Polarizált a társadalomban élünk, ha valaki középen áll, azt mindkét oldalról tüzelik – mondja Szálinger Balázs költő, aki 2024. március 15-én Magyarország Babérkoszorúja díjban részesült. Az Indexnek adott nagyinterjújában elmondta, hogy akkor is elfogadta volna az állami elismerést, ha nem jár pénzzel, de beszélt az írókat érő megpróbáltatásokról is.
Szálinger Balázs József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja díjjal kitüntetett költővel egyebek mellett arról beszélgettünk,
Magyarország Babérkoszorúja díjban részesült az idei március 15-e alkalmából. Gondolkozott azon, hogy elfogadja-e a díjat?
Nem.
Azért kérdezem, mert...
Tudom, miért kérdezi.
Vannak írók, akik szerint megalkuvás elfogadni állami díjat a mostani rendszertől.
Jaj, nagyon bekezdtünk, ugye? Fel sem merült bennem. Térey-ösztöndíjas vagyok ötödik éve, azt is elfogadtam. Az az érv talán nem túl megalkuvó, hogy a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) és az óvoda is a mi közös pénzünkből működik. Egy állami szakmai díj nyilván más regisztere ennek a dolognak, mint az oviba járatás, de én a magyar állam polgára vagyok. A pénz tök jó, és nehezen mondtam volna rá nemet, mert elég furcsa élethelyzetben talált meg. De ez szerintem elvi kérdés, és akkor is elfogadtam volna, ha nem jár pénzzel.
A díj presztízse miatt?
Igen. Az ösztöndíj presztízsét a többiekkel együtt adom, hiszen csak néhány éve van, és zöldmezős beruházás volt. A babérkoszorú presztízsét a korábbi díjazottak adják. Minden díjazotti listán lehet kakukktojást találni, ez ilyen. Létezik az irodalmi élet, és jönnek-mennek a hírek, melyiket ki miért kapta meg. De ez a névsor Tandori Dezsővel kezdődik. Nehéz mit kezdeni azzal a gondolkozással, amelyik diktatúrának nevezi azt, amikor nem mi osztjuk a Kossuth-díjat, és demokráciának, amikor igen. És ez sajnos tényleg létezik, minden oldalon.
Foglalkoztatja, hogy ezzel kapcsolatban mit gondolnak önről?
Persze, szerintem mindenkit foglalkoztat. A kérdés az, hogyan kezelem magamban. A nyugalmamból ki tud hozni, ezért sem olvasom a Facebook-kommenteket. Magánszemélyként nem vagyok fent a közösségi médiában, csak szerzői oldalam van, így a nyilvánosságból sok mindent ki tudok zárni.
De telefonon, e-mailben vagy valamilyen találkozón szembesül ezzel?
A díj nyilvánosságra kerülése óta találkoztam ismerősökkel, kollégákkal, de nem kaptam olyan jellegű visszajelzést, hogy averziók lennének. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek, csak nem értek el hozzám. Remélem, nem azért, mert burokban vagyok. Szóval negatív véleménnyel nem, de ironikussal már találkoztam, viszont ezt is be tudom csatornázni, mert erre iróniával meg humorral lehet válaszolni.
A Térey-ösztöndíjról egyszer azt mondta, hogy voltak már álmatlan éjszakái. Mi történt pontosan?
Ebből a szempontból 2019 decembere és 2020 januárja zűrzavaros időszak volt, túl nagy lett a hírverés. Nem a saját példámat mondom. Van olyan ösztöndíjas, akinek azokban a hetekben komoly műtétje volt, és sokan féltettük a hírektől, amelyek szerencsére csak szűrve jutottak el hozzá. Azon túl, ugye, hogy nevek, címkék, kötetcímek, irodalmi gépek vagyunk, még emberek is volnánk saját pszichével, tavaszi gumicserével, gyerekkori hozadékokkal, rossz testtartással, betegségekkel, fájásokkal.
Én nem kerültem ilyen helyzetbe, de bárkivel megtörténhetett volna. Egyszer csak nyilvánosságra került az ösztöndíj névsora, amire, ugye, még pályázni sem kellett, hanem csak megjelent. Ügy lett belőle, amelynek volt egyfelől egy politikai konnotációja, másfelől viszont élő emberek voltak a szereplői.
Barátságok is mentek rá.
Igen.
Ez hogyan történhet meg?
