„Aki azt hiszi, hogy privilegizált helyzetben vagyok, az semmit nem tud rólam, a sok éjszakázásról, az értelmetlen küzdelmekről, a mélypontokról” – mondja az Indexnek adott nagyinterjúban Ákos, akinek a napokban jelent meg a Metropolis című lemeze. Az énekes-dalszerző harminchat éves pályafutása során ez az első dupla stúdióalbum, a megjelenése óta első az eladások és a letöltések listáján is, néhány nap alatt aranylemez lett. A lemezbemutató koncertet 2024. december 14-én tartják a Papp László Budapest Sportarénában. Ákost a lemezről és annak fogadtatásáról is kérdeztük.
Ákos az interjúban többek között arról beszél, hogy
Talán ön a legmegosztóbb személyiség a műfajban: eddig is kapott hideget-meleget, de ami a Metropolis című dupla albumra érkezett az egyik oldalon, az minden eddigi reakción túlmegy. Ez, gondolom, nem lepte meg, hiszen ez a lemez talán a legegyértelműbb állásfoglalás arról, hogy mit gondol a világról.
Na, ez jól kezdődik... Megosztó soha életemben nem akartam lenni. A Fazekas Mihály Gimnázium diákjaként azt tanultam, hogy a líra örök jelen idejű, egyes szám első személyű műfaj. A dalszövegben a szerző önmagáról beszél, megnyilvánul a világnak arról a szeletéről, amit a saját fejéből kinézve lát. Gyerekkorom óta versmondó vagyok, szeretnék olyan igénnyel megszólalni, mint a költők, akik az életemre nagy hatással voltak. Ők nálam sokkal konkrétabban fejezték ki a véleményüket.
Mondana erre példát?
Ezer példát lehetne hozni. József Attila nem finomkodik az Ars poeticában. „Más költők – mi gondom ezekkel? / Mocskolván magukat szegyig, / koholt képekkel és szeszekkel / mímeljen mámort mindegyik. / Én túllépek e mai kocsmán”. Juj, de megosztó! Lehetne belőle írni egy vitriolos szemlét, hogy ez az ellentmondásos figura milyen durva és kirekesztő, lenézi a költőtársait, és magát a többiek fölé emeli.
A személyes állásfoglalás mindig „megosztó”, mert vagy egyetértenek vele, vagy nem.
Igyekszem őszintén beszélni: érdekes, kis korunkban ez veszélyekkel jár, igen. Szerencsére mindig a magam útját járhattam, ez nagy kegyelem, ráadásul a közönség is velem tart. Mint minden megnyilvánuló ember, én is úgy indulok neki, hogy a számomra fontos dolgokról akarok beszélni, de azért persze jó lenne rezonanciát kelteni másokban is, nem lenne baj, ha szeretnének érte. Az elutasítás, a gyűlölet épeszű embernek nem lehet célja. Megtanultam kezelni, de nem tartom elfogadhatónak.
Márpedig valóban a gyűlölet olvasható ki ezekből a kommentekből.
Van, aki emberszámba vesz, és úgy áll a munkámhoz, mint egy alkotó emberéhez. Ez lenne az úgynevezett „műbírálat” alapja. Ha valaki lemezkritika ürügyén személyes támadást intéz ellenem, sokévnyi frusztrációját, lázálmokat és hazugságokat gyúr egybe, az már egészen biztosan nem rólam és nem is a lemezemről szól.
Mindez betudható annak, hogy ön a politikai térben jól elhelyezhető személyiség?
Azok, akik ezeket a hamis értelmezéseket sulykolják a közönségükbe, sokkal durvább politikai szerepet játszanak.
Miközben az értő szakmai kritika kiemeli a dalok erényeit, az azokban fellelhető utalásokat, és azt hangsúlyozza, hogy Ákos évek, évtizedek óta következetesen és önazonosan ugyanazt képviseli, van, aki szerint egyenesen pártpolitikai állásfoglalás a Metropolis, de a visszafogottabb vélemények szerint is olyan, mintha Mandiner-publicisztikák lennének megzenésítve.
