Kevés olyan ember van a magyar zenei életben, akinek a szavára iránytűként lehet tekinteni: ilyen a Ránki Dezső – Klukon Edit zongoraművész házaspár, akik nem szólaltak meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem (Zeneakadémia) körül kialakult csetepaték idején, most viszont az Indexnek nagyinterjúban mondták el a véleményüket. Az otthonukban folytatott beszélgetés és a cédrusokkal teli kertben tett séta során szó esett arról, hogy szükség van-e a Zeneakadémián változásra, megfelelő képzést kapnak-e a hallgatók, világítótoronynak kellene-e lenni a rektornak, és mitől függ az, hogy valami értékes-e.
A Ránki Dezsővel és Klukon Edittel folytatott pünkösdi beszélgetésben szó esett többek között arról, hogy
Nehezen tudtunk időpontot egyeztetni, mert hol egyikük, hol másikuk utazott el, próbált, adott koncertet. A koncertezés még ötven év elteltével is örömet tud adni?
Ránki Dezső: Igen, mert mindig megvan az esély arra, hogy az ember úgy élje át a darabot, ahogy előtte még soha – ez olyan élmény, ami mással nem helyettesíthető. Mostanában tanultam meg a Bach-zongoraversenyek többségét, belőlük négyet a Szent László Közösségi Házban játszom hamarosan az Anima Musicae Kamarazenekarral. A legelső koncertem, pontosabban fellépésem egyébként 1961-ben volt, tehát több mint hatvan éve: még nem voltam tízéves. Először a hegedűt javasolták nekem, mert akkoriban kevés gyerek akart hegedülni, de az akkori lehetőségeinket egy tanuló hegedű beszerzése is meghaladta, havi 150 forintért viszont tudtunk bérelni egy zongorát. Rettenetes volt, de azon kezdtem.
Hány koncertnél tart?
R. D.: Háromezren felül már. Kezdetben apám vezette a nyilvántartást kézzel írt könyvekben, később mindent beírtam egy Excel-táblázatba, a hatvan évvel ezelőtti koncerteket is. Azért is készítettem kereshető táblázatot, mert amikor egyszer Genfben játszottam Bartók harmadik zongoraversenyét a Suisse Romande Zenekarral, megírták utána a kritikában, hogy jó, jó, de miért játszottam ugyanazt a művet, ugyanazzal a zenekarral, ugyanott, immár harmadszor. Igazuk volt, de nekem eszembe se jutott, hogy utánanézzek, mert a zenekar ezt a darabot kérte. Most már két kattintással ellenőrizni tudom az ilyesmit.
Az önök által életre hívott Szent László-házas hangversenysorozatban a fiuk, Ránki Fülöp is játszott, de volt, hogy ketten adtak koncertet. Az itthoni gyakorlást be kell osztani?
Klukon Edit: Szerencsére nem. Dezső 41 éve – amióta ebben a házban lakunk – ugyanott dolgozik: a könyvtárszobában. Régen én egy távolabbi szobában gyakoroltam, de aztán Soma és Fülöp megszületése után, a 90-es években a kert egy másik részében épült egy 50 négyzetméteres gyakorlóhelyiség.
R. D.: Egy stúdió.
K. E.: Stúdiónak nem nevezném, ez csak egy faház, viszont elfér benne három zongora és az összes kottánk. Pár lépésre van a házban lévő kis konyhától, így remekül figyelemmel kísérhetem az éppen készülő ételeket. Nem zavarjuk egymást, még Fülöp is – aki a belvárosban lakik – átjöhet gyakorolni.
Nemrégiben Koreában is koncertezett: az embernek kialakul ebben már egyfajta rutinja?
R. D.: A rutin sokat számít, de nem old meg mindent. Amikor öt nap alatt lezajlik az oda-vissza utazás – kétszer 9 ezer kilométer –, közte a koncerttel, akkor az átállást a helyi időre nem is érdemes megpróbálni. Megérkezem, alig valami pihenés után eljátszom a – mint mindig, most is – alaposan előkészített műsort, és rögtön utána máris vissza. Fárasztó, de néha ehhez kell alkalmazkodnunk. A rutin a rengeteg gyakorlást, a szükséges próbákat sem helyettesíti, a zeneszerzőkkel és a közönséggel szemben is a kötelező tiszteletet jelenti a lehető leglelkiismeretesebb felkészülés.