Polarizált a társadalom, bal- vagy jobboldal van, és kész. Vagy egyik, vagy másik. Ha valaki középen áll, azt mindkét oldalról tüzelik.
Ön melyik oldalon áll?
Úgy érzem, egy alkotó ember számára az a legkellemesebb, ha minden oldalról tüzelik. Ez jó válasz?
Miért gondolja így?
Mert akkor teljesen oké, amit csinál.
Ilyenkor szabad?
Teljesen biztos, hogy sokkal szabadabb az ember, ha azt érzi, hogy innen és onnan is van valami szurka. Az maga a szabadság.
A szurkák ellenére is tudja élvezni?
Nem, de nincs más választás. Van olyan, aki beteszi magát az egyik oldalra, és úgy is szabadnak érzi magát. Esetleg úgy is tud érvényes műveket alkotni. Én ezt nem így csinálom. Vannak preferenciám, családi hozadékom, neveltetésem – valamelyikoldali neveltetésem –, beállítódásom, de bízom benne, hogy a műveimet nem ezek határozzák meg. Szóval mint költő nem állok egyik oldalon se. Mint magánember pedig... négyévenként ott van az elb.szott szavazófülke. Oda beviszem, és az az én dolgom.
Nem akarok a zsebében turkálni, de miből él egy költő?
A színházzal szerencsém van, de tény, hogy a Térey-ösztöndíj nagy segítség, olyan egzisztenciális alap, amire számíthatok, ha esetleg úgy alakul, hogy jó ideig nem tudok érdemben dolgozni, csak fellépésekre járni. Most pont lezárult egy ilyen időszak. Régebben kulturális újságíró voltam, a Sziget Fesztivál portáljának voltam szerkesztője még egész fiatalon, a Sláger Rádió weboldalára írtam lemezrecenziókat, kulturális cikkeket a Kultúrpartra, nagyjából ez cserélődött le a színházra.
Az egyik lábam mindenképp a színház és a saját fellépések. Tehát nem a versközlések, miközben az egésznek az a spirituális magva. Minden fellépésem verssel kapcsolatos, és minden darabom verses darab. Előfordul, hogy a rendezők vagy a dramaturgok áttördelik prózába, attól az még versben van megírva.
Azt hogy éli meg?
A szövegem épp olyan rangú komponense egy színházi előadásnak, mint a világosító, a dramaturg, a műszak vagy színészeknek munkája. A célom, hogy olyan helyzetbe hozzam a rendezőt vagy a dramaturgot, hogy ne legyen mit húzni. Ráadásul húzáspárti vagyok – van, hogy a locsogás visz rá egy fontos mondatra, ilyenkor attól el kell búcsúzni. De alapvetően az előadás a termék a színházban, a szövegem csak a verseskötetben lehet főszereplő. Ott egy per egyben diktatúra van. A színház viszont ilyen értelemben demokrácia.
Drámákat is ír: ott is ez a helyzet?
Ott igyekszem költő lenni. Szerintem a drámaíró mint címke lötyög rajtam. Az inkább egy szakma, amit Szakonyi Károly és Spiró György művel mesteri szinten. Ők ismerik a színháztörténetet, a színházelméletet. Én meg csak elképzelt vagy valakiről mintázott szereplőket képzelek bele egy térbe, majd hagyom, hogy beszélgessenek. Nyilván színpadi szerző vagyok, de hogy drámaíró, az túlzás.
Megkereste őket, amikor elkezdett drámát írni?
Nem, hanem megismerkedtem velük. Olyan gyorsan jött egyik színházi munka a másik után, hogy arra sem volt időm, hogy segítséget kérjek tőlük. Pedig biztosan rengeteg tanultam volna. Még megtehetném, mert szerencsére mindketten élnek, de én nem is nagyon akarok drámaíró lenni, tulajdonképpen nem tudnám, mit kérdezzek.
Ezt megélhetési okokból kell elvállalnia, vagy belső késztetése is van?
Nem kényszer volt a színház, hanem kaland, amikor 2008-ban Térey János maga helyett engem ajánlott, és ebből lett az első bemutatóm. Persze főleg megélhetés. Ettől függetlenül kutya kötelességem megtalálni minden egyes felkérésben azt, ami miatt én kaptam. Szerintem van olyan, hogy gondviselés, és nem véletlenül találnak meg bizonyos témák. Ez sokszor megtörtént az életemben. Mindig van valami oka, hogy pont az.
