„Az írókkal szemben erősödő elvárással párhuzamosan szűkül a művészet szabadsága. Ám mintha jelenleg az egész világon szűkösebb lenne a művészeti szabadság. Oroszországban a művészek egyenesen életveszélyben vannak, de a napi politika a demokráciákban is roncsolja a szabad alkotást” – vetette fel Nyáry Krisztián moderátorként a Művészet a hatalom árnyékában című kerekasztal-beszélgetésen, a budapesti CEU-n. Példaként felhozta, hogy az Egyesült Államokban mostanában valóságos könyvtári háború dúl. Majd arra kereste a választ, mi az oka a művészeti szabadság csorbulásának, illetve kinek vagy minek van felelőssége.

Krusovszky Dénes szerint ez nehéz kérdés, megoldása sincs, részleteit nem érti, a jelenséget viszont látja, és azt tapasztalja, hogy több irányból vannak törekvések, amelyekkel kapcsolatos indulatok és érzelmi reakciók felerősödtek. „Bizonyos nézőpontból a szólásszabadság csorbulásának tűnik, máshonnan józan eszű folyamatba állítható be.” Szerinte a mögöttük álló társadalmi folyamatokról kellene beszélni, ahol a markánsan autokrata rendszerek a klasszikus cenzúra eszközeivel élnek.

Magyarországon azt látjuk, hogy a kormányzat részéről identitáspolitikai mázzal van bekenve, de a háttérben látszik, hogy nincs valódi ideológia, hanem a hatalompolitikai elgondolás működteti a folyamatot

– fogalmazott Krusovszky, aki szerint nehéz szétszálazni, mire és hogyan kellene reagálni, ami azért van, mert a hatalom időnként olyan dolgokat dob be, amelyre nem lehet reagálni. Úgy véli, hogy 2010 óta hullámzó, de erőteljes fásultság lett úrrá, és a kulturális élet egyes szereplői kiállnak valami mellett, de aztán jön a következő. „Valódi elmozdulás nem látszik, ahogy az sem, hol van a játéktér pereme, amerre el lehet menni. Az elmúlt hónapok vitái azt mutatják, hogy a 2010-es évek elején könnyebb volt pozitivitást kialakítani, most nehezebb. Amikor jön egy kezdeményezés, tiltakozási kísérlet, azok szinte a lehetetlenségbe futnak bele.”

Dragomán György megfogalmazása szerint a világ olyan lett, hogy a hatalom mindent elér, amit akar, és mindig is ezt akarta. Kemény Zsófia úgy véli, már mindenki elfogadja azt, amiben vagyunk, és már nincs olyan, hogy díjakat visszaadnak, vagy egyáltalán nemet mondanak. „Mintha mindenki magába süllyedt volna, minthogy nemet mondanának.”

Életveszélyes fenyegetéseket kapott

Arra a kérdésre, hogy az írónak feladata-e állást foglalni a közéleti kérdésekben, Dragomán György szerint nincs szabály. „Az ember megszólal, ha úgy érzi, de az sem jó, ha mindig teszi. Összességében írója válogatja.” Krusovszky Dénes esetében ez nem eldöntendő kérdés, mert ideje nagy részét civilben újságírással tölti, a Magyar Narancsnál. Nyáry ekkor rákérdezett, hogy elválasztja-e az írót és a szépírót. El kell választani, véli, mert más játékszabályok vannak. Íróként úgy érzi, nincs olyan helyzet, ahol ne adódna olyan nézőpont, ahonnan bármilyen irodalmi mű politikai állásfoglalásnak ne tűnjön.

Én megpróbálhatom ezt, de úgyis lesz olyan nézőpont, ahonnan politikai tartalmakat fognak a szövegek mögé látni. Másfelől egy csomó olyan döntéshelyzet adódik egy irodalmi működésben, ami nem is az írás, hanem a jelenlét, amely politikai tartalommal töltődik fel. Hova menjek el írni, hova olvasni, hova ne menjek el felolvasni, milyen újságnak küldjön, milyen újságnak ne küldjön szöveget, melyik felkérést utasítsa vissza durván, és melyiket gyerekekre hivatkozva, finomabban.

Kemény Zsófia slammerként is érezte az elvárást, hogy közéleti kérdésekben megszólaljon. A pályája elején, 17-18 évesen a slamszövegeit írta, amely után tüntetésekre hívták, ahol az írásait bömbölve kiabálta – de egy ponton abbahagyta.

Amikor életveszélyes fenyegetéseket kaptam, rájöttem, hogy ez nem nekem való. És leálltam a tüntetéseken való szerepléssel.

Ám azóta is minden, amit ír, Magyarország beltömegpolitikai helyzetéről szól. 

Krusovszky Dénes szerint a Térey-ösztöndíj esetében egyszerűbb a helyzet, mert a hatalom akart létrehozni egy ösztöndíjat, ami korábban nem volt, sok pénzzel, viszonylag sok szerzőnek, és elvileg nem kértek cserébe sok mindent.

Mégis Demeter Szilárd állt mögötte, aki belenyúlt a listába, szerinte javított, és nem rontott rajta. Mindegy. De volt egy vita, hogyan viszonyuljunk egy hatalmi gesztushoz, a vita személyeskedő része hasonló volt, azokat a szerzőket találták meg, akik a mi oldalunkon elfogadták.