Aki pártpolitikát vizionál a dalaimba, az számomra vitaképtelen: vagy meg se hallgatta, vagy tele van előítélettel. Arról beszélek, amiről akarok, ebbe senki nem szólhat bele. Bob Dylannek megmondta valaki, mire gondolhat? A Rolling Stones megrendelésre aggódott, hogy csak egyetlen puskalövésnyire vagyunk a háborútól? Ne vicceljünk már. Ideológiavezérelten nem lehet érvényes dalt írni. Ezt csak szerelemből, meggyőződésből lehet csinálni.
Azt elfogadja, hogy a lemez konzervatív világnézete közel áll a jelenlegi kormánypártokéhoz?
Én konzervatív vagyok, pont. Bárki más világnézete számomra dalszerzési szempontból teljesen közömbös.
A leghevesebb reakciót talán a Kékből rózsaszín című szám váltotta ki, ami leképezi azt a – transzfób, genderellenes – világképet, amely a kormánypártokat is jellemzi.
Előre lehetett tudni, hogy fóbiásnak bélyegzik azt, aki a normalitás védelmében próbál megszólalni. A fóbia indokolatlan félelmet jelent, bennem biztosan nincs ilyesmi. Erősen indokolt aggodalom viszont van. Például azt gondolom, hogy nem segít senki lelki problémáin, ha egészséges szerveket metszenek le róla. A dal egy kétségbeesett apa segélykiáltása nyomán született. Miért nem szeretjük annyira ezeket a gyerekeket, hogy segítsük őket saját maguk elfogadásában? Arról nem beszélve, hogy ez óriási üzlet is. Nevezhetnek, aminek akarnak, ezzel akkor sem fogok egyetérteni. De amúgy kit bánt, ha nekem személyesen ez a véleményem? Én ezt mondom, más meg mást. Mi a probléma?
Vannak, akik más testbe születnek, mint ami a valódi nemük.
Vajon ki akar jót a magával megbékélni nem tudó embernek? Az, aki megerősíti a lelki zavarában, esetleg a csonkolásig? Mégis milyen világot szeretnénk hátrahagyni a gyerekeinknek? A feleségem a múlt héten a reggeli mellé bekapcsolt egy BBC-podcastot vérnyomásnövelőnek, ami arról szólt, hogy brit iskolákban egyre gyakoribb, hogy egyes gyerekek kutyának meg macskának képzelik magukat. Nem vicc, komoly arccal arról elmélkednek „a brit tudósok”, hogy mit csináljanak azokkal a gyerekekkel, akik nyávogással kommunikálnak és megkarmolják a társaikat. Nem szólunk, nem merünk szólni, mert egyből fóbiásnak nevezik az embert.
Ha én Napóleonnak képzelem magam, bevisznek a diliházba, de ha nőnek, akkor azt tisztelni kell?
Ma már a tényekkel is vitatkoznak, egyre többen, a biológiával, a matematikával, a történelemmel. Szobrokat döntenek le, regényeket írnak át, mindezt zavaros ideológiák alapján. Olyan dolgokat erőszakolnak ránk, amit tíz évvel ezelőtt még körberöhögtünk volna. Ezt értelmetlennek és rendkívüli veszélyesnek tartom, ebből így katasztrófa lesz. A gyerekeink ránk vannak bízva, és szeretnünk kell őket annyira, hogy nem hagyjuk őket ilyen zsákutcákban bolyongani, visszafordíthatatlan döntéseket hozni.
Kikérem magamnak, hogy ne legyen jogom a saját lemezemen, a saját dalomban arról beszélni, ami foglalkoztat. „Transzfób” meg „genderellenes”: minden diktatúra ilyen varázsszavakkal, megbélyegzési technikákkal dolgozik, hogy aki esetleg másképp merészelne gondolkodni, az féljen és kussoljon. Ez az elnyomás gesztusa, a nyilasok, a kommunisták, a nácik, a maoisták jelrendszere: nem tűrik az ellenvéleményt, kizárólag azt lehet gondolni, amit ők előírnak.
A lemezről szóló híradások alatti kommentekben azonban nem is feltétlenül a mondanivaló alapján bélyegezték meg önt: úgy lehetne összefoglalni, hogy Ákos a NER s*ggét nyalja, és öntik rá a közpénzt.
