David Doiasvili grúz rendező visszatérő vendég a magyar fővárosban, a Vígszínházban sem ez az első rendezése. A Sirályban már láthattuk azt a minden érzékszervünkre ható színházi formanyelvet, ami szinte szétfeszíti a színpadi kereteket, és most sem kellett csalódnunk. Az Ármány és szerelem látványos elemekkel és nagyon intenzív színészi játékkal köti le a nézőt csaknem négy órán keresztül.
Nem fér el a színpadon Doiasvili, be kell játszania a Vígszínház hatalmas tereit, sőt le kell mennie a föld alá, az ottani labirintusszerű járatokat és helyiségeket is be kell vonnia a játékba. Ezt már az előadás legelején megtapasztaljuk, Ferdinand (Medveczky Balázs) és Luise (Márkus Luca) ugyanis annyira szerelmesek egymásba, hogy nem férnek a bőrükbe: a nézőtéren kergetőznek, sőt felállnak egy-egy szék karfájára is.
Luise szülei, a muzsikus Miller (Rudolf Péter) és felesége (Hegyi Barbara) eleinte vitázva bár, de a lelkük mélyén elnéző mosollyal szemlélik a fiatalok boldogságát, nem sejtve, mi vár mindannyiukra, ha a rangkülönbségek ellenére támogatják a kapcsolatot. Luise ugyanis egyszerű polgárlány, Ferdinand viszont az első miniszter fia és őrnagy. Luise szülei laknak a „föld alatt” – a színpad elülső részén található lépcsőn indulnak lefelé, utána pedig átvált a kép a színpad fölötti vászonra, és onnantól filmen látjuk a történéseket.
Friedrich Schiller drámája 1784-ben jelent meg, és a magánéleti tragédián keresztül fest lesújtó képet kora társadalmi viszonyairól. A széttagolt német államokban mindennapos volt a hercegi szeszély és a kegyencnői uralom, a hivatali korrupció és a jogtiprás. A nemesek mindent megengedhettek maguknak, míg a polgárság nem tudott elég alázatos lenni a túléléshez.
Az arisztokrácia romlottsága és hatalomvágya a darabban sem ismer határokat, és a kiváltságosok nem válogatnak a módszerekben, ha valamit el akarnak érni. Ilyen célt mozgósíthat az, ha az elrendezett házasságot valaki veszélyezteti – Luise és Ferdinánd szerelme pont ilyen. Beindul a gátlástalan ármánykodás, amelynek a végén senki nem maradhat életben, aki kicsit is becsületes, erkölcsös, és tiszta szívvel hisz abban, hogy valami jó történhet.
Az amerikai függetlenségi háború idején, nem sokkal a nagy francia forradalom kitörése előtt íródott mű a maga korában tele volt politikai aktualitásokkal – és döbbenten látjuk, hogy a mondatok a Vígszínház színpadán is ülnek. Háború zajlik körülöttünk, mondják, katonákat toboroznak, akik ki tudja, hol és miért áldozzák fel az életüket, és hogy kinek hajt ez hasznot.
Schiller szókimondó műveivel a börtönt is vállalta, de ahhoz, hogy napjainkban is átérezzük a politikai machinációk durvaságát, erős, hatásos eszközökre van szükség. Az arc nélküli, fekete sisakos verőemberek, a lövések, a halottak, a lélektelen gyilkosságok, Luise szüleinek megkínzása, a hazugságok, zsarolások, cselszövések, a lélektani hadviselés egy idő után szinte a nézőt is felőrli.
Az egyszerűségében is látványos, fekete-fehér díszletben (díszlettervező: Ketevan Nadibaidze) egyértelmű, hogy kik állnak a jók és kik a gonoszok oldalán, és az előadás hatását brutálisan erős színészi alakítások fokozzák. Márkus Luca és Medveczky Balázs áttetszőn tiszta, bájos szerelmespár, akik mindeközben olyan okosan foglalják össze minden szituáció lényegét, hogy az már a környezetüknek is gyanús.
Annyira azonban nem tudnak okosak lenni, hogy ne darálja be őket a rendszer.
Hol fehér, hol a tragikus véget előrevetítő fekete, de mindannyiszor áttetsző ruhájukban (jelmeztervező: Bánki Róza) kiszolgáltatottan, mégis tartással állnak a világgal szemben.
Miller muzsikus és a felesége bohém művész házaspárként inkább egyfajta kispolgári életet él, bár a frizurájuk mindent visz. Rudolf Péterre alig lehet ráismerni – ez a copfban végződő parókájának és bajuszának köszönhető –, és Hegyi Barbarával olyan szerethető és vicces párost alkotnak, hogy annál fájóbb lesz a végén az elkínzott arcukat látni.
A főgonoszok pedig felrobbantják a színpadot. Hegedűs D. Géza első miniszterként trónol a birodalma tetején, élet és halál ura, egyetlen mozdulatára hullanak a fejek, nem kíméli a saját fiát, Ferdinándot sem. A szinte az egész arcát beterítő fekete napszemüveg és az ölében lévő hatalmas (mű)macska, amit kéjesen simogat még a kivégzések alatt is, csak még hátborzongatóbbá teszi a figuráját.
A leglehengerlőbb és legemlékezetesebb alakítást azonban Nagy-Kálózy Eszter nyújtja mint Lady Milford, a herceg szeretője. Bőrhatású, rikító pink ruhájában akkor is kitűnne a környezetéből, ha nem sokszorozta volna meg az alakját egy zseniális rendezői ötlet, így
egyszerre mindig öt Lady Milfordot látunk.
Ezek a nőalakok lehetnek akár társalkodónők is, vagy a Milady megsokszorozódott személyiségei, és Nagy-Kálózy Eszter úgy mozog, úgy gesztikulál és úgy kommunikál ennek a kompániának a közepén, hogy a néző teljesen a hatása alá kerül. Lady Milford a hangjával, a mozgásával, a történeteivel, az igényeivel manipulálja a környezetét – persze ő is csak egy határig lehet sikeres ebben.
Az előadás dramaturgja Kozma András, aki nyilván a fordításban is segített a próbák alatt, ő Doiasvili munkatársa a Nemzeti Színházban is. A produkció hatáselemei közül ki kell még emelni a zenét: Fly with Me, szól felvételről Stephane száma, és ezt éneklik a szerelmesek is. Egyszerű kis dal, egyszerű szöveggel és vágyakkal, de ebben a világban ennyi sem adatik meg nekik.
(Borítókép: Dömölky Dániel / Vígszínház)