Nyáry Krisztián szerint itt a kollaboráció kérdése merül fel. Úgy véli, hogy Daniel Kehlmann frissen megjelent, Mozgókép című regénye ettől ilyen népszerű a magyar olvasók körében, mert arról szól, hogy a hatalomtól független alkotó együttműködik-e a hatalommal, ha állami pénzt fogad el.

Szóbeli megállapodások vannak

Krusovszky felidézte Péterfy Gergely és Péterfy Éva íróházaspár által létrehozott ösztöndíjprogramot, amelynél szerinte érdekes generációs fordulat érzékelhető. Ahogyan arról korábban beszámoltunk, a Péterfy íróházaspár által létrehozott ösztöndíj nem aratott osztatlan sikert az írótársadalomban. A támogatásban csak olyan alkotók részesülhetnek, akik – a kiírás feltételei szerint – semmilyen NER-hez köthető szervezettől nem kaptak támogatást. Úgy tűnhet, hogy az alapítók a kritikák hatására megváltoztatták a kiírás feltételeit, de valójában nem sokban lett más az eredetiekhez képest.

„Főleg azok a fiatalok kezdték el az ösztöndíjat kritizálni, akik korábban állami ösztöndíjban részesültek, az Orbán-rendszerben szocializálódtak, és akiknek az idősebb generáció azt mondta: ezt ciki elfogadni.” Ennek kapcsán szóba került a Móricz Zsigmond-ösztöndíj, amelyet szintén sok magyar író megkap, ám Krusovszky szerint annak pátosza nem a NER-ből fakad, mint a Térey-ösztöndíj esetében.

Még akkor is, ha most a NER osztja, és a fiatalok, akik ezt megkapták, most a Péterfy-féléből kimaradtak. Szóbeli megállapodások vannak, például az NKA-tól (Nemzeti Kulturális Alap) még el lehet fogadni pénzt, az MMA-tól (Magyar Művészeti Akadémia) már nem.”

Kemény hozzáfűzte, hogy az ő könyvén is rajta van az NKA logója, de ő a kiadójával erről nem beszélt. Dragomán György hangsúlyozta, ő a Péterfy íróházaspár által megalkotott ösztöndíj egyik kurátora, és úgy érzi, az első megfogalmazás esetében valóban szerencsétlen volt, hogy belekeverték a NER-t. „A kiírás úgy változott, hogy akiknek nincs jelenleg futó állami ösztöndíja, ami így elfogadható.”

Dragomán tágabban is rávilágított a témára, pontosabban a mecenatúra fontosságára. Szerinte az egész akkor működne jól, ha az alkotók nemcsak állami ösztöndíjakat kaphatnának, hanem komoly magánösztöndíjak is léteznének, amelynek segítségével az írók évekig, vagy félévekig tudnak írni. De a Magyarországon létezőket egy kezén meg tudná számolni. A Péterfy házaspáré ilyen, kétszer egy hónap Umbriában, de egyik állami ösztöndíjjal sem mérhető össze.

A tisztességes mecenatúra nagyon hiányzik. Az Allianz Biztosító Németországban csinál ösztöndíjat, itthon nem. És nincs ilyen magyar vállalat. Már próbálkoztam, de mindig falba ütköztem

– fogalmazott Dragomán György, hozzátéve, hogy az írók egyszerűbb helyzetben vannak, mert írni viszonylag olcsóbb, de a filmeseknél már több pénzre lenne szükség.

„Mintha nem diktatúrában élnénk”

Kemény Zsófi szerint az alkotók egzisztenciális problémákkal küzdenek, miután állami pénzeket vontak ki a kultúrából. „A pénzmegvonás jó módszer az elhallgattatásra.” Példának a KATA megszüntetését hozta fel, majd ezzel folytatta:

Azon kell gondolkodnom, milyen állást vállaljak, miközben eddig abból is megéltem, amit csináltam. A könyvtárak ugyan megkeresnek, de tiszteletdíjra nincs pénzük, olykor én fizetek azért, hogy az író-olvasó találkozóra elmenjek.

Krusovszky szerint most mindenhonnan ki van szivattyúzva a pénz, az NKA-ból (Nemzeti Kulturális Alap) is, a gyermekvédelmi – a közbeszédben fóliás – könyvtörvénnyel olyan helyekre vonultak be, amelyek eddig békén voltak hagyva. Az MMC-féle (Mathias Corvinus Collegium) Libri-felvásárlás is ehhez tartozik. „Ráadásul a törvény úgy van megírva, igénytelen szöveggel, ami kis erőfeszítéssel bármire ráhúzható.” Dragomán úgy véli, az a lényeg, hogy arra alkalmazza, amire akarja. „Minden lehetséges. Arról szól, hogy megtehetem.”

A törvényeket eleve dilettánsok írják, tette hozzá Krusovszky. „Igyekszünk úgy tenni, mintha nem diktatúrában élnénk, vagy nem egészen. Fontos kérdés, hogy a szerző hogyan találja meg helyét ebben az egészben. Hol a saját szabadsága, nincsenek modellek, mindenki ad hoc döntéseket próbál hozni. És ez a folyamatos kényszer kizsigereli a kulturális közeget, és mindenki elfárad” – mondta a József Attila-díjas író, amely után Nyáry megjegyezte, hogy a legjelentősebb irodalmi teljesítmények szinte mindig féldiktatúrákban születtek.

(Borítókép: Kemény Zsófia, Dragomán György és Krusovszky Dénes 2024. szeptember 18-án. Fotó: Szollár Zsófi / Index)