2026-ban jár le a harmadik igazgatói ciklusa. Nem gondolt arra, mint Mácsai Pál, az Örkény István Színház igazgatója – akinek 2025-ben jár le a mandátuma –, hogy még az önkormányzati választások előtt gondoskodjon az utódjáról?
Nem. Vannak reményeim, hogy a színházon belülről lesz pályázó, de ez nem publikus.
Székely Kriszta rendező már elmondta, hogy épít egy fiatal csapatot, akik tudnák folytatni a vezetői munkát. Ő és Tarnóczi Jakab – a nagy öregek, Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor mellett – már benne van a színház Művészeti Tanácsában. Lehetséges, hogy ezek a fiatalok viszik tovább a Katonát?
Egyelőre nem folytatunk erről beszélgetéseket. De reménykedem. Nemcsak abban, hogy pályáznak és esetleg megkapják, hanem abban is, hogy jól fogják csinálni.
A középgenerációt tehát, amelynek tagjai kimondva, kimondatlanul a vezetés várományosai voltak, „átugorják”.
Lehet, hogy pályázik közülük valaki, én nem tudok róla. Megjegyzem, Székely Kriszta már erősen karcolja a középgeneráció határát. Én nem jelöltem ki senkit, csupán lehetővé tettem ennek a két fiatalabb rendezőnek, hogy közelebb kerüljenek a színházban működő „intézkedési rendszerhez”. Nem is biztos, hogy jó, ha olyan a vezető, aki kizárólag színész, nem beszélve arról, hogy az igazán jó színészek sok szerepet elveszítenek egy ilyen státusszal.
De ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy szigorú rendszert. Ezekben a rágalmakban az is nagyon megtévesztő, hogy úgy kezelik a színházat, mint egy multicéget, ahol nincs semmiféle kapcsolat mondjuk az igazgató és a színészek között. Én nagyon sok este ott voltam közöttük a színpadon. Abszolút bizalmi helyzet, amit csinálunk, egy eléggé jól működő kör.
De ha úgy érezheti az igazgató, mint a DK-jegyek esetében, mintha hátba támadták volna, akkor pont ez a bizalom sérül.
Igen, ez nagyon váratlan, és ahogy mondtam, ostoba eset volt. Tűnhet úgy, mintha az egész eseménysor mondjuk az én kicsinálásomra született volna, de megpróbáltam ennek utánajárni, és nem találtam nyomát. Külső szemmel az látszik a legnagyobb problémának, ami föl van fújva, de ennél sokkal bonyolultabb hétköznapi problémák vannak egy színház életében.
A fiatal rendezők bátor és újító művészi koncepciójával nyilván egyetért, ha támogatja őket akár abban, hogy átvegyék a stafétabotot, de vajon tényleg ez a Katona útja?
Mire gondol?
Úgy látom, a fiatal rendezők által színpadra állított kísérletező előadások a Kamrából átkerültek a nagyszínpadra – mintha a fiatalok átvették volna a hatalmat, az irányítást.
Ez valamelyest így is van. A szándékom is ez. Útkeresés is van a háttérben, tehát ez nem így koncepció, ahogy mondja, de elgondolkodtató, amit mond, tulajdonképpen nincs ellenemre. És igen, határozott szándékom, hogy a fiatalok ne csak a Kamrában „vacakoljanak”, tehát ne mondhassa senki, hogy könnyű a Kamrában kis létszámú közönség előtt valami újdonságot produkálni, hanem nézzük meg, mi történik, ha rászabadulnak a nagyszínpadra. Meglátásom szerint ez elég jó százalékkal működik. Van azért aggodalom bennem,
nem az van, hogy rávakultam erre a történetre, de igen, meg kell nézni, mit tudnak.
Idén Székely Kriszta kezdett a nagyszínpadon, utána jött Tarnóczi Jakab, és Dömötör András fejezi be. Nyilván ez válasz arra a sok kritikai megjegyzésre is, hogy a fiatalokat a hatalmát elengedni nem tudó vezetés lenyomja, csak a stúdióban hagyja rendezni, miért nem a nagyszínpadon. Nemrég Székely Kriszta elkészítette a Hedda Gablert, Jakab a Cseresznyéskertet, előtte a Melancholy Rooms-t, ami mind-mind izgalmas, kockázatos vállalkozás – számomra pedig szimpatikus. És boldogan támogatom ebben őket, hogy mutassák meg, tessék, itt vannak.
Novemberben volt az említett pánik, de általában meg tudják tölteni a színházat, vevők erre a nézők ?