Milyen minőségű zongorát adnak ilyenkor az Európában megszokotthoz képest? Jobbat, rosszabbat?
R. D.: Jó minőségű volt a zongora, de nem volt túl jó állapotban. Már tervezik a felújítását, és most erősen ösztönöztem őket erre én is. Azért a legtöbb helyen jó színvonalú hangszert találunk. Nem nagyon lehet arra fogni, ha nem sikerül a koncert…
Kadosa Pál például közös mesterük volt a Zeneakadémián, de nem egy időben jártak oda. Hogyan találtak egymásra?
R. D.: Akkor már tanársegédként tanítottam Kadosa Pál tanár úr mellett, amikor Edit növendék volt. Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor – a Zeneakadémia nyüzsgő földszintjén – egyszer csak megláttam Edit szemeit messziről. Abban a pillanatban tudtam, hogy megtaláltam.
Régen föl lehetett ülni a ruhatári pultra, ezt még Kocsis Zoltán is emlegette.
K. E.: A kép előttem a következő: ülnek a növendékek a pulton, lóbálják a lábukat, beszélgetnek, és a lenti büfében esznek, isznak, kávéznak tanárok, diákok együtt. Érthető, hogy napjainkban nagyon vigyáznak a szépen felújított épületre, de jó lenne valami kompromisszumot találni, hogy az akkori hangulat újra érezhető legyen.
A világ sok szempontból megváltozott, és a Zeneakadémiáról nagyon sok szó esett az utóbbi időben. A bírálók, köztük Csák János kulturális és innovációs miniszter szerint változásra lenne szükség a színvonal emeléséhez.
R. D.: Kívülállóként nehéz nekünk erről beszélni, mert nem tanítunk ott, csak azt tudjuk, amit különböző forrásokból hallunk. Valószínű, sőt biztos, hogy sok mindent lehet javítani, változtatni, de abban is biztos vagyok, hogy a zenetanítás alapjai lényegében változatlanok hosszú ideje, és ez így helyes. Azt sem gondolom, hogy azért mennek annyian külföldre, mert itt alacsony a színvonal. Régen kevesen mentek el, mert nem is mehettek! Most, a számos ösztöndíj-lehetőséget kihasználva, elindulnak világot látni a fiatalok, külföldről pedig idejönnek sokan, nagy a körforgás. Biztosan nem az a minőség fokmérője, hogy hányan mennek el és hányan maradnak. Hogy esetleg a növendékek képzettsége, felkészültsége nem kielégítő? Ha így van, arról nem a Zeneakadémia tehet, hiszen a felsőfokú oktatásban csaknem kész, „hozott anyagból” dolgoznak, a zenetanulás sok éve alatt az alapokat jóval korábban kell lefektetni, később már majdnem lehetetlen.
K. E.: A mi időnkben is akadtak olyanok, akik kritikusabbak voltak bizonyos tanárokkal szemben, és persze sokan tanítottak olyan kiválóságok, akikhez mindenki boldogan jelentkezett. Úgy gondolom, ez minden korszakban így lehetett, és tanúi lehetünk annak az érlelődő folyamatnak, amit a jó bor kiforrásához hasonlítanék. Mindig szükség van az esetleges hibák orvoslására, de nem hiszem, hogy csupán a drága pénzért idehívott külföldi professzorok mindent megoldhatnának. Tudomásom szerint mesterkurzusokra eddig is rendszeresen invitáltak vendégtanárokat. A fiatalok tehetségén, érdeklődésén és szorgalmán rengeteg múlik. A mi időnkben esetleg hoztak nekünk Leningrádból fantasztikus fekete lemezeket, ezeket hallgattuk, és a rádiót, emellett örömmel jártunk koncertre minden áldott nap. Fiataljaink ma már néhány kattintás segítségével hallgathatják, sőt láthatják is a legnagyobbakat. Teljesen kinyílt, kitárult a világ.
