Ottjártunkkor másodszor játszották úgy a Carmina Buranát a Magyar Állami Operaházban, hogy az egységes művet és az abból készült egységes produkciót kettévágták – azért, hogy a szünet beiktatásával a büfé bevételét növeljék. Arra voltunk kíváncsiak, mit okoz ez az előadás művészi színvonalában, illetve hogyan reagál rá a közönség – és pontosan azt láttunk, amire előzetesen számítottunk.
Úgy mentünk el az Operaházba megnézni a félbevágott Carmina Buranát, hogy igyekeztünk pusztán „felhasználói” oldalról nézni a produkciót, mint bármelyik néző, aki kíváncsi az előadásra. A honlap ismertetője szerint az előadás kétórás, egy szünettel, tehát így készültünk.
Az előzményeket persze tudtuk, hiszen pontosan egy hete, 2024. március 3-án, vasárnap robbant ki az Operaház büfébotránya. Akkor játszották először úgy a művet, hogy kettévágták, és Ókovács Szilveszter főigazgató utasítására szünetet iktattak be, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy a büfé bevételét növeljék. A büfé ugyanis már nem külső cégnek, hanem közvetlenül a Magyar Állami Operaháznak hoz bevételt, állítják, ezzel pedig az „énekkar közreműködésidíj-emelésének forrásproblémáját is” megoldják, ahogy azt az Index kérdésére közölték.
Minderre úgy derült fény, hogy a rendező-karmestere, Bogányi Tibor a kettévágás hírére otthagyta a produkciót, egyrészt mert
ordító szakmaiatlanságnak, zeneileg és szakmailag is felháborítónak tartotta az intézkedést,
másrészt pedig – állítja – vele, mint aki az egész produkcióért felel, ezt nem egyeztették előre, csupán az eldöntött tényt közölték. Ebben a formában pedig nem tudta vállalni tovább a dirigálást, mert az előadás nem felel meg a rendezői koncepciójának. A karmesteri feladatokat Erdélyi Dániel vette át.
Zászkaliczky Ágnes, az előadás művészeti vezetője pedig azt mondta az Indexnek, hogy a Carmina Burana szcenikus kantáta, amiből ők alkottak operaházi produkciót.
A zene és a látvány egymásra épülő elemekből, jelenetekből áll, dilettáns dolog közben behúzni a függönyt
– nyilatkozta.
A 2024. március 9-i előadást tehát olyan szemmel néztük, hogy a produkció megjelenítésében, művészi hatásában, színvonalában mit okoz az, hogy Carl Orff nagyjából egyórás művét nem egyben játsszák, másrészt hogy miképpen „működik” a beiktatott 30 perces szünet, hogyan reagál minderre a közönség. (A rövidebb, egyfelvonásos darabokat egyébként úgy szokták „hosszítani”, hogy mellé raknak egy hasonló terjedelmű művet, így rögtön előáll a szünet. Itt a Bordó Sárkány zenekar középkori muzsikája adott eddig is egyfajta előjátékot, hogy a játékidő hosszabb legyen.)
A Carmina Buranát a legtöbben oratorikus, vagyis hangversenyszerűen előadott műként ismerik, ám a szerző – ahogy azt az Opera honlapján megtalálható informatív és élvezetes, Kódfejtő című podcastban is hallhatjuk – összművészeti, színpadra való műnek szánta. A darab latin nyelvű alcíme ugyanis ez: Világi dalok szólóénekesekre és kórusra, hangszerkísérettel és mágikus képekkel.
Az összművészettel a Magyar Állami Operaház előadásában nincs baj: a zenekar, a kórus és a három szólista mellett a látványról a Magyar Nemzeti Balett három művésze, valamint a hat projektoron és a LED-falon megelevenedő 3D-s „mágikus képek” gondoskodnak.
A mű középkori – latin, ófelnémet és ófrancia nyelven íródott –, vándordiákok szabad életszemléletű verseiből áll, amit bencés szerzetesek örökítettek meg az utókornak: ha nem körmölik kódexekbe a saját értékrendjüktől távol álló, a szerelemet, az italozást és a szabadságot éltető sorokat, ma nem tudnánk róluk.