Azt hittem, a Metropolis dalairól fogunk beszélgetni. De akarja, hogy ezeket tisztába tegyük?
Igen, szeretném.
Rendben. Harminchat éve vagyok a pályán. A következő miniszterelnökök alatt töltöttem meg sportcsarnokokat: Antall József, Boross Péter, Horn Gyula, Orbán Viktor, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon. Én játszottam a legtöbbször az egykori Budapest Sportcsarnokban, lassan már hazajárok koncertezni a Papp László Arénába. Ezek után nyugodtan kijelenthetjük, hogy aki szerint az én sikerem a NER-nek köszönhető, az egyszerűen nem beszámítható. Még az ártó szándékú „kritika” is eldadogja, hogy Ákos a saját jogán az, aki.
Tőlem senki nem tud elvtelen dicséretet idézni politikai párt vagy politikus kapcsán, az biztos.
A „politizáló zenész” bélyegét jól beazonosítható aktivisták ragasztották rám, pedig én soha nem tettem párt logóját a koncertplakátomra, mint balos pályatársaim közül többen. Van olyan énekes kolléga is, aki listán indult politikusként, de neki ezt is szabad. Én még csak hasonlót se csináltam. Nekem nem kell definiálnom magamat – a dalaim megteszik ezt helyettem. Kétségtelenül léteznek talpnyalók és elvtelen, törleszkedő emberek, de én nem tartozom közéjük. Nem tegnap óta vagyok konzervatív. Harmincnégy évvel ezelőtt, 1990-ben írtam A Megváltó című számot. Saját értékítélettel élem az életemet, ez minden megnyilvánulásomból egyértelmű, és eddig több bajjal járt, mint előnnyel, maradjunk ennyiben.
Évek óta állami cég, a Szerencsejáték Zrt. áll ön mögött.
A műfaj egyik vezető produkcióját viszem évtizedek óta. Büszke vagyok rá, hogy van szponzorunk. Mindenkinek lehet, aki ilyen eredményeket produkál. Ez nem ajándék, nem segély, hanem kölcsönös gazdasági előnyökön alapuló, szerződéses jogviszony, komoly feltételekkel, becsületes elszámolással.
Ez bárkinek megadathat?
Bárki utánam csinálhatja. Közgazdászként végeztem, Magyarországon az elsők között voltam a műfajban, akinek szponzora volt. Már az első Bonanza-lemezen is voltak céges logók. Szólistaként először éppen harminc éve, 1994-ben, a Test lemez kapcsán magam kezdtem tárgyalni a potenciális partnerekkel. Attól kezdve aztán olyan „kisebb” cégek álltak a produkcióm mellé az elmúlt évtizedek során, mint a Coca-Cola, a Dreher, az olasz Ferrero-csoportból a Tic-Tac, a japán Roland hangszergyártó, a Lee, a Herz, a Matáv, a MOL, a Telekom, a Volksbank, az E-ON... Lehet, hogy kihagytam valakit.
A dalszerzői-előadói munka mellett jártam a tárgyalásokra, készítettem az anyagokat, beszámolókat.
Hosszú évek átlagát tekintve koncertidényenként százezer ember kíváncsi ránk, minden kiadványunk az eladási listák élén landol. Ha csak a legutóbbi éveket vesszük, 2022-ben a Magunk maradtunk filmzenelemez lett Az év albuma az eladott példányszámok alapján, és nemegyszer volt olyan, hogy az albumlista első három helyén a mi kiadványunk szerepelt. Idén eddig két lemezünk jelent meg, a Harminc év és a Metropolis, mindkettő az eladási és letöltési lista első helyén nyitott. Ez nem dicsekvés, hanem száraz tény.
Szponzora mindenkinek lehet, aki ilyen eredményekkel dolgozik, éveken-évtizedeken át folyamatosan ennyi emberhez szól,
olyan kiállítású kiadványokat és koncerteket hoz létre, mint mi. Kell hozzá szerencse is, ez kétségtelen, de dolgozni sem árt. Becsülettel teljesíteni kell, és a bizalmat bizony el is lehet veszíteni.