A Zeneakadémián végzettek hol állják vagy találják meg a helyüket?
K. E.: Ma mindenki nehezebben találja meg a helyét – mi is, fél évszázad koncertezéssel a hátunk mögött –, mert a koncertszervezés, a pénzek elosztása nagyon megváltozott. Nem szívesen beszélek erről, de a problémát abban látom, hogy a lehetőségek nem mindig aszerint adottak, hogy ki mennyire fantasztikus vagy nem fantasztikus, hanem teljesen máson múlik – kapcsolatokon, erőszakosságon, menedzselésen, sőt önmenedzselésen. Ez sajnos rosszat tesz a minőségnek, mi így látjuk az elmúlt 15-20 évben.
R. D.: A zene az egész világon egységes nyelv. Több földrész rengeteg zenekarával játszottam, és mindenhol volt magyar zenész. Persze játékstílusban, árnyalatokban vannak különbségek, de nincs az a lényegében áthághatatlan nyelvi akadály, mint a színészeknél. Egy muzsikus számára az egész világ nyitva van, és ez mindig is így volt. Van, aki el akar menni, van, aki nem. Én például itthon maradtam, pedig lett volna lehetőségem külföldön élni, tanítani is.
K. E.: Az itthoni zenekarokban pedig rengeteg külföldi művész játszik.
Az imént említette, hogy tanított a Zeneakadémián, de egy idő után abbahagyta, mert nem lehetett összeegyeztetni a koncertezéssel. Most pedig azt halljuk, hogy a Zeneakadémiára – amelyet a sikertelen pályázat után jelenleg Kutnyánszky Csaba rektori feladatok ellátásával megbízott rektorhelyettes irányít – olyan vezető kell, aki egyben nemzetközi sztár, és ezáltal világítótoronyként fogja vonzani a külföldi hallgatókat.
R. D.: Szerintem – bár ebbe semmi beleszólásunk nincs, és nem is lehet, mert az egyetem szenátusa választja ki a rektort – olyannak kellene vezetni a Zeneakadémiát, aki átlátja az egésznek a működését, tisztában van azzal, mi hogyan zajlik, művészileg is megfelelő színvonalon van, és jól tud menedzselni. A rendezett, jó színvonalú képzés vonzza a külföldi hallgatókat. Egyetlen külföldi, nagynevű tanár sem azért jön ide, mert híres művész a rektor, hanem akkor, ha jól megfizetik, és jók a körülmények. Más most a világ, mint Liszt idejében.
K. E.: A jó tanárnak híre megy akkor is, ha nem világjáró művész, és jönnek hozzá a hallgatók. Nem szeretnék neveket mondani, de pontosan tudom, ki az, aki heti harminc órát tölt a Zeneakadémián, és azt is tudom, hogy milyen életre szóló útravalót kapnak tőle a fiatalok.
Nem kell tehát, hogy nagy koncerttermek pódiumán álljon?
R. D.: Ha megnézzük a világban, hogy kik vezetik a nagy hírű zeneakadémiákat, nem ilyen embereket találunk. Arról nem beszélve, hogy aki kiemelkedő és igazán elismert művész, szerintem ne adminisztratív pozíciót töltsön be – még ha megfelelő segítői is vannak –, hanem foglalkozzon a saját művészetével, és úgy gazdagítsa az embereket. Ezzel mindenki jobban jár.
K. E.: Gyakoroljon, ahhoz pedig idő kell. Jó, ha a rektor elsősorban a szellemi és tartalmi mondanivalót menedzseli, azzal törődik, mi az a tudásanyag, ami nélkül nem lehet befejezni az akadémiai tanulmányokat.