Ezen dolgozni kell, meg bizonyos értelemben ez egy szemléletváltozás is, hogy a színház valami mást kínál, és ahhoz mit szól a közönség. Ez alakítja a nálunk fiatalabb rendezők gondolkodását, színházi merészségét. Figyelik ők maguk is a visszajelzéseket, nincsenek eltelve maguktól, nagyon is önkritikus művészek. Állandó gondolkodásban vannak ezzel kapcsolatban, hogy ez most jó, vagy nem jó, sőt mi, idősebbek is szembesítjük őket a problémákkal. Tehát nem az van, hogy csináljatok, amit akartok, és majd a végén nézzük, hogy mindebből mi lett, hanem az úgynevezett megnézéseken szigorú mondatok hangzanak el. De ez fordítva is így van, ők is nézik a mi előadásainkat, és véleményezik.
Tarnóczi Jakab a Magányos embereket még a Kamrában csinálta, a hasonló hatást kiváltó Extázist már a nagyszínpadon. Székely Kriszta pedig Az ember tragédiáját állította színre EMBTRAG címmel – olyan merészen nyúlt hozzá ehhez a nemzeti főművünkhöz, hogy eléggé megosztó előadás született. Az igazgató személyes ízlésével ez hogyan találkozott?
Egyrészt örülök, hogy a jegyvásárlásban az EMBTRAG egyelőre nagyon jól áll. Nézik, kíváncsiak rá az emberek – nem baj, ha valami megosztó. Azt látom, hogy egy nálam jóval fiatalabb ember rá tudott nézni egy szövegre úgy, hogy szabadon tudta kezelni – pont azért, mert ez egy nemzeti kincs. Elméletben nagyszerű dolognak tartom, hogy valaki nem elfordul ettől, nem porosnak tartja, hanem megpróbálja a maga gondolkodásmódjába, színházi képzeletvilágába elhelyezni. Nekem főiskolán beletörött a bicskám, kifejezetten félek ettől a darabtól, és örülök, hogy valaki ilyen bátran hozzá mert nyúlni. Sőt, tulajdonképpen az előadásnak azokat a részeit kedvelem a legjobban, ahol eléggé el tudott szakadni a konzervatívnak nevezhető megoldásoktól.
A középső, második felvonás gyakorlatilag egy önálló kortárs darab.
Így van. Ha én lennék a szerző, és látnám, hogy 150 év elteltével még mindig foglalkoznak velem, tehát még számítok, és ezek szerint releváns, amit írtam, akkor ez boldoggá tenne. Más kérdés, hogy én így csináltam volna-e meg. De örülök, hogy ez így van, nagyon strapás volt a próbafolyamat, aggódtam a színészekért, technikailag és egyéb módokon is jelentős gondot jelentett a színháznak, hogy ez létrejöjjön. Mint színházat vezető meglehetősen nyugtalanított, hogy mi lesz ebből. És vannak problémáim, amit most természetesen nem fogok elárulni. De az, hogy ez egy pulzáló dolog, az szerintem rendkívül előremutató.
Mi a nézők visszajelzése?
Hazafelé mindig itt a sarkon megyek át az úton az előadás után, és a zebrán a nézők rendszeresen elkapnak.
És elmondják a véleményüket?
Ahogy általában is. Van, aki nagy erővel gratulál, mintha az egészet én csináltam volna. Eleinte nem nagyon tudtam mit kezdeni vele, de aztán megszoktam. Van, hogy csóválják a fejüket, hogy őszintén szólva nem értik, mi szükség volt erre és erre az előadásra. Ezen néha elgondolkodom. Nagy helyeslésekbe nem bocsátkozom, tehát nem árulom el a művészi tevékenységet, hogy úgy mondjam, de ezek azért sokszor értelmes és érthető megnyilvánulások. Amelyekkel érdemes vitatkozni. Vannak viszont olyan darabok, amiket kiemelten szeretek, és ha ezekről érkezik negatív vélemény, akkor néha harcba szállok a nézővel. De legtöbbször hagyom magam.
Ezekkel a kérdésekkel láthatóan szívesebben foglalkozik, mint a politikai támadásokkal.
A legnehezebb tulajdonképpen pont az, hogy nemcsak ügyvezető igazgató vagyok, hanem színésznek és rendezőnek is meg kell maradnom, és az utóbbiaknál az a feladatom, hogy az érzékenységemet állandóan fokozzam, hogy ha a színpadra kerülök, akkor érvényes dolgot tudjak létrehozni. A másik feladatomban viszont, amit igazgatásnak lehet hívni, az a dolgom, hogy minél vastagabb krokodilbőrt próbálják növeszteni, amivel ezt ki lehet bírni. Most ebben egyelőre nem állok jól.