Most a Szerencsejáték Zrt. a szponzorunk, ugyanazokat a felületeinket használják, mint a korábbi nagy támogatóink. Az SzRt. nagyon jó partnerünk, és tudomásom szerint nettó befizetője a költségvetésnek. Arra most nem térek ki bővebben, hogy a nemzeti lottótársaságok szerte Európában támogatják a kultúrát, láttam már több angol film végefőcímében a National Lottery logóját. Ráadásul fillérre ugyanannyiról szól a szerződésünk, mint 2008-ban – tizenhat évvel ezelőtt! – az akkori szponzorunkkal.
És ezt a pénzt 2020-ban, a Covid alatt is megkapták – 40 millióról írt akkor a sajtó –, amikor a zenészeket megsegítő Raktárkoncerteken is részt vettek.
A szerződés aláírásakor nem tudta senki előre, hogy később nem lehet majd koncertezni, mert világjárvány lesz. Nem hiszem, hogy volna rajtam kívül más, aki azért ment tárgyalni a szponzorához, hogy ne utalják át a pénzt, mert a karantén miatt nem tudunk teljesíteni. Végül úgy tartottuk a kapcsolatot a közönségünkkel – és egymásban a lelket –, hogy tizenegy, korábban csak pénzért, DVD- és Blu-ray-kiadványokon elérhető koncertfilmet tettünk közzé ingyen, teljes hosszúságban.
Emellett szintén tizenegy teljes értékű televíziós műsort gyártottunk ugyanezen idő alatt, a sorozat Karanténnapló címmel ma is elérhető a videócsatornánkon: házi muzsikálás, irodalmi beszélgetés, novellafelolvasások, Trianon 100 és nagyszombati tematikájú adás egyaránt megtalálható köztük. A közönség reakcióiból egyértelműen kiolvasható, hogy abban a helyzetben milyen sokat jelentett mindez. Hatalmas munka volt, és ma is vállalható, szép eredmény született.
A Raktárkoncert nem tudom, hogy jön ide. Ezt a sorozatot a karantén miatt találták ki a műfaj szereplőinek megsegítésére. Ha jól tudom, több mint kétszáz produkció kapott felkérést és lehetőséget ezzel, köztük mi is. Az akció leginkább a műfajt kiszolgáló szektornak tett jót, a műszaki cégeknek, egyéni vállalkozóknak. A mi koncerthangmérnökünk például tetőfedőként dolgozott éppen, hogy ne haljon éhen.
Említette, hogy a szponzort el is lehet veszíteni: 2015-ben, amikor női princípiumról beszélt – és ma sokan úgy emlékeznek rá, hogy Ákos azt mondta, a nőknek a konyhában a helyük –, el is veszítette a Telekom támogatását.
Konyháról egy árva szó sem esett, ez már a netes folklór terméke. A cég a sajtó egy részének erős nyomására bontotta fel a szerződést, aztán meg kereste a megállapodás lehetőségét. Végül közös megegyezés született, én pedig ötvenmillió forinttal támogattam a Dévai Szent Ferenc Alapítvány árváit. Röviden ennyi a történet. Ez a magát függetlennek és objektívnek álmodó sajtó még arra is képes volt, hogy a tisztelt munkatársaik végighívták a többi szponzoromat, aztán meg a koncertszervezőket is, hogy ugye ezek után senki nem fog velem dolgozni. Egyszerűen ki akartak nyírni.
A jelek szerint egészen biztosan nem arról szólt a történet, hogy a kizárólag kábelen, kódoltan fogható Echo TV negyvenhét perces adásában elhangzott-e egy kifogásolható mondat. Ugyanez a pusztító szándék és löttyös indulat tükröződik a „nyugatellenes” és az „oroszbarát” jelzőkben, amelyek ma „lemezkritika” címszó alatt jelenhetnek meg. Az ’50-es évek szelleme kísért: szilencium jár annak, akinek nem tetszik a dumája, a Szabad Nép meg szépen lehozza, hogy az illető „feketéző” meg „szovjetellenes”, aztán kész is.