Liszt Ferenc világpolgár volt, csodálatos művészete az egyetemes kultúra része, ajándék, hogy magyarnak vallotta magát. Ő alapította a Zeneakadémiánkat. Alázattal, nemes lélekkel dolgozott azon, amit örökül hagyott ránk. Jó volna követnünk őt, művészeknek és politikusoknak egyaránt. Kadosa Pál tanár úr egyik utolsó növendéke lehettem, másik mesterem az akkor még fiatal Jandó Jenő, csodálatos zongoraművész volt. Hála istennek Fülöp fiunk is olyan mesterek szárnyai alatt nőhetett fel, mint Lantos István és Jandó Jenő. Rosszulesik, amikor ezekről az évekről azt olvasom a sajtóban, hogy a Zeneakadémia „vállalhatatlan”…
A kulturális kormányzat szerint a Zeneakadémia teljesítménye siralmas…
K. E.: Ez így nem fedi a valóságot.
Egészen friss hír, hogy a brit Quacquarelli Symonds (QS) nemzetközi szakterületi rangsorában hatalmasat ugrott előre a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem: előadó-művészeti kategóriában olyan nagyágyúk előtt végzett, mint a lipcsei és a berlini zenei egyetemek, a londoni King's College vagy a salzburgi Mozarteum. Az előadó-művészeti kategóriában elfoglalt 22. helyezésével a magyar felsőoktatási intézmények közül a legmagasabb pozícióban van. Ez különösen nagy teljesítmény annak fényében, hogy tudjuk, mennyi nehézséggel kellett az elmúlt évben szembenézniük, ami mind az oktatástól vette el az energiát.
K. E.: Úgy tudjuk, hogy ez változott, a kancellár úr, akinek a Zeneakadémia vezetésével békétlen volt a viszonya, más feladatot kapott. A hírek most javuló helyzetről szólnak.
A kulturális miniszter azt mondta, hogy a – korábbi – 50–100. közötti helyezés nem elég jó, a változással épp azt kell elérni, hogy a Zeneakadémia az első ötvenben legyen. Ez most sikerült.
K. E.: Örülünk a 22. helynek, és sajnáljuk, hogy – tudomásunk szerint – ezért nem kapott hivatalos helyről dicséretet a Zeneakadémia. Olyan jó lenne arról is értesülni, hogy megbecsüléssel gratulálnak az intézménynek.
R. D.: Örvendetes a jó helyezés, bár érzésem szerint egy művészeti intézménnyel kapcsolatban nem igazán releváns a helyezés változása sem pozitív, sem negatív irányban egy olyan rangsorban, aminek a szempontjai között statisztikai adatok, és nem a művészet áll. Nem is állhat, mert azt milyen mértékegységgel mérhetnénk?
Mindemellett továbbra is ott van az a lehetőség, hogy egy modellváltással alapítványi formába „szervezik ki” a Zeneakadémiát is.
K. E.: Ehhez nem értünk, de tudjuk, hogy ez is a küzdelem része. A Zeneakadémián félnek az alapítványi átalakítástól, pedig az lehet nagyon jó is, ha megnyugodhatnának afelől, hogy a szenátus minden körülmények között a legfőbb döntéshozó, és igazi párbeszédet folytathat a kuratóriummal. Véleményem szerint az is lényeges, hogy a kuratórium és annak elnöke szükség esetén leváltható legyen. Az egyetem függetlensége és a művészet szabadsága megkérdőjelezhetetlen, nem befolyásolhatja semmilyen önös, hatalmi érdek.
A Magyar Művészeti Akadémián (MMA) – akadémikusként, illetve közgyűlési képviselőként – szintén jelen vannak, amely testület pont azért jött létre, hogy segítse, tanácsokkal támogassa a kulturális kormányzatot, a zeneművészeti tagozat mégis „sarokba lett állítva”, amiért kiállt a Zeneakadémia mellett.
R. D.: Állandóan elhangzanak olyan vádak, hogy egyesek politikai síkra akarják terelni a dolgot.
K. E.: Talán csak azok, akik hatalomra és sok pénzre vágynak.
R. D.: Szerintem aki normális zenész, annak esze ágában sincs politikai szempontokat nézni. Vannak, akik – talán érdekből – mindenáron rá akarják sütni arra, aki ellentmond, hogy politikai célok vezérlik. Ez igen szomorú.