Ezeket a XIII. századi verseket zenésítette meg Orff: kortárs, XX. századi zenét írt, amelynek a hangulata a sok ütőssel, az ismétlődő, ritmikus dallamokkal mégis a középkort idézi meg. A monumentális hangzás pedig a száztagú kórusnak és a nagyzenekarnak köszönhető.
A mű három nagy részben meséli el a verseket. Az első rész – két hosszabb tételben – a tavaszi újjáéledés, a vidámság témáját járja körül. A középső, második nagy rész A kocsmában (In taberna) címet viseli, a harmadik pedig a szerelemről, az udvarlásról szól.
A szünet valamelyest logikusan a második rész előtt van, és ha többféle felvételről meghallgatjuk a művet, érzékelhetjük, hogy a tavaszi blokk csúcspontja után, a tétel végén minden zenekar tart néhány másodperces szünetet − ahogy egyébként az összes tételnél −, mielőtt a drámai ívet folytatva jönne a kocsmás, borospincés rész. Ám teljesen szokatlan az, hogy egy mű két tétele közé előadásszünetet iktatnak be:
ilyenkor a közönség – természetesen – még tapsolni sem szokott, nemhogy fölállni és kimenni.
Éppen ezért, amikor az Operában – bármennyire is tudtuk, hogy jönni fog, mégis váratlanul – előállt a szünet, a közönség udvariasságból valami kis tapsot megeresztett, mielőtt kiment. A produkció megakasztása az összművészeti mivoltának köszönhetően talán még meghökkentőbb volt: olyan érzése támadt az embernek,
mintha hirtelen áramszünet következett volna be, kihunyt a LED-fal, leálltak a projektorok.
A zenekar és a kórus levonult, a művészek az öltözőikben várták a szünet végét: azt, hogy nekik milyen nehézséget okoz, hogy másképp kell beosztaniuk az erejüket, más ritmusban kell koncentrálni, időzíteni, nem tudhatjuk. Ez is benne van a pakliban, és mint minden, megzavarhatja az addig megszokott rendet. Nyilván alkalmazkodnak – a gyerekszereplők is, ahogy tudnak.
Ahogy a közönség is alkalmazkodik, nem tehet mást, és ez „a” közönségnek, úgy általában, nem szokott gondot okozni, mára azt is megszoktuk, hogy reklámok szakítják meg a filmeket. E sorok írója látott más nagy klasszikus, három-négy felvonásos műveket másfél órában előadni, ahogy ugyanezeket a műveket akár hét órában is – a közönség mindannyiszor annak tapsolt, amit kapott. Ez jó is, meg nem is, hiszen egyrészt megbecsülik a művészek, alkotók munkáját, másrészt viszont nem nagyon hallottunk még olyanról, hogy valamelyik előadás látványosan megbukott vagy nagyobb felháborodást váltott volna ki.
Ilyen értelemben tehát a közönség mindig annak örül, amit kap,
és itt valóban örülhetett a nagyzenekar, a kórus, a balettművészek és a szólisták (Miklósa Erika, Horváth István és Szegedi Csaba) produkciójának, hiszen – szintén az általános tapasztalat szerint – a művészek is mindig a legjobb tudásuk szerint, fegyelmezetten hajtják végre azt, amit a színházukban elvárnak tőlük, miattuk nem fog csorbulni a művészi színvonal.
Ők az öltözőben várakoznak, a közönség pedig természetesen kimegy a büfébe, kígyózik a sor: a kínálatból mi a kissé száraz lazacos bagelt (2500 Ft) és a konkrétan ehetetlen málnás Opera szeletet (2000 Ft) kóstoltuk meg. 2,5 deci kóla 1300, egy deci pezsgő 2800 Ft volt. De a terasztól, pezsgővel a kézben szép a kilátás, be lehet járni a főlépcsőt – már akinek olyan jegye van –, a szépen felújított tereket, és mindez még a félórás szünettel is bőven belefér két órába.
(Borítókép: Oláh Zoltán táncol Carl Orff Carmina Burana című szcenikus kantátájának próbáján a budapesti Erkel Színházban 2018. szeptember 20-án. A Magyar Állami Operaház 3D-s látványvetítéssel és tánccal ötvözött produkcióját Bogányi Tibor rendezte, Papp Tímea koreografálásában. Fotó: Mónus Márton / MTI)