Akkor sem kapott közpénzmilliókat, amikor szignálokat készített az MTVA-nak?
Amikor ön munkadíjat kap, az ajándék? A közmédia teljes logotípiai megújítását komoly grafikai és arculati csapat kezdte meg 2011-ben, a munka már nagyban zajlott, amikor a zenei azonosítók rendszerének létrehozására kértek fel. Az Átlátszó úgy gondolta, hogy ha 320 szignált írtam, akkor bizonyára rengeteg pénz üthette a markomat, és igyekeztek besározni. Aztán amikor kiperelték az MTVA-szerződéseket, kiderült, hogy 12-12 millió volt a televíziós és rádiós szignálok ellenértéke.
Ebben a komponálás, a produceri munka, a stúdiók és a hangmérnökök díja, a népes vonószenekar, a hangszerelő, a dirigens, a nemzetközi hírű cimbalmos, a cselesztaművész, a viola da gambán játszó szólista és még rengeteg közreműködő költsége is benne volt. Utólag kénytelenek voltak leírni, hogy az ár reális. A szignálparkot nem mellesleg tizenegy éve megelégedéssel és sikerrel használja a közmédia.
Próbáltak meghurcolni ezzel is, pedig nyerészkedés nélküli, tisztességesen elvégzett és jelentősen túlteljesített feladat volt.
Egyetlen koncerten is lehet sokkal több pénzt keresni, mint ezzel a majdnem két éven át tartó elfoglaltsággal, amit kizárólag azért vállaltam el, mert izgatott a feladat, pedig közben megállás nélkül turnéztunk, és megjelent a 2084 album is. Az átfogó, hatalmas munkát werkfilm örökíti meg, akit érdekel, megtalálhatja a videócsatornánkon Azonosítás cím alatt. De ez lassan már olyan, mint egy autodafé, nem lehetne, hogy a lemezről is szó essen?
Éppen arról beszélgetünk, hiszen azt szeretném megérteni, miért fogadta a nyilvánosság egy részében ilyen zsigeri elutasítás. Miért gyűlölik önt ennyire?
Erre adjanak választ a gyűlölködők, de lehetséges, hogy talán az évtizedek óta tartó démonizálás is közrejátszik, nem gondolja? Ez a közeg nevezett már b*zinak, homofóbnak, nácinak, nőgyűlölőnek, elképesztő hazugságokat terjesztettek rólam. Ez nettó propaganda.
Sikerrel teszem a dolgomat, régóta jelen vagyok, sok emberhez beszélek, és nem vagyok az ő emberük. Nem is leszek soha.
Nem tudnak irányítani. Hiába az izmozás, a hamis vádaskodás lepereg. Ez az ideológiai buborék sok embert befolyásol, a kész vélemény, a népmesei egyszerűségű világmagyarázat gördül tovább, mint a hólabda, mert sokkal egyszerűbb átvenni ezeket az ostoba narratívákat, mint gondolkodni, tájékozódni és saját véleményt kialakítani.
Az én sikerem totál organikus, alulról jövő kezdeményezés. A Metropolis idei megjelenése előtt is sokan várakoztak velem, számolták vissza a napokat, hallgatták a dalrészleteket, olvasták a hozzájuk fűzött gondolatokat. Ők se tinik, én se vagyok már huszonéves, pocakos vagyok, ferde az orrom, négy gyerekem van, a nagyokosok folyton leminősítenek, de a közönség mégis várja a lemezt, a koncertet, a verseket, a könyvet, a filmet, mindig azt, ami éppen aktuális.
És az érdeklődők rendszeresen megtöltik az Arénát, amiről a sajtó egy része egy árva sort sem ír, de ha a megfelelő művész pukizik egyet a pinceklubban, akkor garantált az Index-címlap. Tudok én ezen változtatni? Nem. Természetesen szeretnék én is mindenkihez szólni. Milyen jó lenne békességben élni, önmagunkkal, a világgal, egymással. Nehéz megbékélni a helyzetünkkel? Persze hogy nehéz. Ez az emberi sors.