A Fehérlófia a Budapest Bábszínházban tíz éve az első gyerekbábszínházi munkám volt: épp akkor ért véget egy barátságom, és ez eléggé megrázott. Abban a jelenetben, amelyikben Fehérlófiát otthagyják az alvilágban, és nem húzzák fel a barátai, valójában én maradtam odalent. Bele tudtam vinni a saját életemet, és máris teljesen másként voltam érdekelt a dologban. Nem tudnám jól megcsinálni, ha nem találnám meg a személyes érintettséget. A színházi munkáim többsége pedig felkérés, muszáj mindegyikben megtalálnom magam. Ha a szöveg elkészült, és idegesítően saját, az már a dramaturg és rendező dolga, hogy az előadás szövetébe beletapassza.
Ami a költészetét illeti, úgy érzem, hogy a pályafutása első szakaszában a kötött versformákhoz ragaszkodott.
Inkább kapaszkodtam. Egy pályakezdő költő általában a nagy elődök, régi klasszikusok modorát választja, vagy pályatársakét.
Mibe vagy kibe kapaszkodott?
A versformák használata nélkül teljesen tartatlannak éreztem volna magam. Nem fogtam fel, hogy ez miért nem prózában születik meg. Ma már tudom, hogy ez butaság, és már nem kötött verseket is írok. Ám jelenleg épp a formához szeretnék visszatalálni, csak még nem találom rajta a fogást.
A költészetében hangsúlyosan jelen van a történelem. Mennyire zavarja, amikor a műveiben szereplő történelmi figurákat, például Mikes Kelement Orbán Viktorral vagy Zrínyi Miklóst Gyurcsány Ferenccel azonosítják?
Amikor a Zrínyi Miklósról szóló versemről azt írta valaki, hogy Gyurcsányról szól, jó időre kikészültem, mert még csak 31 éves voltam. Van egy Sport című versem is, amelyben a reformkor nagyjait tettem bele egy focicsapatba: Petőfi a csatár, Kossuth az irányító, Deák meg a szűrőközéppályás. A kispadon az országgyűlési ifjak, s ugyanebben az írásban azt írták, hogy a kispadra oda lehet képzelni „Felcsút büszkeségét”. Ez így, ahogy mondom, megjelent, átment lelki szűrőkön, mérlegelésen, hogy mit okozhat a pályámon, és átment egy szerkesztőn is.
Tényleg teljesen kikészültem, hogy mi mindent bele lehet képzelni, és le lehet írni. Ha az ötvenes években jelent volna meg egy ilyen, az felér egy feljelentéssel. Miközben, ugye, b.sszák meg, én csak egy játékos verset írtam a reformkor nagyjairól. A Mikes Kelemen–Orbán Viktor párhuzamon, ami egy-két éve hangzott el, némi tanácstalan meg indulatos pufogás után már csak kuncogtam. Most már inkább szeretettel nézem. Valószínűleg azért, mert már nem vagyok 31 éves. Mikes Kelemenről nekem nem Orbán Viktor jut eszembe, hanem a csodálatos magyar nyelv, a reménytelen magányosság, amiben az írás adja a reményt, és főleg a Covid-időszak, ami Mikest adta a kezembe.
Egyébként akár Orbán Viktor, akár Gyurcsány Ferenc mennyire inspirálók költészetileg?
Ez közhely. Még Térey Jánossal is beszéltünk róla, hogy mindkettőnek megvan a poétikája. De szerintem inkább dráma-, mint verstémák.
Írna róluk drámát?
Felkérésre?
Akár.
Nagyon gyanakodnék, hogy mit akarnak ezzel. Nem hiszem, hogy volna ilyen felkérés komoly színháztól, másrészt pedig nem érdekelne. Ugyanakkor – kiindulva abból, hogy egy költőnek azt kell írnia, ami magánemberként bántja, feszíti, lelkesíti, inspirálja –, ha egyszer azzal kelnék fel, hogy heuréka, megvan a Viktor-dráma, megvan a Gyurcsány-dráma, akkor sajnos nem is tudnám nem megírni. De talán akkor járnék a legjobban, ha tovább aludnék.
Mennyire feladata az írónak közéleti témákban megszólalni?