K. E.: Az MMA-ban közgyűlési képviselő vagyok, és most nagyon boldog és pozitív érzések vannak bennem, mert a nem akadémikus köztestületi tagok ülésén a jelenlévők – élükön Falvai Sándor zongoraművész, volt zeneakadémiai rektorral – egyöntetűen azt kérték, hogy az MMA védje a Zeneakadémiát, és álljon ki mellette. Az MMA korábbi elnöke hivatalosan nem akart állást foglalni, emiatt támadt a konfliktus a zenei tagozaton belül is. Most lehetőség nyílik segítő kezet nyújtani mind a Zeneakadémiának, mind a kulturális kormányzatnak.
R. D.: Biztosan nehéz egységes vagy konszenzusos véleményt kialakítani, de – miután senki sem birtokolja a bölcsek kövét – nincs más út. Kezdettől fogva azt szerettük volna, és azt szorgalmazzuk, hogy az érdekelt felek jó szándékú, gyümölcsöző párbeszédet folytassanak, a másikat partnerként – és nem ellenfélként, sőt ellenségként – kezelve.
K. E.: A konszenzust pedig nem az érdekek, hanem az értékek mentén jó kialakítani, ami nehéz kérdés, mert ki dönti el, hogy mi az igazi érték…
Azért is jó, hogy most beszélünk, mert abban az őrületben, ami tavaly zajlott, hiányzott egy megfellebbezhetetlen iránytű, ami alapján meg tudtuk volna ítélni, hogy milyen folyamatok zajlanak. Kocsis Zoltán volt olyan, aki soha nem rejtette véka alá a gondolatait, és arra odafigyeltek.
R. D.: Zoli nemcsak a zenében, de ezekben a bonyolult helyzetekben is világosan látott, sőt előre látott sok mindent, és bátran elment a politikusokhoz is, akik hallgattak rá.
Nemrégiben tartott akadémiai székfoglaló beszédében a művészi színvonalról is szó esett, mert sok esetben a látványos külsőségek, a „sztárság” az, ami érvényesülni tud. Ez nem politikai, hanem művészi kérdés, amiben kellene, hogy működjön valamilyen szakmai mérce, de még a hatalom is ezeket a „sztárokat” futtatja, és ezt a példát mutatja az embereknek.
R. D.: A színvonal megállapításához bizonyos fokú képzettség kell. A politikusoktól nem lehet elvárni, hogy a művészetekben képzettek legyenek, ezért tanácsadókra mindenképpen szükségük van. De ahhoz, hogy valaki jó tanácsadókat válasszon, szintén kell bizonyos mértékű képzettség. Lehet, hogy jó politikus és okos, jó szándékú ember, de ha tájékozatlan, akkor fennáll a veszélye, hogy tévútra viszik. A jó tanácsadók kiválasztása rendkívül nehéz. Nem mindig azok a legjobb tanácsadók, akik a legnagyobb nevek, vagy a legtöbb kitüntetésük van, vagy a legmeggyőzőbben mondják a véleményüket, arról nem is beszélve, ha esetleg érdekükben áll a döntések közelében lenni…
K. E.: Ugyanakkor tényleg van egy abszolút mérce: van, ami nagyszerű és magasrendű, van, ami közepes, és van, ami rossz. Sokáig nem mehet az, hogy „ilyen is lehet meg olyan is lehet”, meg „ízlés kérdése”, meg „te így gondolod”! Nem „én gondolom úgy”, hogy – például – minden leírt hangot el kell játszani a kottából, és nem mondhatom azt, hogy erre nincs szükség. Mert nem arról van szó, ha véletlenül melléütünk, vagy nem úgy sikerül valami, mint ahogy elképzeltük – mindenki minden koncerten téveszthet, a legnagyobbak is. A rendszeres munka, a próbák a legfontosabbak, mondhatni, a koncertnél is fontosabbak.
R. D.: Nagyon ingoványos terület az értékítélet, mert létezik egy igazi értékrend, amivel a jó zenészek tisztában vannak, de ezt gyakran felülírja valami más szempont, például hogy hány jegyet adnak el egy koncertre. Mi köze van ennek a színvonalhoz? Nem attól értékes valami, hogy megtölt egy stadiont, vagy hogy sok ezer embernek tetszik. Persze ez is egy érték, de nem művészi.