Nem érzi azt, hogy elveszíti a lehetséges rajongók egy részét azzal, amilyen világlátás lejön a lemezről?
Remélem, ez csak vicc. Mégis kinek a világlátása legyen a dalaimban, ha nem az enyém? Engem gettóba zártak haladárék, a munkámról lényegében soha nem tudósítanak, legfeljebb akkor, ha leszólják, de minden szavamra ugranak, a lemezem apropóján megfürösztenek a rögeszméikben. Ezt mindig ugyanazok csinálják, ugyanazoknak is szól. Őszintén sajnálom őket. Mégis mire mennek mindezzel? Idén már több mint hetvenezer embernek játszottunk a turné során, közben komoly munka eredményeként elkészült az új dupla album, első a listán, ahogy az lenni szokott, és szépen telik a decemberi Aréna is. Kutya, karaván.
A legutóbbi hírek szerint pedig portréfilm készül önről Kriskó László rendezésében, közpénzből. 229 millió forintot adott rá a Nemzeti Filmintézet.
Közpénzből készül a magyar filmek 98 százaléka. Másoknál ez nem okoz problémát, van pár „hatalmas” filmművészünk, akik évek alatt milliárdokat tapsolhatnak el mérsékelt sikerű alkotói próbálkozásokra. A portré Hábermann Jenő veterán producer ötlete volt, akinél tapasztaltabb filmes szakember nemigen létezik ma Magyarországon.
A Magunk maradtunk című kisjátékfilmem kapcsán sokat jártuk együtt az országot, rengeteget beszélgettünk, eljött a koncertjeinkre, meglepetten fedezte fel a mi kis világunkat, a lelkes közönséget, a rengeteg befektetett munkát. Meg azt, hogy már negyedik évtizede létezem szerzőként, előadóként töretlen sikerrel egy pillanatról szóló műfajban. Amikor előállt az ötlettel, az volt az első reakcióm, hogy ebből baj lesz, mert ha rólam készül portré, megint botrányt csapnak majd. Így is lett, úgy támadtak, mintha én pályáztam volna, hogy magamról csináljak filmet.
De önről szól.
Kiről szóljon egy portréfilm? Nyilván arról, akiről készítik. Nem ez az első eset a világon, hogy portrét forgatnak valakiről, aki hosszú ideje sikerrel van jelen a maga műfajában. Van még valami vád a szokásosak közül?
Muszáj ezekről is beszélni. Hogy fog kinézni ez a portréfilm?
Az alkotómunka részleteibe nem látok bele, de gondolom, úgy, ahogy a portréfilmek általában. Fölvettek velem egy tízórás beszélgetést az otthonunkban, ezen kívül rengeteg koncert- és werkfilmünk van, amelyeket hosszú évtizedek óta rögzítünk saját költségen, ezeket mind elkérték. Sok-sok interjút készítettek zenésztársakkal, munkatársakkal, játékfilmes igényű jelenetek sorát vették fel. Nyáron egy elővágott anyagot megmutattak nekem, az még jó hosszú volt, de szerintem érdekes, informatív, helyenként érzelmes anyag készül, igazán lelkiismeretes munkának láttam.
A támadásokat persze előre borítékolni lehet, a célközönséghez meg majd szépen el fog jutni.
A forgatókönyvíró, akit először felkértek Jenő bácsiék, komoly előítéletekkel érkezett, ezt ő maga mondta el nekem később. Pár napon át velünk volt, látott munka közben, próbán, koncerten, hullafáradtan és örömben is. Végül azt mondta, megdöbbenti, hogy egyszerűen semmi nem igaz abból, amit rólam korábban olvasott. Az is elhangzott – nem tudom, ezt le lehet-e írni egyáltalán –, hogy „Ákoskám, ha neked tisztességes sajtód lenne, akkor nem dupla koncertet adnál az Arénában, hanem évente tízszer töltenéd meg sorozatban”.
