Az aranyvonat legendája a magyar történelem kiemelkedő fejezete. Az Index is nagy terjedelemben foglalkozott a Magyar Nemzeti Bank aranytartalékának 1944–1945-ös megmentésével, a hősies bravúrnak Tarnay Frigyes, az MNB akkori főellenőre volt a főszereplője. Nyolcvan év elteltével Magyarországra látogatott a hős bankár három, Kaliforniában élő fia, és magukkal hozták az eredeti levelet, amelynek kíséretében édesapjuk annak idején az amerikai hadsereg alhadnagyának átadta megőrzésre a nemzet aranyát.
1945. május negyedikét írtuk. Az aranyvonat legendája című, Cannes-ban díjnyertes Szász Attila-filmben a jelenetet dramatizálva és egy kissé kiszínezve úgy forgatták le, hogy Jankovics László, a Magyar Nemzeti Bank vezérigazgatója Tarnay Frigyes főellenőrre és Tuboly József banki munkatársra bízta azt a levelet, amelyben az amerikai hadsereg gondjaira bízza az MNB Spital am Pyhrnben (Alsó-Ausztria) őrzött 30 tonnás aranykészletét, az ország aranytartalékát. Tarnay a levelet a nácik éberségét kijátszva eljuttatja az amerikaiakhoz, akik át is veszik a kincseket megőrzésre, majd egy év múlva azt hiánytalanul vissza is szolgáltatják.
Ennyi a dramatizált történet, amely a valóságban úgy játszódott le, ahogy azt Tarnay főellenőr hitvese, Katalin és legidősebb fiuk, ifjabb Frigyes a Szabadság, szeretet, arany című, kettejük által eredetileg angolul írt, majd magyarra lefordított könyvben közzétette:
„Reggel 7 óra körül indultunk Spitalból, Tuboly és én a nagy Steyrral. Útlevelünkön, amelyet a Reichverteidigungskommisar állított ki, az úticél Salzburg volt, ahol a magyarországi német követtel kell tárgyalnunk. Ezzel a papírral mindenütt simán átjutottunk. St. Gilgenben Tuboly öccsénél egy kis pihenőt tartottunk, és érdeklődtünk a hadihelyzet felől.
A hírek szerint az amerikai csapatok közvetlenül a város előtt állnak, és a várost valószínűleg harc nélkül adják át a németek. St. Gilgenben azonban az SS ellenállásra készült, és a Salzburg felé vezető utat több helyen aláaknázták.
Miután nagyon kezdtek érdeklődni, hogy mit keresünk Salzburgban, és gyanakodva méregettek bennünket, a német követre hivatkozva gyorsan beszálltunk a kocsiba, és továbbhajtottunk a város felé. Fél egykor a város határában a német rendőrség megállított, és nem engedett be a városba. Igyekeztem minél előbb a városba jutni, de ez csak 16 óra körül volt lehetséges, amikor az első amerikai páncélos a ház előtt vezető úton megjelent. A legénységgel szóba elegyedtem. Barátságosak voltak, és rögtön adtak Chesterfield cigarettát. [...]
Másnap elmentem a rendőrségre, hátha ott tudok valamit csinálni a titkosszolgálat emberével. Útközben megláttam, hogy a városházán ki van írva: Military Government. Gondoltam, ez jó lesz nekem ám; felmentem. Egy amerikai katona először kituszkolt, hogy kint várjak, de két perc múlva újra bementem, és egy tolmácsféle osztrák férfinak adtam át a levelet.
Ő átadta a mellette álló amerikai katonának. Ez elég nagy érdeklődéssel olvasta a levelet, és megkeresett egy másik tisztet, és annak adta át. Ez is elolvasta, és rögtön kijelentette, hogy rendben van, és menjünk, mutassam meg, hogy hol vagyunk. Mondtam, hogy 140 kilométerre vagyunk innen, és az a terület még nincs megszállva, és ezért azt kérem, hogy jelentse a levél tartalmát felsőbb parancsnokságának, vagy vezessen engem oda. [...]
Vasárnap, május 6-án jelentkeztem a rendőrfőnöknél. Ő azt mondta, legjobb lenne, ha a titkosszolgálat emberéhez, Cowles-hoz fordulnék, aki a városházán található. Oda is mentem.
Cowles alhadnagy elolvasta a levelet, és kijelentette, hogy ő ugyan nem illetékes, de miután hozzá fordultam, a felelősség rajta van, és intézkedni fog. Rögtön lemásolta saját kezűleg a levelet, autóba vágta magát, és elrobogott.