El is érkeztünk a finanszírozás kérdéséig: akik nem tudnak sok pénzt behozni a piacról, azokat az állam támogassa, vagy szerezzenek szponzort, mecénást?
K. E.: Az állam nem vonulhat ki ebből, feltétlenül szükséges biztosítania támogatást, és biztosít is. Ami az elmúlt 15 évben kultúrára jutott, az valóban nagyon sok, talán az elosztást lehetne árnyaltabban differenciálni. Erkölcsi tartás, belátás és önzetlenség, ezek a tulajdonságok mind segíthetnek nekünk abban, hogy korrekt döntéseket hozzunk, művészek és hivatalnokok együttesen. Talán eljön a régmúlt igazi mecénásainak az ideje, amikor az anyagi bőség nagyszerű ízléssel párosul (ne tévesszük össze a szponzorálást a mecenatúrával, mert a szponzor mindig elvár valamit, és azt nézi, mi éri meg neki).
R. D.: És a mecénásnak jó érzés, hogy értékes dolgot támogathat. Amerikában büszkén adományoznak a vagyonos emberek ilyesmire, itt sajnos ez nem jellemző, ezért nálunk teljes egészében az államra hárul a kultúra fenntartása, támogatása. Egy család az értékes kultúrára – ha van rá igény – kiad bizonyos összeget, ami kézzelfogható módon nem térül meg, de az életet gazdagítja, tartalmassá teszi. Az állam költségvetését hasonlóképpen foghatjuk fel, mint a családi kasszát. Szerencsére az utóbbi jó néhány évben jutott erre a célra elég forrás, de itt megint felvetődik az előbb részletezett probléma a megfelelő, hiteles tanácsadók kiválasztásával kapcsolatban. Lehet, hogy ez lényegében megoldhatatlan kérdés.
Ma már a hatásvadász felvételek is torzítják a befogadói élményt, de még a művészi teljesítményt is, mondta az akadémiai székfoglalójában. Önök a viszonylag kisebb méretű, intimebb koncerteket preferálják, ahol a mélységet is át lehet élni? A XII. kerületi Szent László Közösségi Házban játszanak legközelebb, 2024. május 27-én, az önök által életre hívott Csönd-zsák koncertek keretében.
K. E.: Át lehet élni ezt a Zeneakadémián és a Müpában is.
R. D.: Nem feltétlenül függ attól, hogy mekkora a terem. Szvjatoszlav Richter zongoraművészt a Kongresszusi Központban vagy az Erkel Színházban hallgatva is olyan érzésünk volt, mintha csak nekünk játszana. A hozzáállás és a légkör a fontos.
K. E.: Nekünk itt most jó, mert kompromisszum nélkül alkothatunk.
Akkor már csak azt árulják el, hogy mi a hosszú és boldog házasság titka? Főleg úgy, hogy együtt is dolgoznak.
K. E.: Szerelmünk hajnalán is egyértelműen éreztem, természetes volt, hogy Dezsőt kell óvnom és segítenem. Egy kívülálló el sem tudja képzelni, mit jelent az „itt és most” kérlelhetetlen felelőssége, feszültsége, milyen lelki és fizikai erő szükséges egy igazi koncert megszületéséhez. A szeretet megnyilvánul a cselekedeteinkben, a lelkünk mélyéről árad a másik felé. Gyermekeinktől, Somától és Fülöptől nap mint nap tanulhatunk, ők tartják a tükröt. Számomra ez a Teljesség. Hálás vagyok.
R. D.: Amikor együtt játszunk, akkor egy művet játszunk ketten. Abban az esetben kelhet csak életre, szólalhat meg az alkotás, ha mindketten úgy adjuk bele a magunkét, hogy az a másikkal összhangban legyen. A házasság ugyanígy működik.
(Borítókép: Ránki Dezső és Klukon Edit. Fotó: Felvégi Andrea)