Ma már úgy vélem, ez a kérdés az életkort is érinti. Korábban azt gondoltam, feladata, most már kevésbé. Ugyanakkor, mint az előbb is mondtam, művön belül kötelesség arról írni, ami magánemberként foglalkoztat. S ha ezek ilyenek, akkor nem tudom megtenni, hogy ne írjam meg versben. Feladatomnak ugyanakkor nem mondanám.
És közéleti témákban megszólalni?
Szerintem szólaljon meg mindez a műben. Őszintén, kit érdekel egy Ady Endre-interjú Tisza Istvánnal kapcsolatban?
Engem.
De nem úgy érdekli, mint a Tisza Istvánról szóló verse, hanem mint a versek révén naggyá vált Ady Endrével kapcsolatos érdekes tartalom.
A művei jobban érdekelnek, de az is, hogyan látta a világot. Azért ha 20-30 évvel ezelőtt egy író közéleti témában megszólalt, odafigyeltek rájuk, volt a szavuknak súlya, de ha ma például Spiró vagy Szakonyi megszólal... Az sem biztos, hogy ismerik őket az emberek.
Régen többen ismerték őket – egy olyan világban, amelyben volt két tévécsatorna meg két rádióadó, és nem ezernyi médium. Ma a figyelem megoszlik, másrészt a szakma tekintélye, tágabban az értelmiség tekintélye sem ott tart, ahol a rendszerváltozás idején. A kereskedelmi tévék megjelenése előtt más volt. 1993-tól elkezdtem a napilapokat olvasni, mindent elolvastam, és a szerzőknek nagyobb tekintélyük volt. A választások előtt, a kampány alatt – nyolc héten keresztül – minden napilap hétvégi rovatában volt nagyinterjú, leggyakrabban pont írókkal.
Jöhet még ilyen idő?
Nem hiszem, egyelőre abba a sz.rba is kapaszkodni kell, ami van. Meg talán nem is kell. A történelem változik, és ugyan nem biztos, hogy jó irányba, azért csak változzon nyugodtan, mert mindig változik. Többet keresnék, ha többen ismernének, ugyanakkor nem volnék ilyen szabad. Ha Keszthelyen, a sétálóutcán megismernek, nem a költőt ismerik fel, hanem az embert, aki itt él, és ez szimpatikusabb. Húszévesen azt gondoltam, hogy néhány éven belül hullámzó tömegek fogják skandálni a verseimet a Hősök terén, most meg még az a kis ismertség is bosszant néha.
Miért bosszantja?
Mert viselkedni kell. Beszédet kell mondani. Meg kell nyilvánulni. És... nem akarom megbántani, de: interjút kell adni. Viktoros kérdésekre kell válaszolnom, miközben valójában verseket akarok írni. És mintha épp a versírással érdemeltem volna ki ezeket a kérdéseket, amelyekre pedig nem szabad hülyeségeket válaszolni, hiszen akkor máris nem a verseim minősége számít, hanem hogy hülyeséget mondtam. Szóval maradjunk annyiban, nem szívesen lennék sikeres prózaíró, teljesen stresszben tartana, és a munka rovására menne az a szintű ismertség, ami azzal jár.
2022-ben otthagyta a Magvető Kiadót, és úgy döntött, hogy magánkiadásban adja ki a köteteit. Milyenek az elmúlt két év tapasztalatai?
A Koncentráció című kötettel kapcsolatban jó tapasztalataim vannak, azért is, mert a jelenségnek volt sajtója. Ezután egy régi kötetemet, a Zalai Passiót adtam ki újra, az már nem kapta meg ezt a figyelmet, hiszen már nem volt új a jelenség, és vissza is ültem a helyemre. Tavaly tavasszal megjelent az És most kelletlen elrugaszkodom válogatáskötetem, ami megint jobban sikerült, és szépen elfogyott, a januárban megjelent második kiadás is fogyogat. Sok tennivaló jár azért ezzel a magánkiadásosdival.
Két éve nem volt túl jó kedvem, amikor már öt órája borítékoltam a szőnyegen, aztán nem volt egyszerű IKEA-s zsákkal elmenni a páhoki postára, és kétszázötven borítékot feladni, de azóta rájöttem, hogy ez tök jó, mert azt a napot kétszázötven szövetségesemmel töltöttem. Akik pont akkor voltak mellettem, amikor nagyon fontosak voltak a társak. És én tulajdonképpen ezt akartam csinálni.
(Borítókép: Szálinger Balázs. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)