„Üdv Norvégiában!” – tárja ki a karjait Hilde Susan Jaegtnes, miközben fotós kollégámmal belépünk a Norvég Nagykövetség kapuján. Hát, itt azért talán egy fokkal jobb az időjárás, gondolom magamban, de máris tetszik, amit látok: letisztult, elegáns és roppant barátságos környezetben ülünk le beszélgetni a szerzővel, aki az őszi Margó apropóján érkezett Budapestre, hogy új könyvét népszerűsítse. Az Én alapítottam az Egyesült Államokat – A Hamilton-sztori az egyik amerikai alapító atya, Alexander Hamilton életét és karrierjét dolgozza fel, de nem száraz, tankönyves, hanem fiktív elemekkel tarkított, izgalmas regény formájában.

Hilde Susan Jaegtnes regényíróként mutatkozik be, aki másodállásban filmes és televíziós forgatókönyveket ír. Művei az identitásra és a nacionalizmusra fókuszálnak, de semmi nem kap akkora hangsúlyt a szövegeiben, mint az emberek belső világának ábrázolása. Nem meglepő, hogy a szerző előszeretettel ír az identitásról: származását tekintve norvég, de az Egyesült Államokban született és nőtt fel, így mindkét országhoz és nemzethez kötődik – a maga sajátos módján.

„Apám az amerikai álom miatt emigrált, mérnöknek tanult, tíz évig dolgozott az Egyesült Államokban, bár munkájának zömét Spanyolországban végezte. Nyolc spanyol atomerőmű építésében vett részt. A testvéremmel már Amerikában születtünk, de aztán édesanyám, aki szintén norvég, haza akart térni Norvégiába, hogy erősebb kapcsolatunk legyen az országgal, amelyhez tartozónak érezte magát. Ekkor hétéves voltam. Onnantól kezdve nagyon norvég lettem” – fogalmaz Hilde Susan Jaegtnes, aki bár mindkét nyelvet beszéli, norvégül ír könyveket.

Az írónő azután kezdett történelmi témákkal foglalkozni, hogy rájött, a legtöbb életrajz nem ad hiteles, kellően elmélyült képet főhőséről, gyakran túlságosan udvarias és kedveskedő képet fest az adott személyről.

Én fiktív elemekhez is nyúlok, még ha hazugságnak vagy kitalációnak is nevezhetjük az egészet. Megpróbálok elméleteket gyártani arról, milyenek lehettek ezek a befolyásos emberek. Az igazsághoz vagy egy lehetséges igazsághoz próbálok eljutni, amely talán mélyebb lehet, mint egy életrajz vagy felszínes híradás

– magyarázza a szerző, hogy miért fiktív elemekkel tarkított történelmi könyvet írt Alexander Hamiltonról.

Hamilton nemzetének szülötte

Hamilton nagyon korán kezdte magát írásban (is) kifejezni: verseket, híreket és esszéket írt egy helyi újságnak szülőhelyén, St. Croix szigetén. Az írásokban mind az Istenről szóló gondolatait, mind a családot elhagyó apjával való kapcsolat utáni vágyakozását megörökítette. Ha úgy nézzük, Hamilton egész életében próbált egy új apafigurát találni magának, végül belőle vált egy egész nemzet alapító atyja. 

A nemzeté, amely legalább annyira Jaegtnes otthona, mint Norvégia.

Amikor Amerikában éltem, nagyon is amerikainak éreztem magam, annak ellenére, hogy a szüleim norvégok voltak. Amikor visszamentem Norvégiába, a kultúra sokkal földhözragadtabbnak tűnt. Itt mindenki azt mondja, hogy ne legyél túlságosan más, ne tűnj ki a sorból. Mindennek a közepe a konformizmus. Amerikában pont az ellenkezőjét tapasztaltam, minél különlegesebb vagy, annál jobb. Az elején küszködtem, az éghajlat is brutális volt. Hosszú, sötét tél, hó, dermesztő hideg. Sokat voltam beteg, hörghurutom és asztmám volt. Azt hiszem, nagyon gyorsan megtanultam a nyelvet, és beilleszkedtem. De majdnem depresszióba estem, egyszerűen már nem éreztem olyan szórakoztatónak az életet, mint Amerikában

– emlékszik vissza a szerző a gyerekkorára.

Jaegtnes korábbi kötetei önéletrajzi, költői, szürrealista szövegek voltak. Ötödik könyveként is önéletrajzi történetet akart megírni az Amerikában töltött gyerekkoráról, de aztán belemerült Alexander Hamilton lenyűgöző életébe, ami megpecsételte a kötet sorsát.