Már el se tudom képzelni, milyen lenne, ha a rosszindulat nem hadakozna folyton a magamfajta emberrel. Aki azt hiszi, hogy én privilegizált helyzetben vagyok, az semmit nem tud rólam, a sok éjszakázásról, az értelmetlen küzdelmekről, a mélypontokról. Tehát az életről. Napszámos vagyok, szívből szeretem a munkámat, ami az életfeladatom lett. Ezt nem veszi el tőlem senki. Aki azt hiszi, hogy az ilyesmit lehet pusztán a pénzért csinálni, az tényleg szánni való ember.
A lemezről korábban azt mondta, hogy a nagy elődökhöz, a példaképeihez hasonlóan figyelmeztet arra, hogy rossz irányba megy a világ.
Latinovitsra utaltam, aki azt ajánlotta, hogy a világ nagy dolgaiban inkább a költőkre hallgassunk, mert az ő antennáik érzékenyebbek. Ha a mesterek, Vörösmarty vagy Babits beszélhettek a nemzetre leselkedő, halálos veszélyről, akkor talán a magamfajta kisinas is szólhat egy halk szót itt, az atomháború rémének árnyékában. A dupla albumon is szereplő Az utolsó békeév című dal 2021 októberében jelent meg először: azonnal rám is ugrottak, hogy miért kell riogatni az embereket a háborúval, mi ez a nyavalygás. Alig négy hónappal később tört ki az értelmetlen öldöklés, ami még ma is tart.
Nem azt akartam kétségbe vonni, hogy ön nem írhatja meg a gondolatait ugyanakkora hitelességgel, csak azon gondolkodtam el, hogy akkor ezek szerint a világ száz éve rossz irányba halad?
Akkor tisztázzuk: szerintem a világ gyönyörű. Az élet csoda, amiért az ember minden áldott nap hálásan teheti össze a kezét. Az én imádságom mindig azzal kezdődik, hogy köszönöm, Uram, hogy az életbe hívtál, hogy családom lehet, hogy fantasztikus gyerekeim születtek, hogy értelmes dolgom, feladatom van, hogy volt anyám, apám, van testvérem. Ez nem adatik meg mindenkinek. Elfelejtettünk hálásnak lenni. Hitem szerint teremtett világban élünk, amiben rend van, és jó lenne ezt a rendet megőrizni.
A lemezzel összefüggésben idézte azt a példázatot a Bibliából, amikor Jézus és a tanítványok kint vannak a viharos tengeren, de Jézus alszik, a tanítványok pedig felébresztik, hogy csillapítsa le a hullámokat. Igen ám, de a történet úgy folytatódik, hogy Jézus ezek után kérdőre vonja őket: „Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?”
A hit abban fejeződik ki, hogy van erőm kérni: Uram, ezt csak te tudod megcsinálni, egymagam gyenge vagyok. Kérlek, segíts, csendesítsd le a vihart! Erről szól az új lemezt lezáró Égbekiáltó is. Megdöbbentő, hogy éppen ez a dal váltja ki a legtöbb reakciót az emberekből, egy egyszerű zsoltár. Aki nem képes kérni, azon maga az Isten se tud segíteni, számomra ennek a példabeszédnek ez a lényege.
Régóta velem van egy mondat: az Istent szeretőknek minden a javukra válik.
Persze nem úgy, ahogy szeretnénk, és pláne nem akkor, amikor nekünk tetszene, de előbb-utóbb meglesz. Ezt akkor tanuljuk meg igazán, ha valami rosszat oszt ki az élet. Nyilván nem öröm, ha gyalázzák az embert. De ha valaki az elvadítottak közül egyszer véletlenül mégis odatéved az előadásunkra, megláthatja, hogy tisztességes, odaadó munkára törekszünk, nem spórolunk az energiákkal, valódi lelkesedés hajt, ez az öreg srác tényleg kiteszi a lelkét ötvenhat évesen is. Éppen úgy, ahogyan az a forgatókönyvíró látta meg.
Ha valaki tényleg végighallgatja a Metropolis dalait, és képes túllépni az ideológiavezérelt magyarázatokon, egy alkotó ember küzdelmes életére láthat rá. Egyszerűen szólva: emberi hangot fog hallani. Aki ezt egyszer megérzi, azt már nem lehet visszarángatni a teljes elutasításba soha többé.
(Borítókép: Ákos. Fotó: Papajcsik Péter / Index)