Bementem a városba, de a hadosztályparancsnokkal az érintkezést még nem tudtam felvenni. Aztán visszaautóztam Spitalba, ahol az aranytartalékot őriztük. Május hetedike volt, délután a szirénák hangja megszólalt az utcákon, és az első amerikai tankok végigvonultak a falun.
Megmenekültünk. Kis különbséggel az amerikai hadsereg nyerte meg a versenyt az oroszokkal szemben, akik elfoglalták a falutól mindössze 5 kilométerre lévő Pyhrn-hágót.”
A valóságban így játszódott le a magyar történelem egyik legizgalmasabb és sokáig a nagyközönség előtt ismeretlen epizódja, amelynek beláthatatlan következményei voltak a továbbiakban. Egyebek között az amerikaiak által egy éven belül hiánytalanul visszajuttatott aranytartalék tette lehetővé 1946. augusztus elsején az új fizetőeszköz, a forint bevezetését, amelynek fedezetét ez a 30 tonna arany jelentette egészen 1982-ig, az aranystandard eltörléséig.
Kedden ünnepélyes eseményre gyűltünk össze a Pénzmúzeumban. Magyarországra érkezett Kaliforniából a csaknem nyolcvan évvel ezelőtti mentőakció hősének, Tarnay Frigyesnek a három fia: ifjabb Frigyes, István és Géza. Mindhárman túl vannak már a nyolcvanon, mindhárman még Magyarországon születtek, és Szabadság, szeretet, arany címmel könyvet írtak édesapjuk hőstettéről, a magyar Nemzeti Bank 30 tonnás aranykészletének, az új magyar fizetőeszköz, az 1946. augusztus elsején bevezetett forint aranyfedezetének megmentéséről.
A Pénzmúzeumban látványos kiállítás várja az érkezőket, a tablókon a Tarnay család magyarországi, illetve kaliforniai életét bemutató fényképek, továbbá az Aranyvonat történetének legizgalmasabb mozzanatait dokumentáló felvételek. Tarnayék négy éven keresztül, 1949-ig Innsbruckban éltek, és csak utána költöztek át a tengerentúlra, ahol a katolikus egyház segítségével tengették az életüket, nem éppen fejedelmi körülmények között.
Édesapánk 1957-ben, 51 éves korában meghalt, a rengeteg átélt izgalom megviselte a szívét, no meg az is, hogy nem láthatta viszont szülőföldjét, hiszen idehaza a jogos elismerés helyett a számkivetettség, esetleg a börtön várt volna rá – mondta az Indexnek a legifjabb Tarnay fiú, a 81 éves Géza. – Mivel édesanyánk, Kati, a francia nagykövetségen dolgozott ezekben az években, úgy terveztük, hogy az akkor francia gyarmatra, Marokkóba emigrálunk. Igen ám, de közben az Egyesült Államok kinyitotta a határait korlátozott számú menekült előtt, és a szüleink úgy döntöttek, hogy beadják a kérelmet. Apám akkor Frankfurtban dolgozott, a Magyar Nemzeti Banknál, amelynek ott volt a központja.
Tarnayék New Yorkban állapodtak meg, a katolikus egyház támogatásával, de aztán továbbmentek Kaliforniába, Los Angelesbe. Ma mindhárom fivér ott él a családjával.
A szüleink mindvégig hazavágytak, honvágyuk volt – folytatta a legifjabb fivér. – Amikor kitört az 1956-os forradalom, abban reménykedtek, hogy győzni fog a felkelés, kiverik az oroszokat Magyarországról, és hazánk visszanyeri a függetlenségét. Azt tervezték, hogy hazaköltöznek, de sajnos a forradalom elbukott, és ők maradtak Kaliforniában. Apánk egy évre rá elhunyt, amiben meggyőződésem szerint a forradalom bukásának is része volt.
Géza és két testvére, bár a család nem bővelkedett az anyagiakban, később egyetemet végzett, Géza a dél-kaliforniai USC-t, és mindhárman szép karriert futottak be az Egyesült Államokban, a legkisebb fivér Detroitban, az autóiparban helyezkedett el. Mindhárman törik a magyart, inkább angolul beszélnek.
A keddi ünnepélyes eseményen Hergár Eszter, a Magyar Pénzmúzeum és Látogatóközpont igazgatója vette át a Tarnay fivérektől a 30 tonnás aranytartalék kísérőlevelének eredeti példányát. Beszédet mondott Fömötör Barna, az MNB vezérigazgatója, továbbá Vissy Gábor író, akinek – egy véletlen találkozásnak köszönhetően – komoly szerepe volt abban, hogy az Aranyvonat sztorija közkinccsé váljon.
(Borítókép: Tarnay Géza, Tarnay Frigyes, Tarnay István. Fotó: Németh Kata / Index)