Hova sorolja magát politikailag?
Azt mondanám, hogy középre, de tudom, hogy ezt senki sem hiszi el. Vagy független. Az a baj, hogy az úgynevezett független sajtó sem független, mint tudjuk, és emiatt a fogalom gyakorlatilag értelmetlenné vált. Ezért, ha bárki azt állítja magáról, hogy független, akkor ehhez már minimum szkepticizmus társul. A független számomra azt jelenti, hogy nincs hatalmon. De hát, hogy is tartoznék oda? A hízelgés, az „én is hozzátok tartozom” kimutatása a személyiségemtől iszonyú távol áll – még ha oda tartoznék is, akkor se mutatnám ki.
És ez mindkét oldalra igaz?
Igen. Ezt szerintem a nagyapámtól örököltem, ez van a génjeimben. Konkrétan fáj, hogy engem olyan helyre raknak, ahova én a legkevésbé való vagyok. Ráadásul ezzel a munkatársaim is tisztában vannak. De amikor rá akarnak az emberre sütni valamit, akkor rásütik – nem kíváncsiak rá, nem akarják megérteni. Ez pont ellentétes az egész életemmel és a munkámmal. Én, ha látok valamit, meg akarom érteni, mögé akarok nézni, megvizsgálom innen is, onnan is. Úgy higgye el, ahogy mondom, hogy ha látok vagy hallok egy kormányhoz közel állót, drukkolok, hogy mondjon olyat, amiből meg tudom érteni.
Régebben próbált párbeszédet kezdeményezni, híd szerepet betölteni...
Próbáltam, de teljesen reménytelen.
Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy akárki kerül hatalomra, azokkal jóban akar lenni.
Soha nem ülnék föl egy tribünre se. Mint ahogy nem is lehetett látni egyiken sem. Nem lehetett látni, mégis azt sejtetik, hogy ott voltam. Nem voltam és nem vagyok ott. Tényleg nem érdekel ez így. Az, hogy mi van az országgal, mi van az emberekkel, a társadalommal, az érdekel.
És színházi előadásokkal reflektál a társadalmi dolgokra. Van most valami a fejében, amire reagálni kellene?
Most például olvastam egy rendkívül izgalmas interjút a 24.hu-n Jánossy Lajos íróval az új regényéről: az egész beszélgetés a rendszerváltozás társadalmi szükségességét kérdőjelezi meg. El is rohantam a könyvesboltba megvenni a kötetet, hátha találok benne színpadra valót.
Rendszerváltozást mondott?
Igen, ebben követem Antall Józsefet.
Amikor 2026-ban sor kerül az igazgatóváltásra, akkor már betölti a 70. életévét. Hogyan képzeli el utána az életét? Nem ír könyvet ebből a rengeteg tapasztalásból?
Könyvet biztos fogok írni, kérdés, hogy kiadják-e. Miután naplót írok, minden nap, tulajdonképpen krónikája van a történetnek.
Őszintén meg fogja írni, hogy mik történtek a hátsó szobákban?
Talán igen. Ha megjelenik, akkor nem lehet megúszni, hogy erről ne legyen szó. Mert akkor meg minek van? A legsúlyosabb pont ez, hogy a múltunkat, a közelmúltunkat is ennyire át akarják írni, vagy át is írják, és ez rettenetes. Ezzel iszonyatos bűnöket követnek el. Mi a jó ebben, hogy nem az igazságot tudjuk?
Mire gondol pontosan?
Kizárólag a színháztörténetre. Tehát mondjuk az, hogy a színművészetire ráfogták, hogy valamilyen ideológiai képzés folyt ott, az úgy, ahogy van, hazugság. Mi értelme van egy ilyen állításnak? Aztán nem is egy cikket olvastam arról, hogy a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház lebontásáért Major Tamás és a Gobbi Hilda felelős. Miközben a saját kezükkel építették '45-ben azt az épületet, és utána Gobbi volt az, aki a születésnapjának jegybevételét, 100 ezer forintot fölajánlott az új Nemzeti Színház megépítésére. Olyan képtelenségek jelennek meg, amelyek összezagyválják és torzzá teszik a múltunkat.
Akkor idegeskedésektől mentes nyugdíjas évekre sem számíthat.
Ez is lehet, meg az is, hogy ha ennek az egésznek vége, akkor azért nagy tehertől fogok megszabadulni.
(Borítókép: Máté Gábor. Fotó: Szollár Zsófi / Index)