Talán mindnyájunkkal előfordult már, hogy egy képet nézegetve azt éreztük, bárcsak ott lehetnénk, beléphetnénk abba a szobába, látnánk, ahogy a lepke elszáll. A Van Gogh: The Immersive Experience kiállítás bámulatos módon meg tudja adni nekünk ezt az élményt, és még nagyon sok mindent.
Az Index többször is foglalkozott már a világot bejáró Van Gogh-kiállítással, és azt sem hallgattuk el, hogy néhány külföldi digitális művész átverésnek érzi a festő életművének ilyetén tálalását. Kíváncsiak voltunk, hogy a sok millió látogatónak vagy a fanyalgóknak van-e igaza.
A megnyitó óta hatalmas tömegeket vonz a kiállítás, így egy hétfő délelőttöt választottunk arra, hogy mi is megnézzük. Ez jó döntésnek bizonyult, mert bár a termek nem voltak üresek, de bőven jutott idő és hely, hogy mindent lássunk és elolvassunk. Igen, olvassunk, merthogy információs táblából is sok van, és nevükhöz hűen bőven szolgáltatnak is infókat a festőről. A triviális dolgokon túl, hogy levágta a fülét (valójában csak egy kis darabját), hogy életében mindössze egy festményt tudott eladni, és hogy 37 évesen halt meg, rengeteg dolgot tudhatunk meg róla – de az is igaz, hogy a kiírásokban sokszor ismétlik ugyanazt.
Na de félre a betűkkel, jöjjenek a formák, a színek! Klasszikus indítás, hogy elsőként a festővel találkozunk, pontosabban egy 3D-s fejjel, amelyen – mint egyfajta vetítővásznon – folyamatosan váltakoznak a legnépszerűbb festményei.
Belépve az első terembe ezekből a képekből is kapunk ízelítőt, és bár nem az eredeti műveket akasztották a falakra, valamelyest érzékelhető az ecsetkezelés, kicsit „olyan, mintha”. És már ez is több, mint amikor egy albumot lapozgatunk. Naná, hogy a napraforgókkal kezdünk, és ezekről is sok extra infót kapunk, de kétségkívül
nem ezek a reprodukciók a tárlat legfőbb erényei. Hanem a sokat szidott vetítés.
Mert meg kell mondani, hogy az első igazán hosszú ámuldozásra késztető szeglet az, ahova egy hatalmas váza imitációját rögzítették, és abba projektálják sorra az összes csokrát. Lenyűgöző! A terem másik szegletében egy filmet nézhetünk meg, ami rövidke, ám ismét csak kapunk valami pluszt az életéből, a művészetéből. Mégpedig azt, hogy feltehetőleg azért festett olyan intenzív színekkel, mert ő másképpen látta a palettát – de nem spoilerezünk, hogy mi volt ennek az oka.
Már egy másik teremben vagyunk, ahol folytatódik a 3D-s varázslat. Igaz, kevés kiállított tárggyal, de előzékenyen a szőnyegre vetítve azt a pontot, ahonnan a legjobb fotókat lőhetjük. Itt rendezték be azt a szobát is – valódi bútorokkal és tárgyakkal –, amely tökéletes mása annak, ahol Van Gogh bő egy évig élt.
Nekünk óriási csalódás volt, hogy a világ más pontjain látható kiállításokkal szemben Budapesten nem lehet ide belépni, nem lehet leülni – pedig láttunk olyan, külföldön készült fotókat is, ahol befeküdtek a festő ágyába – itt kordonnal van elzárva ez a helyiség…
Csalódottságunkat azonban rögtön feledteti a nagyterem, ahol belesüppedhetünk egy klasszikus nyugszékbe, vagy éppen leheveredhetünk a műfűre is, és már élvezhetjük is, ahogy elborít minket az írisztenger, a napraforgók kavalkádja, vagy a búzamező. Ez egész egyszerűen varázslatos! Lehet mondani, hogy filléres ötlet, mi végtelen profizmust érzünk benne. Olyan többletet ad, ami igenis elemeli az egészet egy hagyományos tárlattól.
Ez olyan csoda, amitől fekete öves művészetértőknek is elállhat a szava,
de a festészetben kevésbé járatosokat egészen biztosan magával ragadja. Mert amikor hullócsillagot látunk Van Gogh festményéről felénk száguldani, vagy a pávaszemes lepke szárnyaival verdes, netán a rákok mozgatják ollóikat, akkor nem jön a szánkra semmi fanyalgás. Annál is inkább, mert tátva marad, úgy bámulunk. Ez a zenés-szöveges „mozi” nagyjából félórás, de legalább kétszer nézzük végig, és akkor se akaródzik felállni.
Az utolsó etap egy kisterem, ahol plusz 500 forint leszurkolása után kapunk egy VR szemüveget, amellyel tényleg beléphetünk Vincent Van Gogh világába. Ugyanis nem csupán az történik, hogy elénk vetítik egyik vagy másik festményét, hanem mintegy megkapjuk a kép 360 fokos változatát. Hogy érzékeltessük, például a Délutáni pihenő figuráin túl, ha elfordulunk, végtelen búzamezők, varjak, kémények kerülnek be a képbe – szó szerint. Óriási élmény, egyszerűen kihagyhatatlan, gyerekeknek és a Z generációnak pláne! Az ember úgy áll fel a székből, hogy még, még, még − de sajnos ez a kiállítás vége.
És itt a sajnos a kulcsszó. Egyértelműen látni kell ezt a show-t. Mivel e sorok írójaként volt szerencsém meglátogatni a hollandiai Van Gogh múzeumot is, így hiányérzettel nem kellett megbirkóznom, számomra teljes a kép. Aki azt akarja érezni, hogy igen, ezt Van Gogh keze alkotta, aki az ecsetkezelést akarja három centiről megvizsgálni, az meglehet, kielégítetlen marad. De akár meg is fordíthatom a gondolatmenetet: ha ezt az immerzív tárlatot látta valaki, biztosan kedvet kap megnézni a teljes és eredeti életművet – csak biztatni tudjuk, és Amszterdam egyébként is bármikor jó ötlet.
Mindenesetre a Van Gogh: The Immersive Experience kiállítás behúz, magával ránt, abszolúte szuper élmény mindenkinek, nem véletlenül nyert első díjat az Eventex 2023 Awardson.
A válaszunk tehát saját kérdésünkre, hogy a fanyalgóknak vagy a 20 millió eddigi látogatónak van-E igaza… egyértelműen az utóbbiaknak.
Ezért aztán nem is állítjuk, hogy szeptemberig nem térünk vissza párszor.
(Borítókép: Németh Kata / Index)