„Fel akartam használni Hamiltont a saját önéletrajzi történetemben, hogy egy kicsit érdekesebbé tegyem a sztorit, mert kezdtem unni, hogy csak magamról írok. Aztán a szerkesztőm meglátta a fejezeteket Hamilton gyermekkoráról, és azt mondta, »ez fantasztikus«. Az önéletrajzi írásaimra csak annyit mondott, hogy »rendben vannak«. Szétválasztottam a két projektet, és először Hamiltonra koncentráltam, így született meg a könyv” – mosolyog.

Ki volt ez a rejtélyes alak?

Alexander Hamilton olyan volt, mint egy reneszánsz ember: számos területtel behatóan foglalkozott. Értett a politikához, a pénzügyekhez, az irodalomhoz, a teológiához, a háborúhoz, a stratégiához. 

Egyszerre látom őt emberfeletti és nagyon szórakoztató karakternek, nagyon kitartó, idegesítő és makacs figura lehetett. Szórakoztató volt egy olyan karaktert formálni, aki szó szerint megtestesíti az amerikai álmot, aki nincstelen fiúból a világ egyik leghatalmasabb emberévé vált

– mondja az író a politikusról, akinek a népszerűségében hatalmas áttörést jelentett a Hamilton című Lin-Manuel Miranda-musical.

A könyv eredetileg 2021-ben jelent meg, kérdés azonban, van-e bármilyen relevanciája napjainkban a 250 éves sztorinak. A szerző szerint abszolút, hiszen az Egyesült Államok még mindig sok olyan konfliktussal küzd, mint Hamilton korában, például rengeteg amerikai még ma sem akar erős központi kormányt, inkább egyéni szabadságra vágyik. 

Sok amerikai azért nem akar adót fizetni, mert a kormányt a szabadságuk akadályának vélik. Ezzel szemben Norvégiában a kormányt egyfajta szülőnek tekintik, aki gondoskodik róluk és megvédi őket.

Igen, az adót meg kell fizetni, ami nem szórakoztató, de az emberek mégis megteszik. Ezért gondolom úgy, hogy mindazok a kérdések, amelyek a mai amerikai politikában megjelennek, nagyon is jelen vannak a könyvben.

Az egyik fejezet közvetlenül a Capitolium 2021-es megrohamozása után íródott. 

„Nagyon feldúlt voltam, szörnyűnek tartottam, hogy lábbal tiporják a kormány és az amerikai társadalom alapjait. Azt a fejezetet, ami a hurrikán szemszögéből íródott, eredetileg úgy írtam, hogy Donald Trumpról mint hurrikánról szóljon. Aztán kicsit tompítottam rajta, mert úgy gondoltam, erősebb hatása lesz, ha nem ilyen közvetlen utalással dolgozom. Szerintem Donald Trump népszerűségének az az oka, hogy olyan, mintha maga is gyűlölné a kormányt, és azt csinálná, amihez kedve van. Kicsit lázadó, emellett olyan dolgokat mond, amelyek tükrözik az átlagemberek gondolatait. Ezért tudnak vele sokan azonosulni” – vallja a szerző.

Jaegtnesnek a sztorihoz – és magához Hamiltonhoz – olyan irodalmi hangot kellett találnia, amely hasonlít a sajátjához. 

„Bizonyos szempontból valóban azonosulok Hamiltonnal. Talán ez a kissé mániákus energia közös bennünk, hogy egyszerre sok mindent akarok tenni. Szerintem az emberek kötődnek a hibás karakterekhez, és talán néha megkönnyebbülés is, ha olyan emberekről olvasnak, akiknek problémáik vannak.”

Hamilton annak idején azzal a céllal alapított újságot, hogy politikai ellenségeiről pletykáljon. A szerző szerint a politikus ma biztosan twitterezne, a felesége mellett pedig számos női és férfi szeretője is lenne. Bár racionális, analitikus elme volt, a szenvedélyei hajtották előre, és sok rossz döntést hozott.

Az írónő szerint a könyv áttörést jelentett az olvasók száma és a kapott reakciók tekintetében, de nem mindenkinek lesz szimpatikus a főhős. De nem is állt szándékában feltétlenül egy szerethető karaktert alkotni, hiszen nem szereti az idealizálást, sem úgy ábrázolni valakit, hogy az propagandának tűnjön.

(Borítókép: Hilde Susan Jaegtnes. Fotó: Papajcsik Péter / Index)